Állunk rendelkezésére!

Ad Szoborállítások és -döntések

A Vasárnap 2017. november 7-i számában olvastam a cikket, és elszomorítónak tartom, hogy a reformáció 500. évfordulóján sincs megértés és tolerancia a másképp gondolkodó magyar emberek között. Még szomorúbb, hogy ebben a féligazságok és hazugságok terjesztésében néha tudva vagy tudatlanul az újságírók is részt vesznek – magyart magyar ellen uszítva. Még szomorúbb, hogy magyar iskoláinkban az utolsó 50 évben teljesen elhanyagolták saját történelmünk tanítását, úgyhogy főiskolát végzett polgártársaink sincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Ez a cikk is ennek iskolapéldája. A hodosi Horthy-szoborról lenne szó, mint a főszerkesztő írja: „a kertben viszont a talapzat egy »református hithősre« várva. (…) azon töröm a fejem, mit is jelenthet a hithős szó, pláne ha református.”

Reagálnék a felkérésre mint református, kassai magyar. A református hithős az én olvasatomban – református hitem hőse – egy példakép. A római katolikus felebarátaimnak is megvannak hitük hősei és példaképeik, akiket ők szenteknek és boldogoknak avatnak hivatalosan is, pápai hozzájárulással. Luther a németországi ágostai evangélikus (vagyis lutheránus) reformáció képviselője. Kálvin a svájci reformáció képviselője, és ennek követői a Magyar Királyságban a reformátusok, akik a múltban mindig magyarok voltak, ezért nevezték ezt a vallást magyar vallásnak. Ezek példaképeink, és az erdélyi fejedelmek személyében, mint Bocskai, Bethlen és a Rákócziak, tiszteljük a református hitünk, magyar szabadságunk hőseit és példaképeit. Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója tudomásom szerint református volt. Érdekesmód neki mindig csak a negatív oldalát mutatják be. Más oldala nem volt? Vagy nem tudunk róla, vagy nem rendelkezünk megfelelő információkkal, ma az internet világában sem? Akkor kérdem én, mi az újságíró szerepe és felelőssége ebben az ügyben? Horthy Miklós életéről a neten Harmat Árpád Pétertől találtam nagyon tömören megírt életrajzot, mely tartalmazza a kormányzó negatív és pozitív megítélését is. Mint írja, az I. bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken. A revíziót az akkori nagyhatalmak, az angolok, a franciák és a németek is egyhangúlag aláírták, olasz közvetítéssel. Az akkori Szovjetunió sem ellenezte ezt a nagyhatalmi döntést (a jaltai konferenciáig). A magyar kormány a II. világháború kitörésekor megtagadta, hogy német csapatok Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Tudomásom szerint nagyszámú lengyel menekült (140 000) maradt Magyarország területén (1939–45), és bántódásuk nem esett. A magyar zsidóság helyzete: 1942-ben a szomszédos országokból kb. 100 000 zsidó menekült Magyarországra, ahol részleges védelemben részesültek, és csak Magyarország német katonai megszállása után (1944. 3. 19) kezdődtek el a deportálások a német megszálló hatalom utasítására, melyben a magyar belügyhöz tartozó szervek (a rendőrség és csendőrség) is segédkeztek. 1944. július 18-án a deportálások leállítását Horthy kezdeményezte. A pesti zsidók megmentésére egy páncélos- és egy gyalogezredet biztosított. 1944 őszén Faragho Gábor vezérezredes fegyverszüneti bizottsággal Moszkvában elfogadta az orosz feltételeket, és ezt követte az 1944. október 15-én, a Horthy által kiadott proklamáció, melyben Magyarország kilép a háborúból. A Gestapo október 15-én elrabolta Horthy fiát, akit a mauthauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba szállítottak. A kormányzót október 16-án lemondatják, parancsait kénytelen visszavonni és a hatalmat Szálasi Ferencnek átadni. Családjával együtt a bajorországi Weilheim közelében található Hirschberg kastélyba internálják, SS-század őrizte a kastélyt 1945. április végéig. A kormányzó amerikai hadifogságba került. A nemzetközi hatóságok nem tekintették háborús bűnösnek. Sztálin véleménye is az volt, hogy nem lehet háborús bűnösnek tekinteni valakit, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményez, és hivatalosan is bejelenti országa átállását. A Horthy által Moszkvába menesztett békeküldöttség vezetője, Faragho vezérezredes 1944. október 11-én aláírja az előzetes fegyverszüneti feltételeket. 1945. szeptember 24. és december 24. közt a kormányzót mint tanút hallgatják ki a háborús bűnösök nürnbergi perében.

Visszatérve a hodosi Horthy-szoborhoz. Tudomásom szerint a református gyülekezet önálló jogi személy, döntése az egyházközség jogköre, ebbe idegen személyeknek nincs beleszólási joguk, ez az ő felelősségük, kit és miért tartanak példaképnek. A Pátria rádió ezzel kapcsolatos műsorában a községi hivatalnoknő elmondhatja véleményét, de egyházi jogkörbe polgári hivatalnokként nem avatkozhat be. A községben lakó nyugdíjas tanár nem kötheti össze Horthy szerepét és felelősségét a malenkij robottal! Ugyanakkor megalázónak tartom a tévériportban szereplő anyaországi – magyarkodó – férfi megnyilatkozását, hogy mi „csak magyarul beszélő szlovákok” vagyunk. Mi a mi magyarságunkért már többször megszenvedtünk, és ezt a megnyilatkozást a saját „fajtánktól” nem érdemeljük-érdemeltük meg! Tisztelettel:

Balázs Péter, Kassa

Kedves Balázs Péter!

Nagyon köszönöm kimerítő hozzászólását, de talán egy kicsit félreértette a reakciót kiváltó szövegemet. Teljesen igaza van az újságírók felelősségét illetően, bevallom, éppen ezért szólaltam meg e témában annak ellenére, hogy a legtöbben ilyen kényes kérdéseknél inkább lapítanak. Annál is inkább, mivel maga a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke, Fazekas László sem támogatta ezt a jelképállítást. Komoly, felelős és igazi tudós történészek munkái alapján nálunk senki nem vonja kétségbe, hogy Horthynak voltak pozitívan értékelhető cselekedetei, viszont azt sem, hogy jelentős politikai felelősséggel bír mindazért, ami kormányzósága alatt történt, beleértve a kormányzósága előtti fehérterrort, beleértve a kormányzósága alatti antidemokratikus elemeket a magyar politikában, az ország háborús szerepvállalását és persze a holokausztot. Én úgy gondolom, igenis az újságíró felelőssége felhívni a levéltárakban, kutatások eredményei közt nem járatos emberek figyelmét, hogy csak annak emeljünk szobrot, akit igazán példaképül lehet állítani, ha tetszik, „szentté avatni”, mert Horthyt ugyan lehet bizonyos dolgokért dicsérni, de a fentiek miatt nem lehet példakép egy humánus társadalomban, vagyis nem jó üzenet az, ha szobrot állítunk neki. Ugyanannyira nem jó, mint ha valakik „csak magyarul beszélő szlovákok”-nak titulálnak bennünket a saját igazuk megerősítésére.

Cs. Liszka Györgyi

Ad Mindenkinek van egy

Tisztelt Főszerkesztő asszony, kedves Cs. Liszka Györgyi! Én eredetileg azért írtam, mert az a véleményem, hogy igenis: állítsuk meg Brüsszelt. Állítsuk meg a migrációs politikáját. Nem vagyok sem EU-ellenes, sőt még EU-szkeptikus sem. Nekem tetszik ez az alakulat. De nem tetszik a migrációs politikája. Nem Viktor szószólója akarok lenni, csak félek. Féltem nem magamat, hanem azokat, akik utánam jönnek. A gyerekeimet, unokáimat, a barátaimét és minden tisztességes európai (hű, de nagy gondolkodó vagyok) emberét a tömeges bevándorlástól. Miért tőle? Azért, mert többszöri németországi tartózkodásom alatt (főleg München, Augsburg, Gersthofen) megtapasztaltam, hogy még a sok éve ott élő, már második generációs afrikai bevándorlók sem tartják be az ország törvényeit, nem alkalmazkodnak az ott élők kultúrájához. (Láss még több dél-franciaországi rendbontást, törést, zúzást, égetést.) Ha sokan lesznek, akkor majd rákényszerítenek minket, hogy mi alkalmazkodjunk hozzájuk. Akkor ötven-száz év múlva ki lesz az Ön falujában vagy az én falumban az elöljáró? Milyen nyelven fognak ott beszélni, milyen templomba járni?

Hogy ezeket a kérdéseket sose kelljen feltennünk, ezért állítsuk meg Brüsszelt, Brüsszel migrációs politikáját. Köszönöm, hogy ennyi időt rám szánt. Maradok őszinte tisztelője és a Vasárnap olvasója. Békés, boldog évet kívánok Önnek, munkatársainak és minden kedves olvasónak.

Ollé Gyula

Tiszta vizet a pohárba

Akarva vagy sem, az év végén általában mérlegeljük az elmúlt történéseket. Az is köztük volt, hogy a Csallóköz néhány falujában tartálykocsik biztosították az ivóvizet. Hasonló közlemények általában beleférnek néhány percbe. Ez az eset mégis sarkalatosabb, alattunk található ugyanis Közép-Európa legnagyobb ivóvízkészlete. Ami osztva vagy szorozva, egyet jelent: jutott-e a híradásban megnevezett, mezőgazdaságban használt gyom-, rovar- vagy gombairtó szerekből a nyolcvan méter mély kutakba is, vagy csak helyi, könnyen helyrehozható problémáról szólt a jelentés?

Némi jó szándék mentén visszaszaladva az időben, voltak már a környéken keserű tapasztalatok a mindenhatónak tartott vegyszerek használatával. Azokban az években még gyufásskatulyában mutogatták ritkaságként a krumpliföldjeinken megjelenő burgonyabogarat. Általában csak „mandalinka” néven volt ismert faluhelyen az évek múltával hírhedté vált csodabogár. Akkor még nem sokat tudtunk róla. A Pozsony peremvárosában működő cirkalmasan hosszú nevű, az ott dogozó falusiak által Dinamitkaként emlegetett vegyi üzem vezetése nyilván többet, nagy hatású vegyszerrel feleltek ugyanis a megjelenésére. Vagonszámra gyártották a huszonöt kilós zsákokban forgalmazott, jellegzetesen bűzlő, általunk ártalmatlannak tartott, a mondottak szerint csak bogarakat ölő DDT-t, köznapi szóhasználattal dinacitot. Falunk szövetkezete is bőséges készletet kapott, ami egyet jelentett legalább egy zsák DDT-vel minden háznál. Persze, nálunk is volt. Krumpli a kertünkben nem több ötven bokornál, ráadásul bogarak nélkül, hogy mi a csodának kellett az a zsák vegyszer, ma már nehéz megérteni. Talán mert ingyen vagy pohár borért kaptuk valamelyik kocsistól a dicshimnusszal egyetemben, hogy a vele dolgozók szerint a szer minden bogarat elpusztít, még a legyek is hullnak tőle! Mint afféle falusi portán, a baromfi- és disznóólak mellett legyünk is volt nyaranta bőven, mondjuk, füvesített udvarunk, az nem, az még nem volt kitalálva. De visszatérve a kiszórt dinacithoz, attól bizony egy legyet sem láttunk az ólak körül leszédülni, ám a falusi ember találékonysága határtalan. Elég volt a tűzhely parazsából vaslapátra szedni, a konyha kövén a fehér porból bő marokkal rászórni, és a keletkező füsttől söpörni lehetett a lehullott legyeket. Néhány napig mi is köhécseltünk odabent a fullasztó bűztől, és egy ideig legyek sem merészkedtek a levesünkbe. Arra már nem emlékszem, nyaranta hányszor lett ismételve a procedúra, de arra nagyon határozottan, amikor nagyanyám tetvek ellen szórta be a tyúkjainkat. Alig két hét leforgása alatt az állomány fele, vagy húsz tojó elpusztult. Akkor kezdett csak derengeni, hogy légytől nagyobb állatot is képes megölni a rovarirtó. A füstölés abbamaradt. Közben az említett gyár szennyvizét néhány ülepítéssel tisztítva a Kis-Dunába vezették. Vagonszám bűzlött tőle a pusztult hal. Az évek folyamán eltűnt a határból – magyarul: kipusztult a már óvatosabban adagolt vegyszerektől is – az apróvadállomány jelentős része. Elsőként a fogoly, és ma már vadászat helyett csak gondozhatjuk a csendesen elfogyó fácán-, nyúlállomány maradékát. A földkerekség legnagyobb súlyú repülőképes madara, a túzok szintén elhagyta tájainkat. A fiókák nagyobbrészt a mértéktelen vegyszerezésnek estek áldozatul, a maradék biztonságosabb tájakra költözött. Hogy széles e határból elfogyott az apróvad, nem zavarja az illetékeseket, pedig a kipusztulásuk megbízhatóan jelzi az életkörülményeik tönkrementét, ami a sajátunk kicsinyített mása. Feldolgozott, de ugyanott termelt javak képezik a mi táplálékunk döntő hányadát is. Ebben a formában már másként fest a felállás, ezek után nekünk is torkunkon akadhat a falat. Biotermelés vagy környezetbarát vegyszerek kellenek? Még választhatunk, de az idő – saját jól felfogott érdekünk – sürgeti a megoldást. És ismét új évet kezdtünk, az ünnepek előnye az is, hogy félrerakhatjuk a napi gondot. A bőséges ételválaszték után egyebek mellett remélhetőleg kifogástalan ivóvízzel is olthatjuk szomjunkat, mert vizünk is van bőven. Egyelőre.

Gazdag József, Jányok

Kedves Vasárnap!

Tisztelt Ollé Gyula! A Vasárnapban közölt kijelentései többször is ámulatba ejtettek. Először azon csodálkoztam, hogy miért nem tetszik Önnek a lapok liberalizmusa, később pedig akkor ámultam, mikor a bizonyítványát magyarázta. Bevallom, utóbbi véleménynyilvánításai nékem jobban tetszettek. Manapság az ilyen honfitárs, aki vállalva önmagát, figyelembe veszi mások érveit, és elfogadja mások véleményét is, egyre ritkább, olyan, mint a fehér holló. Önérzetes, de erényes magatartása példaértékű. Ezért kalapemelve írom e sorokat. Igaz, csupán jelképesen, mivel nem viselek kalapot, de ez a gesztus régi hagyományunk, és a tiszteletadás egyik szimbóluma még ma is.

Krisztián József, Losonc