Állunk rendelkezésére!

Március 15-e kapcsán

Az egyik legnagyobb magyar ünnepünk. Sok helyen emlékeznek a nemzet 170 évvel ezelőtti szabadságharcára. Sokfelé ünnepi szónoklatok, szavalatok hangzanak el, a márciusi események, a győztes csaták fölidézése, megkoszorúzzák az emlékműveket. A tiszteletadásnak a napja ez. Nem hiszem, hogy lehetne úgy ünnepelni március 15-ét, hogy ne esne szó Petőfi Sándorról, akinek csodálatos költészetét már kisiskolás korunktól ismerjük. Előrelátó, prófétai verseivel készítette népét az elkövetkezendő függetlenségi harcra. Egy bizonyos, jelentős vezéralakja volt a márciusi ifjaknak. Verseivel nemcsak buzdította, bátorította, erősítette és hívta harcba népét, de ő maga is kardot fogott, és csatába ment Bem seregébe. Az 1849. júliusi utolsó végzetes csatában az osztrák császár orosz katonai segítséggel leverte a magyarok szabadságharcát,

Hranyó Mihály nyug. reform. lelkész

Egy elfelejtett jótevő

Kétszáz éve, 1818. január 28-án született Zselízen Santhó Károly kanonok, ősi magyar nemes család gyermekeként. Iskoláit Esztergomban, a bölcsészetet és teológiát 1835-től Nagyszombatban, az enciklopédiai tanfolyamot az esztergomi presbitériumban végezte. 1842. július 23-án szentelték fel pappá, négy évig káplán volt Lekéren. 1846-ban a Religio és Nevelés egyházi folyóirat szerkesztőségébe hívták. Itt leginkább a Literaturai Lapok (a Religio melléklapja) szerkesztésével és a magyar, latin, német, olasz és francia munkák ismertetésével foglalkozott. Később a magyarországi katolikusok legrégibb irodalmi intézetének, a Szent István Társulatnak a titkára lett. Az intézmény kiadványai a nép szellemi szükségletének kielégítésére irányultak, és a társulat ezért indította meg a Katolikus Néplapot is. 1869-ben a püspöki kar a társulatra ruházta a katolikus iskolák tankönyveinek kiadási jogát.

Feljegyzések őrzik Santhó Károly 1848–1849-es tevékenységét is. 1849 januárjában elkísérte Lenovics József egri érseket Bicskére, az osztrák táborba, ahol az összes békekövetségi taggal szintén fogságba került. Innen mint ártatlan csakhamar kiszabadult. Megromlott egészségi állapotára való tekintettel lemondott a Szent István Társulat titkári állásáról. 1850-ben káplán lett Tardoskedden, 1851-ben Pest belvárosában, ahol 13 évig működött. 1864-ben Pozsonyban a királyi jogakadémia hitszónokává nevezték ki. Később nagyszombati szentszéki ülnök, esztergomi tiszteletbeli kanonok, majd 1888. február 12-én pozsonyi valóságos kanonok lett. Pozsonyban halt meg, 1906. október 21-én.

Santhó Károly zselízi jótevő volt. Önzetlenül támogatta a római katolikus népiskolát, melynek krónikájában megtalálhatók a bejegyzések az építkezési költségeik kifizetéséről: az 1879-ben újraépült iskolaház 445 forintnyi adósságát és kamatját ő fizette ki, 1886-ban a második tanterem építési költségeihez 1764 forinttal járult hozzá. Erről a következő bejegyzés található: „E nehéz helyzetben ismét Santhó Károly szemináriumi elöljáró (Emericanonsi vicerector) segített, aki mint Zselíz szülöttje az összes e címen felmerülő költséget elvállalta. A hitközség 1886. április 16-án ünnepélyes közgyűlésen mondott köszönetet ezért.” 1903-ban fejeződött be a népiskola harmadik tantermének építése, melynek az összes költségét – 6670 koronát – ő egyenlítette ki.

Még egy feljegyzést adunk közre a népiskola krónikájából, amely az ő személyére vonatkozik: „Az iskola részére Santhó Károly kanonok úr 2000 korona értékű kötvényt és 4000 korona alapítványt hagyott, mely utóbbi összeg a háború alatt hadikölcsönbe helyeztetett el, majd pedig legutóbb (1922. szeptember 30) IV. csehszlovák államkötvénnyé konvertáltatott.” Az alapítvány kamataiból minden iskolaévben megjutalmazták a katolikus népiskola legszegényebb tanulóit.

A zselíziek előtt kevésbé ismert személyiségről szóltunk. Bizonyára megérdemelne több figyelmet. Mint az alapiskola volt igazgató-tanítója (42 évig) az illetékesek figyelmébe ajánlom, talán Santhó Károly nevét felvehetné a zselízi magyar alapiskola. 

Nyustyin Ferenc, Zselíz

Emlékezés a kultúra napján

Amióta január 22-e a magyar kultúra napja lett, amikor is Kölcsey a legszentebb imádságunk írását befejezte, mindig eszembe jut 1989. január 22. Ezen a napon tartották a Csemadok éberhardi alapszervezetének 1988-as évzáró taggyűlését. A Csemadokkal még építőipari diákként Losoncon, mint táncos volt kapcsolatom az 1957–61-es években. 1964-től éberhardi Csemadok-tag lettem, 1978-tól titkár, 1989. január 22-én pedig elhagytam a tagságot. Írásos felmondásom befejező sorait idézem:

„Tisztelt vezetőségi tagok és tagság! Én eltökélt hitemből lettem az éberhardi alapszervezet titkára, én itt nem babérokra vágytam, hanem vállaltam a szellemi és fizikai munkát annak érdekében, hogy magyarságunk fennmaradjon. Képességeimhez és lehetőségeimhez mérten, sokszor még a törvényt is kikerülve, szolgáltam közös ügyünket, s így anyagi bázishoz jutott alapszervezetünk, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mindezek után, még mielőtt a jb titkára és az elvtársak által előre jelzett esemény megtörténne, lemondok vezetőségi tisztségemről, és tagságomról is. Ezúttal is azt kívánom az éberhardi alapszervezet vezetőségének és tagságának, amivel az illetékes elvtársakat megsértettem: Az emberi tevékenység és viselkedés kultúrája, a lélek kultúrája, a becsület kultúrája vezérelje további tevékenységüket. Továbbá azt kívánom, hogy a beszámolómban megfogalmazott kételyeim ne váljanak valóra.”

Eddig az idézet. Kételyeim azóta, sajnos, mind valóra váltak. Éberhard ma már csak mint múzeumi eszköz létezik. Mi is volt az a súlyos vétek-ok, amiért az elvtársak megsértésével vádoltak, a Csemadokból kizárással, magasabb büntetéssel fenyegettek? A kor követelményeinek értelmében a beszámolóm tartalma kiverte a biztosítékot a radikális ateista, magyarságot romboló egységes hatalmi látszatmagyarok körében, kilenc hónappal a bársonyos forradalom előtt. Felhívtam a figyelmet a Csemadok emblémájára: „Nyitott könyvben fáklyát tartó kéz, a könyv a műveltség terjesztésének eszköze, anyanyelven terjeszteni a kultúrát!” Előadásom a vezérfonalak, a Szent István-i hagyaték – hit és nemzeti öntudat, kultúra, erkölcs, maga az élet – mellett szólt. Kiemelten hangsúlyoztam, hogy magában még semmilyen ideológia nem az erkölcs forrása! Az erkölcs forrása a kultúra. Az emberi tevékenység és viselkedés kultúrája. A becsület kultúrája, amely nem függvénye a tudományos diplomáknak. A lélek kultúrája, ha nem is tanult, ösztönszerűen érző, tudja, hogy mi az igazság, és mi a hazugság. Ha a született ösztönszerű szeretet, önkívületi érzés az igazságban párosul a tanulással, akkor az ilyen erkölcs forrását nem szennyezi be semmilyen hazug teória, sem vallásos fanatizmus, de proletkultúr barbarizmus sem. Fontosnak tartottam az érzelmi kapcsolatok reneszánszának igényét az emberek között. Az erkölcs forrása elsődlegesen maga az élet, maguk az emberek, akik a hamis ideáloktól való felszabadulásért küzdenek. Az ilyen kultúra semmilyen esetben sem törli ki a múlt értékeit, hanem a jövő tulajdonává teszi. Semmiben nem hinni, az rosszabb, mint a hamis hit vagy vallásos fanatizmus!

Előadásom második részében mély kritikát zúdítottam a Csemadok-tagokra és -vezetőkre, akik a magyar nyelvet csak anyagi forrásnak tekintik, így elrettentésként hatnak környezetükre. Megbocsáthatatlan bűnnek neveztem, a templom és az iskola elleni cselekedeteiket. Magánérdekeltségben, építkezési teleknek felszámolták az akkor még magyar iskola sportpályáját, valamint az udvar pázsitját. A fogyasztási szövetkezet épülete homlokzatán található Jézus szíve szobrot le akarták cserélni Leninre és vörös csillagra (segítséggel meghiúsítottuk). Éberhard főutcáját Beneš elnök nemzetvédelmi miniszteréről, a magyarok kitelepítését, üldözését levezérlő L. Svoboda tábornokról nevezték el, természetesen csak egy nyelven, és sorolhatnám tovább…

Azóta eltelt 29 év, s mi változott? Vörösek voltak, demokraták lettek, de a jellem nem változott, ők a mindenkori „bolsevikok”. A bolsevik kilép, belép, kivár, vagy új pártot, mozgalmat alapít. Anyagi érdekei igényében megtagadja hitét, anyai örökségét. Árulók, latrok, újgazdagok eladták a falut. 1988-ban Éberhard 1400 lakosának háromnegyede magyar, közülük 412 Csemadok-tag volt. Ma a többszörösére duzzasztott lakosságban abszolút kisebbségben van a magyarság. 2013-ban megszűnt a magyar óvoda, iskola. A jól végzett munkáért az utolsó magyar tanítók a Csemadoktól köszönő emléklapot kaptak. De miért éppen akkor, amikor már visszafordíthatatlanul megszűnt a magyar kultúra bölcsője? Az utolsó generációhoz tartozom, aki még élete nagyobbik részét magyarként élhette itt meg. Örökké igaz az a mondás: Nem szabad eke szarvától képviselőt választani, még akkor sem, ha éppen Csemadok-tag. Éppen az utóbbiak követték el az öngyilkosságot. 1989 januárjában megszabadultak tőlem, megmutatták, azóta sem nyújtottak kezet, elérték szégyenletes céljukat.

Nagy János, Éberhard

A bölcsőtől a koporsóig

A polgárokról való gondoskodás már a bölcsőnél kezdődik, és a koporsónál végződik. E között a két pont között sok minden történt. Andódon is megszűnt az iskola. Amióta bezárultak a kapui, meglazult a közösség. Pártokra szakadt a falunk. Meg az iskola nemcsak a gyermekek részére fontos. A falu közössége az iskolában kovácsolódott össze. Én is viharos korban jöttem a világra. Az életutam ma is viharokon át vezet. Göröngyös úton járva egy cseh tanítóm mondata zúg fejemben: „Akarattal mindig előbbre!” „Inkább küzdeni az el nem ért célokért!” Értékeket őrizve, a múltból átörökítve a mának, hogy a közösség hasznára legyen, eleink nehéz körülmények között is fenntartották az iskolát. Megoldották a tanítók betelepítését. Tudatosítva, hogy a tudásba fektetett pénz meghozza jutalmát. Akiben van tehetség, az köteles azt kiművelni, hogy utódaink, közösségünk hasznára legyen. Mert az ember annyit ér, amennyit nyújtani tud.

Czuczorné Kis Irén, Andód

Megint és megint emelni

Most a nyugdíjkorhatárt. Merthogy nagyon sok a nyugdíjas. Szerintem nem a nyugdíjasok vannak sokan, hanem a fiatalok kevesen. Ráadásul a közül a kevés fiatal közül is sok külföldön keresi a boldogulást. A harmadik nagy baj, hogy míg itt, Nyugat-Szlovákiában, főként Pozsony környékén már szinte munkaerőhiány van, addig a Rimaszombati járástól keletre magas a munkanélküliség. Azt kellene csinálni, hogy ha jön hozzánk külföldi vállalkozó, az keleten telepedjen le és nyissa meg a vállalkozását. Nem igaz, hogy a roma lakosságot nem lehet különböző szakmákra betanítani. Csak tanfolyamokat kellene indítani. És persze kikötni, hogy aki jelentkezik munkára, azt fel is kell, hogy vegyék. Sokszor hallom, hogy ha egy munkanélküli roma ember jelentkezik, azt mondják neki, hogy a munkahely már be van töltve, holott az állítás nem igaz, egyszerűen nem kell a roma ember. Azt is gyakran hallom, hogy sokszor már a negyven éven felülieket sem nagyon akarják foglalkoztatni, mert hogy már nem bírnak úgy teljesíteni, mint a fiatalabbak. Akkor megint felteszem a kérdést: a 64 éves vajon hogy bírhat? Vagy idős létére munkanélküli lesz? És ha munkanélküliként megy nyugdíjba, akkor mennyi lesz a nyugdíja?

Vass Tibor, Köbölkút

Kedves Vasárnap!

Szépet és jót kellene írni és természetesen olvasni, de sajnos az életben hatványozott nagyságrenddel gyakoribbak az árnyas oldalak, mint a szívet, lelket gyönyörködtetőek. Annál inkább örültem a Bálint-napi szépírásnak, köszönet érte. A 8. számban a Vrabec Mária cikkében idézett tudományos munkatárs fölvetése sok mindent megmagyaráz, mégis fűznék hozzá néhány észrevételt. A rendszerváltás óta eltelt évek bőséges összehasonlítási alappal szolgálnak, és ebből kifolyólag nem holmi olcsó, félremagyarázott nosztalgia a szoci gyakori felemlegetése, hanem felismerése az akkor állampolgári jogon kapott széles körű, a többség számára elsődlegesen fontos gondoskodás mai hiányának. Társul hozzá a mindennapi megélhetés és kiszolgáltatottság érzése, hát ne csodálkozzunk, hogy kevesen tapsolnak a napi politikának. 89-ben bezzeg tapsoltunk, mert remény csillant, hogy a szerény, de biztosnak tűnő életszínvonalunk emelkedni fog, lehetőleg mindenki hasznára. Ebben is csalódott a lakosság, pedig jó teljesítmény, támogatás csak megelégedett polgároktól várható. Elsősorban mégiscsak ez kellene, ennek hiányában halkult el az éljenzés. Sajnos.

Gazdag József, Jányok