Állunk rendelkezésére!

Kassa a történelem tükrében 6.

Az 1950–60-as években már egy kicsit lazítottak az addigi durva nemzetiségellenes politikán, megfelelően a szovjet internacionalista irányzatnak. A korábban ellenséges országok, pl. Magyarország és Csehszlovákia, lassan színlelt baráti (?) országokká váltak. Az 50-es évek elején újra alakulhattak a magyar osztályok, iskolák. A kassai szlovák ipariskolában (Priemyselná škola Jozefa Visarionoviča Stalina) 1950-ben először két magyar osztály jött létre, majd 1952-ben a különálló Magyar Tannyelvű Ipariskola.

Az állami ünnepek felvonulásain a magyar ipari diákjai is részt vettek. Abosi István tornatanár vezetésével 16 fős sorokban, katonásan, fekete nadrágban és kék ingben, hangosan énekelték a magyar népdalokat. Az iskola menetelésének nem volt párja, nagyon sokan a járdákról tapsoltak, és énekeltek velük együtt. Ez abban az időben nagyon merész volt, de a kassaiaknak tetszett, örvendetes eseménynek számított. 1955 után a városi kertmoziban többször a Gül Baba című magyar film vetítésére került sor, és már hetekkel korábban sorban álltak az emberek a jegyekért, mindig telt ház volt. Az 1960-as évek elején, bár körülményesen, de már ki lehetett Magyarországra is utazni egy-két napra. A 60-as évek végén Szlovákiában megalakult a Csemadok, Kassán a Magyar Területi Színház Thália Színpada. Ezek a tények hozzájárultak a szlovákiai magyarság helyzetének némi javulásához, ami mindenesetre előrehaladásnak számított.

1968–1989 a prágai tavasz és az azutáni normalizációs korszak: 1968 tavaszán volt egy szikrányi remény, hogy demokratikusabb irányba fordul az ország sorsa. Ez nem tetszett a szovjet hatalomnak, így a Varsói Szerződés baráti hadseregei augusztus 21-én bevonultak az országba megvédeni a szocializmus vívmányait. Nekünk, magyaroknak a magánéletben ez nem volt jó, mivel szlovák barátaink ezt igencsak kifogásolták, gyakran rámutattak, lám a román Cauşescu ebből kimaradt. Ezek után jött a Husák-féle normalizáció, és még jobban megerősödött a kommunista hatalom, a kommunista párt abszolút vezető szerepet töltött be. Még a szakszervezeteknek (ROH – Revolučné odborové hnutie) is alárendelt szerep jutott.

A kommunista pártnak voltak üzemi, városi, járási, megyei szervezetei, ezek vezetése az országos központi tanácsban volt. Továbbá minden iskolában, munkahelyen a járási és városi tanácsok utasításai alapján ténykedtek a helyi tanácsok, melyeknek döntései mérvadóak voltak az intézmények működése szempontjából. Nagyobb cégeknél kisebb kommunista csoportok, ún. pártsejtek működtek. Jól megszervezték a kölcsönös ellenőrzést. Az természetes volt, hogy a párttagoknak voltak konferenciáik, ami viszont nem volt természetes, hogy a munkahelyeken nyílt kommunista gyűléseket rendeztek valamennyi dolgozó részvételével, amelyeken mindannyian egyhangúlag megszavazták a pártjavaslatokat. A munkahelyeken divatosak voltak a szocialista brigádok, amelyek keretében a szocialista munkaversenyek folytak, majd jöttek az évi értékelések, kitüntetések: érmek, oklevelek és vörös zászló díjak. Ezt a folyamatot csak a brigádok közti partnerség fokozta.

A kommunisták, hogy mutassák a demokratikus mivoltukat, létrehoztak egy népi, nemzeti egységet Nemzeti Front néven, ahol tömörültek a szakszervezetek, az iskolák, a sportolók, a kulturális és egyéb szervezetek. Ilyen volt a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség kulturális szervezet is. Ide is állandóan toboroztak, szintén nagy tagsági bázisa volt, mert a jó előmenetelhez csak használt a tagság. Az iskolaügyet különös odafigyeléssel vezették, az iskolákat a tanfelügyelők ellenőrizték. A nem megbízható családból a gyerek még a középiskolába sem tudott bejutni arra a helyre, amelyre akart. Ugyanúgy néhány főiskolai felvételihez is kellett a helyi párttanács ajánlása. Hol szigorúbban kezelték a dolgokat, hol nyitottak voltak a kiskapuk. Az sem volt ritka, hogy az üzemi párt tanácsára kiszemelt fiatal kommunista munkás két-három év alatt egyetemi diplomát szerzett. Az üzemekben minden kicsit is fontosabb beosztás elnyeréséhez szintén kellett a párt közbenjárása. A pártiskolázás is fontos volt a szocializmus helyes értelmezésében. A havi tanfolyamon szinte mindenkinek részt kellett vennie, a lektorok saját, képzettebb párttagokból, ritkán pártonkívüliekből tevődtek össze. Az előadások anyagait mindig a felsőbb szervezetek biztosították. 

A pártátvilágítások szinte elmaradhatatlanok voltak az üzemek, iskolák életében. Az üzem hivatalnokainak, mestereinek kétévente be kellett számolniuk az üzemi párttanács előtt, hogy teljesítették-e az előző átvilágításon kapott szocialista kötelezettségeket, aztán a tanács értékelte, hogy az adott személy maradhat-e az addigi beosztásban, és ha igen, akkor kapott újabb szocialista feladatokat. Volt olyan szervezet, ahol lazább volt a légkör. Például az utcákban létrehozott 8-10 tagú utcai tanácsok. Az ilyen havonta ülésezett, a tanács fele párttag volt, ők az ülések után külön gyűlést tartottak. Hogy miről, azt nem tudjuk. Ezek a tanácsok abból a szempontból lehettek jók, hogy sok esetben érvényesíteni tudták az utca érdekeit a városházán. A külvárosi területeken alakultak meg a bérelhető kertészeti telkek bizottságai, kertészkedők szövetsége név alatt. Ahogyan az utcai tanácsoknál, itt is külön is üléseztek a párttagok, hogy miről, azt itt sem tudni, de viccelődtek velük a pártonkívüliek, hogy az ő dinnyéjük, répájuk, almájuk sem jobb és szebb, mint a többieké. Folyt. köv.

Buday Ernő, Kassa

Felvidéki zeneügyek

Mostanában kétszer is téma volt a Kopertában a Pátria rádió. Ez késztetett hozzászólásra, mert évek óta hallgatója vagyok, amihez a kedvet egy, a Vasárnapban közölt Szemet Edit-interjú adta.

Bár az adás nekünk és rólunk szól, az eszem szerint nem szeretnék beleszólni, hogy még mi hiányzik a műsorból, ám – ha már ilyen kotnyeles természettel vagyok megáldva – mégis ezt teszem. A szerkesztőség, a sok ismeretlen ismerős (ezen a Vasárnap tudna változtatni) nyilván állandóan „ellenszélben” dolgozik (költségvetésileg). Szakmai tudással meg kreativitással felvértezve mégis mindig tudnak valamit újítani – most pl. vasárnap délután. A magazinokkal rendben is volnánk, de a hallgatók többségének nyilván a zene a leglényegesebb. Népzene, komolyzene. Fülbevaló ínyenceknek: ez jó, és örülök, hogy vannak. De! Nem tudom, a Pátriának van-e valami kötelessége vagy „kötelessége” a honi magyar zenészek felé. Akárhogy van is, nekem a pénteki felvidéki egy óra hiányzik. Persze, szólnak ezek a dalok, talán kevesebbet, mint eddig, talán nem, viszont nem egy blokkban. Most csak szólnak, de felkonferálás nélkül. Pedig akit érdekelt, hogy mi szól (itt-ott a taxiban is az utasaim), ebből tudhatták meg, hogy a História nem egy anyaországbeli profi zenekar, hanem naszvadi meg ímelyi srácok, meg hogy a Mit mond a szem nem a Zanzibár dala, hanem a jellemzően dunaszerdahelyi Arizónáé, ez a jó rockzene is tájainkon született – Rómeo Vérzik vagy Phoenix Rt. Meg Párkányban nem a bunkó terem, mint eső után a gomba, hanem a jó énekesnő, és folytathatnánk a keleti végekig.

Rengeteg falunap stb. van magyarországi néha sztárzenészekkel, gyakrabban zenészekkel vagy urambocsá’ műzenészekkel (bocs), ahol megszeretik őket, megtöltik a színpad előtti teret. Gondoljunk csak a Jóvilágvanra vagy a Komáromi napokon Emmer Péterre, vagy az LGT RB-re. De idén már ők sem voltak.

Tóth Róbert, Ógyalla

Nem mind arany

Nem mind arany, ami fénylik, állítja egy szólásmondás. A közmondásoknak vagy a szólásoknak soha nem kerítettem nagy feneket, de nagyon tetszettek nekem. Valahogyan mindig megtalálható volt benne az igazság vagy legalábbis annak egy része. Régebben hosszú ideig gyűjtögettem őket. Ha valahol hallottam, mindig otthon beírtam őket egy füzetbe, és örömöm telt benne, hogy egyre szaporodnak. De egy költözködés folyamán valahogyan eltűnt a füzet, amit mai napig is nagyon sajnálok.

Most, hogy több időm van az elmélkedésre, gyakran eszembe jutnak némelyek. Legtöbbször bevásárlásnál. A múltkorában az üzletben megálltam a zöldséges- és gyümölcspultok mellett, és bámészkodtam. Gyönyörködtem a korai gyümölcsök és zöldségek kirakatában. Kezembe veszek egy csomag gyönyörű földiepret, és latolgatom magamban, hogy megvenni vagy nem, mert az ára még elég borsos. Gondoltam, üsse kő, és betettem a kosaramba. Persze nem a magam kedvéért. Jönnek majd az unokák, és megkínálom őket. Hogy fognak majd örülni a korai gyümölcsnek. Kifizettem a pénztárnál és hazavittem. Ahogy kezdtem kicsomagolni őket, egyesével kiszedni, azt hittem, hogy frászt kapok. A tizenhárom eperszemből öt darab már romlani és penészedni kezdett. Visszavittem. A reklamáció keretében a kiadott pénzösszeget nyomban visszatérítették, de másra már nem lehetett lecserélni, mert az utat kétszer kellett megjárnom a fájós lábammal. De azért gondolom, illett volna elnézést kérni a vevőtől egy finom kis mosoly kíséretében. De a pénztárba savanyodott elárusítónak ez eszébe sem jutott. Minek. Az ő ábrázatán mindig fonnyadt a mosoly, akárcsak az áru valamelyike a polcokon. Pedig az üzlet egy nagyon szép szolgáltatás. Fogadni a vevőket, lesni az óhajukat, kielégíteni az igényeiket. Mert az áru nem azért van, hogy csak eladódjon, hanem hogy megelégedést, örömet szolgáljanak vele. Itt bizonyosodott be a szólás: Nem mind arany, ami fénylik!

Tóth Éva, Kassa

Élményekkel teli szünidőt!

Negyedszer jelent meg mindannyiunk nagy örömére a Nagydaróci Alapiskolások Lapja, a DAL. Személyesen hozta el a tanító néni, Agócs Lívia, a tanulók és a kis szerkesztőség kíséretében. Tudják, hogy szeretek olvasni, s mivel a szomszédos épületben van az alapiskola, személyesen is ismerem őket. Tartalmas, jól megszerkesztett lapot kaptunk, sok mindent megtudhatunk belőle az iskola és a diákok életéről, problémáiról, sikereikről. Most a próbabálra készülnek, ami szintén nagy élmény lesz nekik és szüleiknek. Mivel közeleg a tanév vége, lassan itt lesz a búcsú ideje is. Az osztályfőnöknő, Nagy Ildikó is elköszön a tanulóktól, az iskolától, nyugdíjba vonul, a megérdemelt pihenés következik majd neki is, így több ideje marad a pihenésre és a Vasárnap olvasására is. Ezúton is szeretnénk megköszönni az áldozatos, becsületes munkáját, amit negyven évig végzett különböző iskolákban.

Engedjék meg a kedves pedagógusok, diákok, hogy gazdag élményekkel teli szünidőt kívánjak mindenkinek, annak pedig, aki a középiskolát kezdi majd szeptemberben, sok-sok sikert, kitartást hozzá.

Dorók Erzsébet, Nagydaróc

50 éves találkozó

Június 2-án, szombaton tartották a Komárom-gadóci Mezőgazdasági Műszaki Középiskola 1968-ban érettségizett diákjai az 50 éves találkozójukat. A jelenlevők (A, B osztály) osztályfőnökeikkel, Tücsök József és Eszenyi József tanárokkal a régi szép időket idézték fel, és az iskola sorsán keseregtek. A megjelent diákok az iskola hagyományát őrző Százéves Alma Mater Polgári Társulás elnökségétől Arany emléklapot vehettek át. Köszönet a szervezés kezdeményezőinek, Zsidek Vilmosnak (A) és Lovász Györgynek (B).

Sz. E.

Június 4.

A magyar nemzeti összetartozás napja. Jó lenne, ha a jelenleginél is sokkal jobban összefognánk mi, magyarok, és végre testvérként tekintenénk egymásra. Jobban vigyáznánk és óvnánk őseink örökségét és édes anyanyelvünket, mert bizony elég gyakran az ellenkezőjét tapasztalja az ember. Amúgy is többen halnak meg, mint ahányan születnek. Elég sok magyar asszimilálódik. Elszlovákosodik, elmegy idegenbe dolgozni, ott megházasodik és elfelejti az anyanyelvét. A gyerekeiket már nem is tanítják meg magyarul. Nem tudom, mit szólnának az őseink, ha feltámadnának, tartok tőle, hogy nem sok jót. Sokan sokszor forognak a sírjukban. Tegyünk róla, hogy ne így legyen. Minden körülmények között őrizzük meg nemzeti hovatartozásunkat és népi szokásainkat, magyar embertársaim a Kárpát-medencében és a világban!

Vass Tibor, Köbölkút