Amikor csak a szeretet marad

Volt-e elég erőnk és bölcsességünk ahhoz, hogy mellettük legyünk, amikor szükségük volt ránk, és félrehúzódjunk, amikor belefáradtak a fájdalomba, fontosabbak voltak-e számunkra az ő érzéseik, mint saját bánatunk és lelkiismeret-furdalásunk.

Csendes együttérzés

Mindannyian látogattunk már a kórházban beteg családtagot, barátot, és talán emlékezünk még arra, mennyire szertartásossá vált a környezet és körülmények hatása alatt az egyébként meghitt, közeli kapcsolat is. Egyszeriben nem tudtunk másról beszélni, mint a vizsgálatok eredményeiről, gyógyszerekről és kezelésekről, akkor is jobbulásról próbáltuk meggyőzni a beteget, amikor magunk sem hittünk benne, és görcsösen optimisták voltunk, pedig a legszívesebben sírva fakadtunk volna. Talán nem is tehettünk róla, hiszen úgy neveltek, hogy a beteget a végsőkig biztatni kell, mert a remény maga a gyógyulás, és csak kevesen merjük bevallani, hogy ezt a groteszk, fájdalmas színjátékot a saját félelmünk játszatja velünk. Az attól való rettegés, hogy az elmúlással és saját kudarcainkkal, tehetetlenségünkkel kell szembenéznünk. Michal Patarák pszichiáter szerint egyetlen helyes módja van a súlyos betegekkel és haldoklókkal való bánásmódnak: a természetesség. „Ha a beteg soha életében nem volt társasági lény, semmi okunk azt hinni, hogy épp a kórházban vagy a betegágyán vágyik nagy társaságra. Nem kell egymásnak adnunk a kilincset a kórteremben, mert amit mi szórakoztatásnak, figyelemelterelésnek vélünk, az számára megterhelés. Amikor édesapám volt súlyos beteg, számomra is komoly gondot okozott ennek az egyensúlynak a megtalálása, de rájöttem, hogy csak rá kell figyelnem. Mindig pontosan jelezte, ha csak annyival is, hogy lehunyta a szemét, mikor fáradt el, mikor volt szüksége csendre, egyedüllétre. Ugyancsak semmi értelme annak, hogy étellel-itallal halmozzuk el a beteget: a józan mérték a kórházban éppúgy érvényes, mint az otthoni hétköznapokban. Nem tudom, miért gondoljuk, hogy a beteg kilószámra eszi a narancsot, banánt, kompótot, naponta több liter gyümölcslevet képes meginni, amikor erre egy egészséges embernek sincs igénye. Arról már nem is beszélve, hogy mindenki megkérdezi szegénytől, milyen volt a vérnyomása, a cukorszintje, a széklete, ellátja tanácsokkal, elárasztja pletykákkal, amelyek már a legkevésbé sem érdeklik. Édesapám mellett a szakmán kívül is volt módom elgondolkozni azon, mennyi és milyen minőségű figyelem az, amely egyaránt hasznos a haldokló és az őt kísérő hozzátartozó számára. Arra jutottam, hogy a csendes együttérzés a legfontosabb” – mondja a besztercebányai pszichiáter.

Jogosan szomorú, dühös?

Ez a gyakorlatban leginkább azt jelenti, hogy megértjük a beteg hangulatváltozásait, respektáljuk az érzéseit, elfogadjuk, hogy jogában áll csüggedtnek, szomorúnak, kétségbeesettnek, sőt dühösnek lennie. Ezt el kell fogadnunk, és készen kell állnunk a háttérben, hogy amikor szüksége van ránk, mellette legyünk. „A halál küszöbén a félelem természetes érzés, semmi okunk és jogunk arra, hogy letagadjuk. Ne akarjuk a saját reményeink rabjává tenni a beteget, rákényszeríteni az elképzeléseinket és az akaratunkat, mert ezzel arra kárhoztatjuk, hogy élete utolsó napjaiban is szerepet játsszon. Alkalmazkodjunk hozzá, próbáljuk meg átérezni a helyzet emelkedettségét, értékeljük azt a lehetőséget, hogy betekintést nyerhetünk az elmúlás misztériumába. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nyitottá válunk a haldokló gondolkodása iránt. Ha fáradt, és nem akar beszélni, hallgassunk; a csend gyakran többet ér, mint a szavak. Ha élete lezáratlan konfliktusairól kezd beszélni, ne szálljunk vitába vele, ne akarjuk megmagyarázni neki, mit kellene gondolnia, hogyan kellene éreznie. Ez az ő számadása és az ő haldoklása, ő tudja, mi terheli a lelkét, mit szeretne kimondani, megosztani velünk. A mi szerepünk ilyenkor csak a figyelmes hallgatóé. Ne ítélkezzünk, és ne akarjunk megoldani évtizedes családi konfliktusokat, felhánytorgatni a saját sérelmeinket: ez nem az a hely és nem az az idő. De ne féljünk az érzelmek kimutatásától, öleljük, simogassuk meg szerettünket akkor is, ha egész közös életünk folyamán ritka volt köztünk az efféle megnyilvánulás. A betegek sokszor szenvednek attól, hogy mindenki viszolyog tőlük. Higgyük el, egy érintéssel többet mondhatunk és adhatunk nekik, mint száz szóval.”

Az önáltatás a közelségtől foszt meg

A betegtől, haldoklótól nincs jogunk elvárni, hogy mindig lelkesen, örömmel fogadjon bennünket, a puszta jelenlétünk felvidítsa őt. Ő már más dimenziókban él, a földhözragadt testi szükségletek és az elvont lelki méták között, ezek közé kell beilleszkednünk úgy, hogy leginkább hallgatunk és figyelünk. „Ha a beteg ingerült, kérdezzük meg tőle, mi bántja, és fogadjuk el, hogy oka van az idegességre. Ne akarjuk meggyőzni arról, hogy túl hevesen reagál, túlzásokba esik, mert ő tudja, mit érez, és a legtöbb, amit tehetünk érte, az, hogy megértjük őt. Ne legyünk az orvosai, ne lássuk el tanácsokkal, hogyan kellene viselkednie, milyen gyógymódokat és gyógyszereket kellene még kipróbálnia, milyen sokat ér a pozitív gondolkodás. Önmagunknak is valljuk be, hogy az oly sokat hangoztatott pozitív gondolkodás egy bizonyos határon túl önáltatás. Ne próbáljuk meggyőzni a haldoklót, hogy biztosan meg fog gyógyulni, mert ezzel csak magányra és visszahúzódásra kényszerítjük, megfosztjuk annak a lehetőségétől, hogy valaki előtt őszintén kitárja a szívét. Az érintett tudja, hogy meg fog halni, és amire a legkevésbé kíváncsi, az a képmutatás. Ezért ebben a fázisban leginkább a hozzátartozók lelkierejét mutatja, mennyire képesek szembenézni az igazsággal. Ha lélekben, gondolatban eljutottunk ide, már nem nehéz a dolgunk, mert többnyire csak hallgatnunk kell. Beteg hozzátartozónkat nem érdeklik a családi pletykák, a munkahelyi problémáink és a pillanatnyi politikai helyzet – csak a mi közelségünkre van szüksége.

Akkor is, ha látszólag úgy tűnik, hogy elutasít. Ilyenkor legyünk a legkitartóbbak, ne sértődjünk meg, ne gondoljunk a saját büszkeségünkkel, csak azt tartsuk szem előtt, hogy a beteg, sérülékeny embert a fájdalom motiválja. Kifelé a tüskéit mutatja, de ez csak védekezés, amely a neveltetésből és a sztereotípiáknak való megfelelési kényszerből ered. Valójában szeretetre, simogatásra vágyik – minél kevésbé mutatja, annál inkább. Mivel mi vagyunk jobb helyzetben, a mi kötelességünk, hogy elnézők, megértők és nagylelkűek legyünk.”

Alázattal és odaadással

Betegek közelében mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a biológiai folyamatokra szűkítsük a beszélgetést. Sebek hegedéséről, vérképről, emésztésről, kiválasztástól mindig könnyebb szót váltani, mint érzelmekről és félelmekről, de tartsuk észben, hogy így mi is hasonlatossá válunk a kórházi személyzethez, amelyet csupán a páciens fizikai paraméterei érdekelnek, a lelkiállapotával mit sem törődik. Pedig mi épp az utóbbiért volnánk mellette, ezért kell megkérdeznünk, hogy érzi magát, miért szomorú, minek örülne, és ezért maradhatunk mellette akkor is, amikor csendet kíván. „A közelség nem mérhető szavakban. Lehet, hogy a kérdéseinkre nem is kapunk választ, de azt, hogy őszintén érdeklődtünk, a beteg számon tartja. Ez a legtöbb, amit adhatunk neki, mert amikor minden veszni látszik, már csak a figyelem és a szeretet marad. Ezek legegyszerűbb kifejezési formája pedig nem a bokréta, a csokoládé vagy a déligyümölcs, hanem a megértő, elfogadó közelség. Az, amely megérti, mit érez, és megengedi, hogy őszintén beszéljen a félelmeiről, sírjon, szitkozódjon, kérdezzen és kételkedjen. Ha beszélni kezd, hallgassuk meg őt, hiszen számos lezáratlan történet, kimondatlan szó lehet az életében. Érezzük megtiszteltetésnek, hogy ennek a végső számadásnak tanúi lehetünk, és nyissuk meg a szívünket előtte, mert a sors különös ajándéka, ha valakinek megadatik, hogy felkészüljön a halálra. Kísérjük ezen az úton alázattal és odaadással. Ezt nem lehet megtanulni, de aki szeret, az tudja, mit kell tennie és mondania. Ugyanez a szeretet megérzi azt is, mikor mire van a betegnek szüksége. Nem telefonál neki, és nem nyit rá minden órában, nem faggatja folyton, nem szervez neki állandóan programot és látogatókat. A beteg nem vigasságra vágyik, hanem nyugalomra, nem tanácsokra, hanem megértésre. Értsük meg tehát, és engedjük meg, hogy időnként egyedül legyen a gondolataival és a fájdalmával, mert az ő életéről és az ő haldoklásáról van szó, amelyre fel kell készülnie. Hogy nekünk is fáj, az a mi gondunk, melyet nekünk kell elrendeznünk. Ne szomorkodjunk a közelében, mintha temetésen volnánk, hiszen még él, de ne is örvendezzünk, mint egy lakodalomban, mert nincs minek. A haldokló minden hamisságot megérez, és csak a maradék erejéből veszünk el, ha arra kényszerítjük, hogy velünk alakoskodjon. Az érzelmek természetessége a legtöbb, amit adhatunk neki. Nevessünk és sírjunk együtt, de főleg hallgassunk sokat, mert a halál közelsége az az élethelyzet, amelyre nincsenek szavak.”