Állunk rendelkezésére!

Görbe-est Bősön

A rokkantak szervezete ismét egy nagy bulin van túl a támogató tagok jóvoltából. Igazi aratócsapat fogadta a tagságot július elején az aratási dekorációval díszített Szarvas vendéglő teraszán, aratóknak öltözve férfiak, asszonyok egyaránt. Zsíros-hagymás kenyérrel, kupica pálinkával, lepénnyel, szalonnával vártak bennünket.

Az est folyamán voltak vetélkedők, például hogy felismerjük-e a hagyományokat, a rendezők bevonták a résztvevőket is. A fogadók csinos kis pöttyös kannába gyűjtötték az apró eurót az aratók számára, hogy szomjan ne haljanak. Igazi régi ostorpattogtatással, citerázással, valamint a Veresegyházi Asszonykórussal megfűszerezve az amúgy is jó hangulatot. Vacsora és tombolahúzás után hajnalig szólt a zene, ahol táncra perdült a tagság színe-java. Köszönet annak a 20-25 ifjú tagunknak, akik a munkájuk mellett Görbe-esteket rendeznek számunkra, ahol velünk együtt ők is jól szórakoznak. Köszönet a Szarvas vendéglő tulajdonosának, hogy helyet ad ennek a rendezvénynek, hisz 140-150 személy volt most is, remélve, hogy lesz még több is.

Derzsi Katalin elnök

Szobrot emeltek Köbölkúton

Stampay Jánosnak, a község egykori kántortanítójának, iskolaigazgatónak. Egykori házán halála, 1960 óta márványtábla őrzi emlékét. A falu főutcája róla van elnevezve. Énekes imakönyvei számtalan kiadásban jelentek meg. Elismerésben részesült többször is. Először 1902-ben XIII. Leó pápától érdemkeresztet, majd később, 1942-ben XII. Piusz pápától díszkeresztet kapott. Énekes imakönyveiről az egész történelmi Magyarországon ismert ember volt. Gyermekkoromban a Don-kanyart és a szibériai hadifogságot megjárt idős bácsiktól sokszor hallottam, ha megtudták róluk, hogy köbölkútiak, máris Stampay Jánost kezdték emlegetni. A 20. század elején a szőlőültetvényeket elpusztító filoxéra betegség idején ő hozta be a faluba az otelló fajta szőlőt. De ugyanúgy ismert volt a gyümölcsfák nemesítésével kapcsolatban is. Az első világháború alatt segítette a nehéz sorba került családokat és sebesülteket. De a kulturális nevelésből is kivette részét. Még abban a világban fákat ültetett, mert tudta, és meg volt róla győződve, hogy mennyire fontos az emberek számára. Pedig akkor még nem volt ekkora környezetszennyezés. Nem tudom, mit szólna a mai világhoz, ha élne, de hogy sok jót nem, az egész biztos.

Vass Tibor, Köbölkút

Takarékoskodjunk

Különféle állásfoglalással gyakran elhangzik a felszólítás vagy jóindulatú ajánlás: takarékoskodjunk! Leginkább a kenyérrel, a vízzel, sőt egyre gyakrabban a levegővel kapcsolatban is. Pedig a természet nem ismeri ezt a fogalmat. Nyilván nem ismeri, mert az idei nyár bőkezűen szórta a trópusi meleget, főttünk a saját levünkben, tavasszal példa nélküli ideig sújtotta szárazság a vidékünket. A médiában elhangzott bizonyos aggodalom: oda a gabonatermés, takarékoskodjunk a kenyérrel! Mintegy visszhangként máris indult a suttogó híresztelés: emelni kell a kenyér árát! A létkérdés egyik alapeleme a kenyér, imádságba foglalták, szinte szent dolog a hívők, még inkább az éhezők számára. Lássuk tehát a mindennapi kenyerünket. Az üzletek polcai tele vannak jó formájú, illatosnál illatosabb, elképesztően sokféle minőségű és milyenségű kenyérrel. Vitathatatlan, a kínált árumennyiség nem tükrözi az úgynevezett gyenge gabonatermést. Bátran választhat, vihet belőle, ki mennyit akar. Kifizetni mindenesetre ki kell. Ezen van a hangsúly. Utána a kenyér a miénk, elfogyaszthatjuk a felét, vagy az utolsó morzsáig, és ha netán hulladékba kerül, nem a bőség szarujából lökik egyenest a kukába, hanem meglehetősen borsos árat pengettünk le érte. Matematikailag, tehát érzelemmentesen, vásárlásunkkal hozzájárultunk a belföldi kereskedelem – a nemzetgazdaság fontos ágazata – bevételének növeléséhez. Viszont ne feledjünk, a kenyér sokak munkája eredményeként kerül az asztalunkra, az ára révén a sajátunkat is oda kell tenni. Megérdemli, hogy becsüljük minden szeletét. Mert ami legtöbbet nyom mégis a latban, vannak helyek a világban, ahol mindenkinek még az a közmondásos vékony karajka sem jut belőle jóllakásra. A mindennapi kenyérből, ami számunkra korlátozás nélkül természetes.

A vízzel kicsit egyszerűbb a dolgunk. Kutat fúrhatunk, mint felmenőink is tették, és hozzájuthatunk. Naná, hogy jó is lenne így, vízszámla nélkül! Ám az így nyert víz többnyire nem iható, szennyezett, még szerencse, hogy ott a vezetékes. Elég elfordítani a csapot, ihatunk, ha akarunk, akár lubickolhatunk az ivóvízben. Természetesen ez sem ingyenes szolgáltatás, hogy a ráfordítás sok-e vagy kevés, rálátás kérdése, mennyire kelendő a víz. Mérce lehet pl. az is, mennyire vagyunk szomjasak. Mert szomjúság lehet egy pohárral bármikor megszüntethető óhaj, de lehet életet fenyegető, gondolataink minden zugát betöltő gyötrelem, amikor a tudatba egyéb már nem is fér, mint a szomjúság. Látomásként ural az iváskényszer, amikor nem kívánunk sem sört, sem bort, sem szép lány csókját, csak vizet. Nem pohárral, sem vödörrel, úgy érezzük, legszívesebben egy fürdőmedencényit eresztenénk le a torkunkon, és a lelkünk üdvösségét is odaadnánk a vízért. Bizony, ilyen is lehet a szomjúság. Szerencsére a mi környezetünkben csak fatális körülmények egybejátszása okozhatja. Nagymértékű vízszennyezés viszont, mondhatni, már a mindennapjaink velejárója. Mellette a háztartások vízszükséglete jelentéktelenné törpül. Mégis, még világmegváltó gondolatok nélkül is érdemes a vízzel takarékoskodni, enyhíteni a vízszámlánkon, és elhitethetjük magunkkal, hogy a nagyvilágban, a szomjazó sivataglakókon segítünk, ami természetesen mesék világába tartozó ábránd, de vitathatatlan jószívűségre utaló gesztus. Ne hagyjuk figyelmen kívül, tehetünk a légszennyezés, sőt levegőfogyasztás érdekében is. Kiszámították a hozzáértők, az autónkba tankolt harminc liter benzinnel egy ember egy évre elegendő oxigénszükségletét használjuk el! A járulékos káros anyag kibocsájtása közepette. Meglehet, a borsos benzinárakba ez is bele van kalkulálva az utak karbantartásával egyetemben, de ez a takarékosság nagyon is közérdek.

Gazdag József, Jányok

A kölcsön

„Fuss át, lányom, a keresztanyádhoz, és kérd el a diódarálót.” Majd később küldi a lányát a szomszédba három tojásért. Így van ez egyes háziasszonyoknál minden jelentősebb esemény előtt. Vannak, akik kölcsönkérés nélkül nem is tudnának létezni. Ugyanakkor nem egy háziasszony inkább lemond arról a bizonyos dologról, amire szüksége volna a tervéhez, de kölcsön sem pénzt, sem semmi mást nem kér.

Egyre többen kérnek viszont nem kis összegű kölcsönt magas kamattal. Ismert a kifinomodottabb eset, ha valakit felkérnek jótállónak. Történt, hogy egy jó barátnak mondott valaki felkérte a másikat, jöjjön el kezesnek egy kölcsön felvételénél. Egy szép napon azonban felmondott addigi vállalatánál, és nyoma veszett a kölcsönzött pénzzel. A pórul járt jótállónak kellett megtérítenie az egészet és a vele járó kamatot. A legdurvább kölcsönzési mód az uzsora. Mint tudjuk, az uzsorás nem ismer kegyelmet, válogatott módszereket alkalmaz a kölcsön behajtásánál. De nemcsak a pénz körül forog a világ, mit sokszor elmarasztalunk. Nagyon sok nemes dolog van az életünkben, amit úgy kapunk meg, mint nagy ajándékot. Nem kell jótálló, csak egy adakozó szív. Életünk folyamán sok mindent kaptunk így szüleinktől, nevelőinktől és meg nem nevezett, néha alig ismert jótevőktől. Ezek többnyire vissza nem térítendő kölcsönök. Egyetlenegy adakozót szándékosan nem említek meg. A nap folyamán mindig akad egy rövidke időszak, amikor gondolatainkba zárkózunk (egyedül várakozva, sorban állva), és ekkor lepergetjük lelki szemeink előtt életünk valamelyik korszakát. Fürkésszük az adományokat, amelyeket meg nem térítendő ajándékként kaptuk. De kitől? Ki az az ajándékozó, aki jobbá, szebbé tette életünket? Váljon példaképünkké! Mi is legyünk adakozók. Adjuk tovább a stafétabotot, tegyünk jót másokkal, közeli és távolabbi embertársainkkal. A kölcsön legyen meg nem térítendő. Ha jó szándékú igyekezetünk nem éri is el mindig a célját, nem talál olykor megértésre, ne csüggedjünk, mert az igazi eredmény általában lassan érő gyümölcs.

Puss Rudolf, Somorja

Gombaszögről rendesen!

Már azt hittem, hogy e nyáron csak az extrém hőmérséklet-ingadozás lephet meg, de tévedtem. Mint régebben, most is szívdobogva várom a keddi napot, amikor is a postásnő kézbesíti a Vasárnap hetilapunkat, hiszen tízéves hűséget nem lehet csak úgy sutba dobni, minden félreértést beleértve sem. A fő témám a gombaszögi rendezvényekkel kapcsolatos. Sok évtizeden keresztül ugyanis, még csehszlovákiai viszonylatban is propagálva és értékelve volt (közvetítette a tévé is, sőt Csehországban is tudomást szereztem az újságokból róla, és mint már írtam volt a Vasárnapban, majdnem katonaszökevény lettem miatta, annyira vonzott a műsor és sok minden más. Például a tízezres tömeg, szinte mint a méhkasban, zümmögtünk, daloltunk, táncoltunk, még az esőszakadásban is, mert az szintén velejárója volt az ünnepségnek. Gombaszögön kívül ilyen színvonalú volt a ruszinok Svidníkje és a szlovákok Východnája. Mondhatnánk erre, megaprojekt, mint a szpartakiádok és május elsejék, mármint hogy kötelező akciók. Igen, a munkahelyek prémiumként szétosztottak dolgozóiknak ingyenjegyeket. Ma már más a világ, mások a viszonyok Gömbaszögön is. Már a rendezők is mások, a tartalom is más, örülnek az ezres látogatottságnak is. Ez, hogy a kártyaszisztémával vagy mással függ össze, mint azt a Koperta rovatban megjelent egyedüli írás ábrázolja, döntsék el az olvasók. Én azonban nagyon szomorú vagyok, hogy a magyarok hetilapja egy amatőr kritikával emlegeti Gömbaszögöt. Összehasonlításképpen ezen ünnepségen személyesen találkoztam, sőt beszéltem Szászi Zoltán és Bokor Klára Vasárnap-munkatársakkal. Személyes érzésem, hogy az európai országhatárok, de a templomok ajtai is tárva-nyitva, de mi a falunapok szerelmesei lettünk, van vagy nincs rá pénzünk – írja Szászi a naplójegyzetében.

Történetesen én három kilométerre lakom e gyönyörű völgykatlantól, ahol a történelem folyamán lejátszódott pár figyelemre méltó esemény, így lett aztán a magyarok zarándokhelye, sok éven át ápolva a magyar kultúrát. Ez éven is így lettem aktív részese a történéseknek. Idegenvezetői szerepben volt részem a lovas túrán, mely Gombaszög és Vígtelke között volt lebonyolítva, egy magyarországi vállalkozó által tenyésztett paripák aktív részvételével, melyeknek nyergeikben ültek a bátrabb gombaszögözők, akik az alkalmat kihasználva megtekintették a nem egyedülálló, de gyönyörű kazettás mennyezetű református templomunkat, és bizony tetszésüket nyilvánítva csevegtek el a történelmi értékekről és a Kálvin-házunk (régi iskola) Mátyás királlyal kapcsolatos mondájáról. Meg is voltam kellemesen lepődve, főleg a fiatal hölgyek tájékozottságán, néha zsebre tettek azzal, ahogy a magyar történelem és irodalom berkeiben mozgnak. Így is szeretném nekik megköszönni azokat a kellemes perceket, melyekben jelenlétükkel és aktív hozzászólásaikkal gazdagították magyarságtudatomat. Meggyőződéssel mondhatom, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, sőt okosan alkalmazkodnak a kor követelményeihez, ami bizony emberpróbáló gyakran. Kívánom is minden mai fiatalnak, hogy elődeik nyomdokain haladva, de magasabb méták felé tekintve éljenek meg sok jót és kellemeset, és ne csüggedjenek el az élet nehezebb feladatainak teljesítésekor sem. Ehhez kívánok mindenkinek sok egészséget, erőt, békességet, boldogságot, családi összetartást, sikerekben és szerencsében gazdag, békés életet. A legközelebbi gombaszögi viszontlátásig!

Bokros Gyula, Vígtelke

Kedves Vasárnap!

Édesanyám, aki már 84 éves, rendszeres előfizetője a Vasárnapnak. Én nem vagyok az, de szívből kívánom, hogy még sok-sok évig végezzék áldozatos és egyúttal kiváló munkájukat. Továbbra is ilyen kitűnő minőségben vigyék olvasóik otthonába, szívébe a békét, a szép szót és egyúttal a tudás örömét. Ezzel is bizonyítva, hogy az emberekből még nem veszett ki a jóság és a szeretet. Hogy mindezt honnan tudom? Egyszerű: minden héten személyesen vagy telefonon hallgatom meg anyukám beszámolóját a Vasárnapról.

Liptákné Klucsár Erzsébet, Léva