Aranyérmes bak falunapra

Ha kimondott turisztikai jellegzetességekkel nem büszkélkedhetünk is, avatatlan szem elől a természetben rejtőző kincsekben annál gazdagabbak vagyunk. Már említést tettem a Pecsenyesütőről, elárultam a Somkút titkát, a Rybníkkel sem teszek kivételt. Amolyan kirándulóhely ez számunkra. A föld alatti barlangrendszer egy forrást táplál, melynek télen langyos, nyáron jéghideg remek ivóvize felfrissülést ad az arra járónak. Elődeink kender termesztésével is foglalkoztak, bizonyítékul szolgálnak rá a megmaradt áztatótavacskák. A tisztás pedig télen remek szánkózóhely. Az a történet járja, hogy réges-rég egy kacsát úsztattak be a barlangba, s másnap a dombság túloldalán, Gömörhorkán látta meg újra a napot.

A krónika szerint 750 éve lesz, hogy az első írásos bejegyzést tették a falunkról. Az évfordulós ünnepség előkészületeihez jóval augusztus 23-a előtt nekilátott a község apraja-nagyja. Mivel magyarországi testvértelepülésünk, Bodony polgárai is jelezték érkezésüket, még inkább oda kellett figyelni a részletekre. A szervezés terhei javarészt polgármesterünk vállára nehezedtek. Irányításával olyan egész napos program született, ahol majd gyermektől a nyugdíjasig mindenki jót szórakozik. De mihaszna volna minden igyekezet, ha a népes vendégsereg déltájt étlen szétszéledne. És itt jön a mi vadásztársulatunk. Vadgulyásra van igény, elkészítését mi vállaltuk. Augusztus kissé szerencsétlen időpont. A búzatarlókat beszántották, a keresett vad a kukoricásokban lelte meg rejtekhelyét. Szarvasokra csak szeptembertől vadászhatunk, ez a tény is zsugorította reményeinket. Az ember azonban leleményes lény, megoldást talál mindenre. A táblákban található dagonyákat ugyanis megtisztítottuk, leshelyeket telepítettünk oda még tavasszal. Akármilyen buzgóan végeztük a dolgunk, pár nappal a tervezett időpont előtt csak egy süldő árválkodott a fagyasztóban. Bosszantó, mert ennyivel nem tudunk eleget tenni az elvárásoknak. Nejem unszolására pár szabadnapot vettem ki munkahelyemen. A kollégákkal némán adtuk egymásnak a tollat a beiratkozókönyvnél kora délutánonként, késő reggel. Ugyana szerint a forgatókönyv szerint történtek a dolgok, rendre megtréfáltak a disznók. Mihelyt a kukoricásban vártuk őket, lemondtak a fürdőzésről, s a távoli lucernaföldön vonultak az erdő felé. Ha meg a széleken poroszkáltunk, verőfényben élvezték a kellemes sarat. A sok sikertelenségtől csömört kapok. Sosem szeretek kényszerből, időponthoz igazodva vadászni, mikor másokban előre el van könyvelve a siker, sőt el is várják. Sótlan, íztelen leves ez, amelyet azért illő elfogyasztani, mert megsérteném a szakácsot. Pláne vendégségben.

Csütörtök délután, jócskán borostás arccal, a külsőmről nem is beszélve, újra pakolom hátizsákom. Azaz nincs is mit, hiszen ki sem ürítettem a hét folyamán, csak friss víz kerül a kulacsomba. Ha ma sem sikerül, holnap egy fiatal ünő kerül a böllér keze alá a gicei tenyészetből, az lesz a katlanban a vadászok szégyenére. Az ígéret szép szó, az akarat viszont most semmit sem ér, a letett eredmény a fontos. A reménynek csak az utolsó foszlányai maradtak, optimizmusom rég a sárban, a becsület hajt csupán az utolsó estén is.

Magasan van még a nap, mire a Laviska-patak széléhez érkezek. Tájékozódnom kell, kiválasztani a kukoricatáblában a megfelelő sort, mely elvezet a kiszemelt leshez. Fontos, mert ha elvétem a távolságot, elballagok a dagonya mellett anélkül, hogy észrevenném, és a másik oldalon kötök ki, pár száz méterrel messzebb. Furcsa bezártságérzetet kelt a közel két és fél méter magas kukoricásban való araszolás. Kicsit sem különbözik az Amazonas menti őserdőtől. Én is csak az eget látom, semmi mást. Pókhálók szövődtek a szárak közt, rendre, akaratlanul szedem össze őket. Sejtem, közel járok a megváltáshoz, mert csobban a víz, erős fújtatás után törtetés jelzi, hogy megzavartam egy korai magányos fürdőzőt. A kavargó szellő űzött csúfot belőlem. Felmászva a kakasülőre, még érzem a jellegzetes szagát. A mintegy negyven méter hosszú, húsz méter széles, térdmagasságig gyommal tarkított ellipszis alakú oázist jól belátom. Ezen a részen magas a talajvíz, nem is szántják soha. A levegő párás, szinte köd képződik körülöttem. Szó szerint vérrel adakozom a sikerért. A környék összes szúnyogja bennem látja az élelmet, de tűrnöm kell. Így érzek a fogorvosi székben is, amikor már minden módszer csődöt mondott, és várom az eljövendőt. Amikor már minden mindegy.

Hat óra körül roppanás zavarja meg a csendemet. Majd még egy, aztán több és több. A kezdeti szórványos hangok folyamatosan monoton zajjá állnak össze. Közbe-közbe halk szöszmötölés, morgolódás. Hirtelen mérges visítás, hadakoznak a malacok a letépett csövek miatt. Felém közelednek. Az imbolygó szárak jelzik, merre tartózkodnak. Csak kilépne egyikük a takarásból, könnyen célba vehetném. Tán akadna köztük olyan, amit elejthetnék, mert kocára most sem lövök. Tudatosan nem. Még ha üres kézzel térek is haza, ilyen gyalázatra nem vetemedem. A malacok vékony hangját hallva, bizonyára egy kései szaporulat. Árván maradva nem sok esélyük lenne átvészelni a telet. Összpontosításom csúcsán alig veszem észre a kukorica szélén az őzbakot. Megriasztották őt is. Régi ismerős. Három éve figyelem. Utoljára egy évvel ezelőtt, október közepén találkoztam vele, kőhajításnyira voltunk egymástól. Megfigyelhettem a pompás fejdíszét, sóvárogva lestem az öregurat, vártam a következő vadászidényt, hogy megmérkőzhessek vele. Télen titokban hordtam a néki szánt elemózsiát, sót, csak még utoljára vészelje át az időjárás viszontagságait. Tavasszal ismét megpillantottam. Senkinek sem szóltam róla. Mégsem került sor a megmérettetésre. Júniusban sikerült elejtenem egy rendellenes agancsút néhai elnökünk, Bandi bácsi fia számára, aki úgy határozott, véget vet a legényéletnek. De ez egy más történet, sor kerül erre is.

A bak minden idegszála feszült, a disznók zajongására figyel. Egy lépésébe kerülne, és örökre elvész számomra. Egy hangba fonódik riasztása és a lövés zaja. Szügyét a magasba emeli, és beveti magát a sűrűbe. De megriadtak a disznók is, nagy ívben távolodnak el tőlem. Menydörgésnek vélik a lövés hangját, tudtam, hogy ha nem kapnak szagot, kis idő múlva visszatérnek. Remegés fut át a testemen, a hírhedt vadászláz késve érkezik. Van időm túltenni magam rajta, izgalomra nincs már semmi okom. Területünk másik részéről is lövés hallatszik. Jól kiszűröm a becsapódást is. Ma este elszakadt a sikertelenség fonala. Mintha vadászistennőnk hirtelen megkönyörült volna. Fél órán belül ismét tiprás hallatszik. Arról a helyről, ahol a vélt zsákmányom örök álmát alussza. Mitévő legyek? Mert ha disznó, kiváló szaglása révén könnyen rálel a bakra, és mindenevő lévén, kárt tesz benne. Pedig kívánatos volna az elejtése. Amennyire nem szeretem a mobiltelefont, a sokszor nem jól időzített csörgését, most akkora hasznomra van. Üzenet érkezett elnökünktől és jó barátomtól, Tibitől. Megvan a pörköltbevaló, egy mázsán felüli fiatal vadkan. Nem is várok tovább, lemászok a lesről, és belekezdek a keresésbe. Tüdődarabkákat pillantok meg a kukoricaleveleken, a vércsapa is bőséges. Látszólag könnyű dolgom lesz, mégis majd harminc métert térden kúszva megtenni embert próbáló feladatnak bizonyul. Majd… rátaláltam. Impozáns agancs, amit a kezemben tartok, de ha jobban szemügyre akarom venni, sietnem kell. Még a szürkület beállta előtt újra meg kell tenni a 200 méteres távolságot a mezei útig. Immár boldogan lépkedek, kíváncsiságtól feltüzelve. De csak otthon, a lámpák fényénél derül ki, hogy életem bakját ejtettem el. Húsz esztendő törődés, munka jutalma feküdt előttem.

A falunap remekül sikerült, egyetlen száj sem maradt éhesen, a jóból kijutott hívott, hívatlan vendégnek. Várakozáson felülit teljesítettünk. Másnap, mikor végre kijárt volna a pihenés, újra egybegyűlt a nép. Kicsiny falunkat árvíz sújtotta, még a legöregebbek sem emlékeztek nagyobbra. Ismét szükség volt valakire, aki a helyzet magaslatán áll, és ismét polgármesterünk, Béla volt az, akinek munkája révén átvészeltük a természeti csapást. Ezzel is bizonyította, hogy posztját nem kártyán nyerte, hanem nagyon is kiérdemelte.