Amiért érdemes

Emberpróbáló gödröket, hullámvölgyeket jártam meg életem során, különböző munkahelyeket, munkanélküliséget, vívódásokat, míg egyszerre furcsa vargabetűt írt nekem a sors. Megmutatta a helyemet. Csodás tíz évet töltöttem el egy gyermekotthonban, a másik családomban, tíz évet örömben, bánatban, csalódásban, reményekben.

Gyerekotthoni gyerekeim között volt egy súlyos értelmi fogyatékossággal élő fiú, aki ráadásul pszichés zavarokkal is küzdött. Nehéz eset volt ő, az otthonban a legnehezebb, sokszor harcoltunk egymással egymásért. Hozzám nőtt, szükségünk volt egymásra, a szabadságomba is beleszólhatott, mert számtalanszor bementem, mentem azonnal, ha „baj” volt vele. Sok dolgot képtelen volt megtanulni, de ügyesen hajtotta a biciklit, mert „az a fontos, hogy az egyensúlyt megtartsuk”, ha épp befele tartott önmagába, akkor csak ült és evett, ha meg épp „élni” akart, akkor nem volt ember, aki féken tudta volna tartani tévelygéseit, csak a mentős doktor bácsi, akiről másnap nevetve mesélte, hogy is volt az, amikor...

Elmeállapota romlása, pszichés betegsége súlyosbodása miatt elkerült egy speciális intézetbe, elváltak útjaink, de akkor régen még meglátogattam őt. Hosszú évek teltek el, én is más intézetbe kerültem, ahol új, sokszoros fogyatékossággal élő, szeretetre, simogatásra vágyó különleges emberekkel ismerkedtem meg, küzdöttem, küzdök magammal, velük, de ahol tőlük főleg szeretetet kaptam, kapok naponta. Szeretem őket. Istápolom a segítségre szorulókat, nevetek, ha nevetnek rajtam, bolondozom, hogy nevessenek.

Egy napon megszólított a Facebookon egy tündéri, kedves valaki, aki épp abban az intézetben teszi a dolgát, ahol ő, a valahai gyermekotthonos gyerekem éldegél, s mondja, hosszú, szinte évekig tartó magába fordulás után hirtelen „élni” kezdett, régi dolgokat emleget, és engem nagyon sokszor. S hogy soha senki nem látogatja őt, de a mások vendégeinek is annyira örül, és mostanában éppen közlékeny állapotban van. Megdobbant a szívem, napokig tervezgettem, hogyan, mikor tudnék elmenni, hogy lássam őt.

Pár levélben egyeztetünk, s egy napon, mostani kedveseimtől búcsúzva, „zsuzskahazaalszik, énishazaalszom, holnap meg újra lijinéniatinéni”, kacag, kacag az egyik, összefűlik a nyelve, s a folytatást, hogy „letyepetyelepetye” már csak én értem, mondom vele, s munka után elindulok hozzá, régi gyerekemhez. A kedves, tündéri teremtés, a remek pedagógus leültet, beszélgetünk, s hirtelen betoppan, öles léptekkel jön felém, s „háátt tsókkolomm”, mondja a már férfivá érett, régi életem fogadott kisfiúja. Átölel, percekig ölelkezünk, a virágcsokrot majdnem elfelejtem átvenni, csodálni, megköszönni. „Hát eljött?”, kérdi, emlékszik-e arra, amikor, s arra, amikor, meg arra emlékszik-e, kérdi, amikor...

Emlékszem, hogyne emlékeznék, csak éppen most mintha a szemembe ment volna valami, törölgetem, s mesélünk, nevetünk, főleg ő mesél, hogy rossz is voltam, mondja, dehogy voltál, mondom, csak..., most is rosszalkodom néha, mondja, húzogatom a vécéket, hogy megteljen a gödör, s akkor (súgja) jönnek ám a „szipppppantók”, s az olyan érdekes, és rögtön áttér a karácsonyi vágyaira...

Távozóban az utca sarkáig integet, két kézzel integet, én csak eggyel vissza, mert mintha megint a szemembe ment volna valami, azt törölgetem.

Sokáig nem tudok aludni a megrázó és felemelő élmény miatt, tíz év annyi mindene eszembe jut, de másnapra még gyorsan keresni muszáj. Valamit. Apróságokat. Kicsi meglepiket, mert biztosan azzal kezdi majd nehezen érthető szavait szövögetve az egyik angyalom, hogy: „Zsuzska, véletlenül nem találtál valamit, valamit nekem, valami ajándékot?” Találok hát. Mindig találok, megrakott szatyorral megyek, s figyelek, hogy mindegyiknek jusson belőle csipetnyi. Megnyugodva kacarászunk a végén, hogy Juli néni, Kati néni, letye-petye-lepetye...

Mindig magyartanár akartam lenni, nem bánom, hogy nem lettem magyartanár.