Állunk rendelkezésére!

A menekült

Sokféle van. Van, aki a puszta életéért menekül, van, aki csak jobban szeretne élni, van, akit elűznek, és nincs más választása, de mind a hazáját elhagyva, idegenben próbál megkapaszkodni és gyökeret verni. Hetven évvel ezelőtt egy hideg januári napon búcsúzkodtak a prágai állomáson. A fiatal férj segítette fel áldott állapotban lévő feleségét a vonatra egy kosárral és egy kézitáskával. Ők csak egy pár voltak a sok közül, kiket a hatalom elüldözött szülőföldjükről, és úgy határoztak, születendő gyermekük ne idegenben, hanem szülőfalujukban lássa meg a napvilágot. Fájdalmas volt az elválás, nem tudták, meddig lesznek egymás nélkül. Az út hosszú volt, és félelmetes, mivel ha rájönnek, hogy elmenekült a munkaadójától, visszatoloncolhatják. A szívénél már csak a vonat kerekei zakatolhattak hangosabban, mikor jött a kalauz, és az új felszállóktól kérte a jegyeket. Hála Istennek szerencsésen hazaérkezett, s mikor meglátta a falu templomtornyát, hazáig sírt, de örömében. Milyen kevés elég volt, hogy örüljön. Pedig a szülői ház is üresen állt, mert őket és a még fiatalkorú testvéreit Magyarországra telepítették. A szerető, otthon maradt rokonok befogadták, náluk szülte meg első fiát, akit az édesapa csak nyáron ölelhetett karjaiba, mert akkor már hivatalosan is haza lehetett jönni. Ezeknek az egyszerű, pár osztályt kijárt embereknek milyen egyenes gerincük és erős hitük volt! Tudták, hova tartoznak, és sem Istent, sem nemzetiséget, sőt még arcot sem cseréltek. Ők az én anyósom és apósom, az az elsőszülött pedig a férjem immár 48 éve. Elődeinktől kellene példát vennünk, mert ők mertek jelek lenni, tudtak példát mutatni még abban a nagy nélkülözést elszenvedő világban is. Mi pedig ebben a nagy jólétben elkényelmesedünk, nincs bennünk akarat. Gyerekeinket abba az iskolába íratjuk, ami közelebb van, templomba nem járunk, mert vasárnap pihenni kell, aztán ha valami kis baj ér bennünket, összetörünk. Nagyon el kellene gondolkodnunk életünkről, és megkeresni a helyes utat, ahol néha szenvedni, másokon segíteni is kell, és nem egymás ellen harcolva, hanem összekovácsolt erővel elérni a kitűzött célokat, amelyek közösségünk boldogságát szolgálják.

Bugyi Mária, Nagymácséd

Sikertelen példamutatás

A gyerekek mintaképei a szülők. Tőlük veszik a példát. Amit csak hall a gyermek, azt könnyen elfelejti, de amit lát is, jobban megragad benne. Ha viszont közvetlen részese az őt is érintő cselekedetnek, az számára maradandó. Ezért nem ajánlatos őt felnagyított dolgokkal terhelni vagy hősködni előtte. A kisgyermek még nem tud önálló döntést hozni, megítélni, mi a jó, és mi a rossz. Azt hiszi, amit egy felnőttől hall vagy cselekedni lát, az csakis jó lehet.

Egy fiatal apuka gördeszkázni tanítja ötéves kisfiát, szórja a tanácsokat: „Ne így csináld, a tested legyen kiegyensúlyozott állapotban!” Szegény gyerek, azt sem tudja, mi az egyensúly, nemhogy az állapot. Nem szabad felfogását túllépő kifejezésekkel tömni. „Most hajtsd be egy kicsit a térded, és fordulj balra. Az sok!” Nem csoda, hogy ilyen lélektelen vakfegyelem mellett azt sem tudja, mit csináljon, és többször elvágódik a mérsékelt lejtőn. „Látod, leestél, mert nem figyelsz arra, amit mondok.” Az apa csak szórja tovább a tanácsait, a gyerek nagy szemekkel mered rá, még a száját is eltátja. „Figyelj, megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.” A lejtőn rááll a gördeszkára, felveszi a megfelelő testtartást, közben pedig a gyereket figyeli. Így nem veszi észre azt a kavicsot, amelyen váratlanul megbillen a gördeszka, az apa olyan szerencsétlenül zuhan a földre, hogy kificamodik a válla. A gyerek hallva apja jajgatását, hangos sírásba kezd. Máris kialakult nála egy önvédelmi mechanizmus a gördeszkával szemben. Hiába volt a kicsinek minden alapvédelmi, biztonsági felszerelése, térd- és könyökvédő, bukósisak, annyira megijedt a gördeszkától, hogy hónapokig rá sem tudott nézni. Ennyit a példamutatásról.

Szabó István, Kassa

Az identitás szó felfújt, üres kifejezés!

A Facebooknak köszönhetően jutott tudomásomra az identitás szónak efféle értelmezése, és nem egy átlagembertől, hanem Zuzana Kusá szociológustól, aki egy rövid MPhilms-videóra reagált, melyen a roma-cigány kisebbség személyiségei mutatkoznak be röviden. Ezt írja: „Mindkettőjüket nagyon tisztelem, de nem látom az értelmét az ilyen beszélgetéseknek. Kár, hogy a szüleid nem tanítottak meg cigányul – roma nyelven, de talán azóta már tudsz. Az identitás szót nem használnám. Felfújt, üres kifejezés.” Egy nappal később vettem észre ezt a bejegyzést, és reagáltam: „Az identitás a kisebbséginek biztosan nem üres, felfújt kifejezés, aki tiszteli a szüleit, elődeit, annak az identitása szent, továbbadja a gyerekeinek. Ebben akadályozott évtizedeken át a többségi nemzet fizikai erővel, a törvény erejével és hamis átneveléssel.” Sajnos többen már nem szóltak hozzá, pedig úgy terveztem, a továbbiakra válaszolva fejtem ki bővebben, konkrétumokkal is alátámasztva az államilag irányított és ránk kényszerített identitásfeladást. Ám lényeges különbség van 89 előtt és után, mert az utóbbi negyedszázad asszimilációs veszteségeiért nagyrészt saját magunkat hibáztatom, elsősorban a közéleti vezetőket, akik eddig sikeresen áthárítják saját felelősségüket a szülőkre. Én a szlovák iskolát választó szülőket a felelősök ranglistáján az utolsó helyre sorolom.

Az egyén-szülő a szlovák rengetegben vagy szlovák háborgó tengeren egyedül gyenge és sebezhető, a közösségnek kell megvédeni, de ha a közösség nem védi az alkotóelemeit, akkor ez a közösség halálra van ítélve. De a közösség csak akkor tudja hatékonyan védelmezni az egyént-szülőket, ha példamutató és hozzáértő vezetői vannak, akik önzetlenül teszik a dolgukat a magyarság és az iskolák megmaradásáért, csak sajnos az ilyen vezetőkből kevés van, Zoboralján mindenképp! Sok szlovák gondolkozik hasonlóan, mint Zuzana Kusá, de ránk nézve sokkal veszélyesebb, ha a szlovák iskolákban van egy-két ilyen pedagógus. Mivel Zoboralja sok magyar alapiskolás diákja szlovák szakiskolában kényszerül folytatni tanulmányait, nem csoda az asszimilációnk rohamos felgyorsulása. A www.zoboralja.sk portálon bő választék van az identitásról, a magyar iskoláink és magyarságunk megmaradásáról, de a Facebookon sajnos senki nem osztja meg a gondolatait, hogyan tovább, így csak sodródunk és morzsolódunk mind vészesebben!

Balkó Gábor, Kolon

Pozitív történetek 2

Ellensúlyozandó a sok rosszat, összefoglalom a jót, azt, ami az elmúlt évben kellemes, felemelő és boldogító volt számomra. Jöjjön most a következő három:

Harmadik történet: A magyar népdalok ereje

Néha vannak szomorú óráim is, ilyenkor számadást készítek. Mi az, amit sikerült megtanulnom az életben? Hát a népdalok. S ezen felbuzdulva, ábécé szerint összeírtam egy füzetbe azokat, amelyeket el is tudok énekelni. Lett belőlük háromszáztíz, később eszembe jutott még negyven. Sajnos, néha kiesett egy-egy szó vagy sor, ezeket szerettem volna pótolni. Ez csak úgy lehetséges, ha valakivel elénekelhetném őket, közben felírnám a hiányzó részeket. Újra Nelli sietett a segítségemre, a következő pénteken már náluk voltam. Hat óra alatt száz népdalt énekeltünk el. Mindenkinek melegen ajánlom, régen az emberek munka közben is énekeltek, mert tudták, hogy jó hatással van rájuk. Csodálatos relaxáció, szomorúságban is segít ez a terápia.

Negyedik történet: Almafa alatt…

Beköszöntött a szépséges nyár. Nekünk nincs almafánk, szomszédaimnak viszont három. Itt lakunk évtizedek óta egymás mellett, még nem történt meg, hogy egyetlen almát is adtak volna. Most meglátott a szomszédasszony, hogy mankóval kezdtem járni, megsajnált, és hozott egy kosár mosolygó piros almát. Éppen házon kívül tartózkodtam, így a bejárati ajtó elé tette. Orvostól tértem haza, amikor megláttam a harminchárom vidám gyümölcsöt. Abban a pillanatban elfelejtettem minden kínomat, akkora meglepetés volt. Könnyekig hatódtam, annyira jólesett a szomszédasszony jóindulata. Estig örvendeztem.

Ötödik történt: Hat csokoládés habcsók

Amikor ősszel hullani kezdett az utcai fánkról a dió, másik szomszédasszonyom megkérdezte, felszedheti-e, az unokájának szeretné, kalácsba. Szívesen adtam, fájó hátgerincem miatt amúgy sem tudom felszedni. Egy vasárnap, templomból jövet, megszólított ez a szomszédasszony, hogy hoz nekem valamit, s egy papírtálcán hat csokis habcsókot adott át, azt mondta, a dióért. Nagyon kellemesen meglepett. Most már én is sokszor mondom, amit anyukám szokott: én sokat adok, de sokat is kapok. Adok és kapok ikertestvérek.

Minár Cecília, Szelepcsény

Farsangi bál Oroszkán

Köszönet jár a Csemadok oroszkai alapszervezetének és mindazoknak, akik ebben a rendezvényben segítettek február 10-én, a gyermekek és felnőttek számára már hatodik éve megtartott sikeres farsangi mulatságért. Külön köszönetet érdemel községünk polgármestere, Nagy Lajos mérnök, aki lelkesedéssel és odaadással támogatott. A jó zenét az Exkluzív zenekar biztosította, a műsort Pokorná Andrea és Matyó László vezette, Babec György pedig videofelvételt készített a maszkokról és a bálról. A legfőbb dicséret a szebbnél szebb álarcoknak és jelmezeknek jár – idén 57 érdekes jelmez vonult fel. Az örömöket fokozta a sok ajándék, tombola, farsangi fánk, sütemény és frissítő. Szervezetünk hálás minden szülőnek, nagyszülőnek, hogy elhozták a gyerekeiket. Mindnyájuknak sok örömet és egészséget kívánok!

Adamcsok Magdolna Csemadok-elnök

Kedves Vasárnap!

Köszönöm a Kopertába, szinte sorozatban beiktatott írásaim közlését. A hajdani bozitai iskoláról szóló megemlékezésem kicsit hosszúra sikerült, ezért ugyancsak igénybe vette a korrektor idejét. Becsületére válik, hogy az eredeti szöveg tartalmának és mondanivalójának jelentősebb csorbítása nélkül préselte bele a rendelkezésére álló keret korlátai közé.

Az Andrej Kiska köztársasági elnökkel készült interjú felemás érzelmeket váltott ki belőlem. Nem az interjúval van gondom, Vrabec Mária most is hozta a megszokott formáját, és a sajtóvisszhang sem kritizálta érte. Számomra csupán az elnök méltatlanul kiállított erkölcsi bizonyítványa okozza a galibát. Közméltóságához nem illő magatartása mellett a magyar kisebbséget érintő erkölcsi gubancai is ismertek. Nagyra értékelem a szerkesztőség igyekezetét, hogy a csereföldek problémáival is foglalkozik. A Vasárnapba beiktatott hiánypótló értekezések jelentősen hozzájárulnak a keresztül-kasul boronált csereföldek és pótföldek jogszabályainak labirintusában való eligazodásban. Bár Vrabec Mária a nagy hűhó után keletkezett véleményeket igyekszik normális mederbe terelni, nem hiszem, hogy minden járási hivatal lesz annyira készséges az együttműködésre, mint a komáromi. A kormány kapkodó eljárása és képmutató magatartása sajnos nem a „nagytakarítás” elősegítését szolgálja, inkább a nagyüzemű gazdaságok és a vidéki kiskirályok malmára hajtja a vizet. Félő, hogy nagyon sok kistermelő és kisgazdaság kerül miatta válságos helyzetbe. A 90-es évek elején kimért csereföldek eredeti jogosultjainak többsége már elhalálozott. Ezért érthetetlen, hogy a törvénymódosítás szigora miért sújtja a csereföldek eredeti használóinak örököset is, mikor az eddigi jogszokások a kialakult állapotot általában elfogadták.

Üdvözlettel: Krisztián József 

*

Az önök lapján keresztül szeretnék egy kéréssel fordulni az Olvasókhoz. Egyetlen rokona vagyok a híres politikus-írónak, Táncsics Mihálynak. Az ő eredeti neve is Sztancsics volt. Engem minden március 15-én meghívnak szónokolni a szülőfalujába, Ácsteszérre, amely a gyönyörű Bakonyban található. Az ottani önkormányzat szeretne baráti kapcsolatot felvenni olyan csallóközi – felvidéki – faluval, ahol a politikus megfordult annak idején. Ezt a krónikák írói feljegyezték a helytörténeteikbe. Egyszóval olyan községet keresnek, ahová Táncsics Mihálynak kötődései voltak. Köszönöm az együttműködésüket. A következő címen jelentkezhetnek:

Polgármesteri Hivatal, 2887 Ácsteszér, Magyarország.

Sztancsics Erzsébet, Budapest