Állunk rendelkezésére!

Telefonbetyárkodás

A főszerkesztőnő írásait elolvasva, gondoltam, én is leírom a történetemet. Jómagam is a telefonon zaklatottak közé tartozom. Egy éve, férjem halála után két-három héttel kezdődött, és hónapokig tartott. Az első hívás a férjem mobiljára jött. Utána viszont a vezetékes telefonon, majd az én mobilom következett. Én is kíváncsi lennék, honnan tudta meg a számokat. Először egy rokonomnak adta ki magát, amit sajnos el is hittem. Később rájöttem, de akkor témát váltott. Valamilyen szerelőt vagy revizort mondott, de a lényeg mindig az volt, hogy meg akar látogatni. Hol tört magyarsággal, hol szlovákul vagy magyarul akart megtéveszteni, de a hang ugyanaz volt. Telefonon jelentettem is a rendőrségen, hogy zaklatnak, de nem foglalkoztak vele.

Amikor viszont már mindenáron el akart jönni az ablakaimra revíziót csinálni (az egész házban csak az én ablakaim érdekelték), személyesen is bejelentettem. Az első kérdés az volt, hogy kért-e pénzt. „Még nem – mondtam –, de biztosan nem hozni akart.” Mivel nem tudok személyleírást és telefonszámot adni, ők sem tudnak segíteni (titkosított száma volt). Az illetékes rendőr ezt úgy hadarta el, hogy fel sem nézett az aktáiból, még a nevemre sem volt kíváncsi. Naivan azt hittem, ha több bejelentés érkezik, más esetről is hallottam, talán tudnak segíteni. Mondanom sem kell, sírva jöttem ki a rendőrségről. Még jó hangosan odamondtam, hogy ha legközelebb akar jönni, elhívom. „Maguknak lesz egy személyleírás, engem meg, ha netán agyonüt, akkor még a nevemet is fogják tudni.” A zaklató végül megunta a sok hiábavaló zaklatást, és leszállt rólam. Azt megtanultam az esetből, hogy senkiben sem lehet bízni, de még kevésbé segítséget kérni.

Azt idén szerencsémre csak egy kétes hívásom volt, az is csehül. Viszont a becenevemen szólított, ami szintén elgondolkodtató. A telefonkönyvben nem ezen a néven szerepelek. Talán ismer is engem, vagy tippet kap valakitől?

Szabóné

Politikai kultúra

Sokszor hallottuk már, hogy hazánkban túl alacsony szinten van a politikai kultúra. Az okot senki nem keresi, egyszerűen elkönyveljük, hogy ez van. Nem akarok ítélkezni (még a politikusok fölött sem), csupán szeretném megérteni, miért van ez úgy, ahogy van. Szerintem a politikusoknak is szükségük van példaképre. A múlt rendszerben egy politikus kisisten volt, tehát senki nem vitathatta vagy bírálhatta döntését. Ragadós a példa, a maiak sem kedvelik az ellenvetéseket. Ez a politikai fenomén a 90-es évek elején, a Mečiar-féle időszakban kezdődött. Gondoljunk csak vissza az akkori kormányfő indokolatlan, nem szalonképes kirohanásaira a képzelt ellenség, azaz a döntését megkérdőjelezők lejáratására, megfélemlítésére. Egy folyamat az idő múltával általában letisztul, a fejlődési irányzatnak megfelelően csiszolódik. A mai politikában viszont ez negatív tendenciát mutat, nemhogy javult volna a politikai kultúra, de telítődött alpári hulladékkal. Ha ismerik is a vitázás szabályait, másként cselekednek, mert rokonszenvet akarnak ébreszteni a népben, mindenképp a saját igazukat érvényesíteni, mert áhítják a pozitív visszajelzést. Ez mindkét félre (koalíció, ellenzék) érvényes, ezért olyan a légkör a parlamentben, amilyen. Ezen csak részben segíthet a parlamenti ülésezés módosított szabályzata. Nehéz elképzelni, hogy egyes politikusok magatartása megváltozna, csupán módosulhat. A beidegződött szokások a politikai játszmákban már munkamódszernek számítanak. Ha valaki kutyaszorítóban érzi magát, támadni kezd. Így aztán elhangzanak olyan kijelentések is, amiket később az illető másképp lát, de az önbecsülése nem enged semmilyen korrekciót. Ez nemcsak a politikusokra érvényes, ám a politikában vannak olyan íratlan szabályok, amelyeket nemcsak illik, hanem egy demokratikus rendszerben kötelesség akceptálni. Egyes politikusoknak nem ártana a nyári ülésmentes időszakban áttanulmányozni az etikett alapszabályait, hogy a szegény polgár ne rágódjon azon, miféle individuumokat juttatott a parlamentbe. (Tisztelet a kivételnek.) Mert képviselőink elsősorban a választóikat képviselik.

Szabó István, Kassa

A verekedők

Eredetileg holtomiglan-holtodiglan jó barátok voltak. Közös garázsuk volt, ahol mindkettőjük pléhtáltosai nagyon jól megfértek. Közös volt minden, a garázs már úgy épült, hogy két kocsit fogadjon be. El is fértek békésen egymás mellett, a tulajdonosok megosztották a villany- és a többi kiadást. Irigyelhető jó viszony volt a két fiatal férfi között, ami a külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy örökös. Ám nem az! Az egész utcán végigsöpört a hír, hogy a két jó barát csúnyán összeveszett. De nemcsak összevesztek, hanem fizikailag is egymásnak estek. Csúnya verekedéssé fajult a dolog. Hogy a félreértés oka mi volt, nem lényeges, úgyis mindenki más-más variációt adott elő. A legmegbízhatóbb információt a legtávolabb lakó asszonyság tudta, aki a kényes incidens alatt nem is tartózkodott otthon. Mindjárt hasonlatot is talált.

Valaha régen két sógor a házi barmok közös istállójában a reggeli almozásnál egymást gyanúsította, hogy a másik eltulajdonította a marhájától származó trágyát. Furán hangzik ma, de valaha ez fontos alapanyag volt. A nyomdafestéket nem tűrő szócsata szintén verekedéssé fajult. De milyenné! Vasvillát ragadtak a sógorok, mindkét oldalról a másik megsebesítése volt a szándék. Az egyiknek sikerült is: nyakon szúrta a másikat, olyan fontos eret találva el, hogy a spriccelő vér láttán már hiába döbbentek rá, mekkora nagy baj van. A megsebesített sógor vére és ereje fogytán holtan esett össze.

A két megtörtént esetet persze csak nagyjából lehet összehasonlítani, mindkettőnek közös azonban a gyökere: az önmérséklet hiánya. Amivel, sajnos, nap, mint nap találkozunk.

Puss Rudolf, Somorja

Szabadság, egyenlőség, testvériség!

Jaj, de jó lenne, ha így volna, az emberiség azonban háborúskodik, széthúz, gyűlölködik, de főleg nem tanul saját hibáiból sem. A fönti jelszó a francia forradalom zászlajára volt kitűzve, ami majd 228 éve kezdődött a Bastille megostromlásával. Sajnos, amint a médiában látjuk, a mostani elnökválasztásnál is folyik a politikai sárdobálás. Nem is tudom, miért a franciák jutottak az eszembe, talán mert az amerikai elnökválasztás már utánunk van, legközelebb pedig a francia, közben az európaiak nyakán egy brexit, majd a német elnökválasztás. Persze, mondhatnánk, hogy ez minket nem érint, csakhogy ők az Európai Unió legjelentősebb államai, a mi szövetségeseink, úgymond, példaképeink. Nálunk a legújabban a másodrendűségről beszélnek politikusaink az élelmiszerekkel kapcsolatban. Mit gondoljunk hát mi őróluk vagy magunkról? Mi pedig itt vitatkozunk egymással pitiségekről. Hadd beszéljek inkább a vasutasokról. Éppen 50 évvel ezelőtt a pelsőci vasútállomás mellett található takarékpénztárban voltam alkalmazott. Tudjuk, hogy sok fiúnak volt ideálja a mozdonyvezető, aki gyönyörű vasparipán száguldott a városokat és falvakat összekötő sínpárokon, vagy a piros sildes sapkát viselő forgalmista, aki délcegen emelte a piros-zöld tárcsát, hogy elindítsa útjukon a vonatszerelvényeket, majd elegáns mozdulattal hóna alá helyezve, biztos léptekkel térjen vissza a vezérlőpult mögé, hogy a sok villogó kontrollfény között biztosítsa a személy- és teherforgalmat. Szóval azokban az időkben, amikor én a pelsőci vasútállomás mellett dolgoztam, minden vasutasnak volt üzemi spórolása, ami zsebpénznek számított (a feleségek nem tudtak róla). Minden fizetés után meglátogatták a takarékpénztár fiókját, hogy kb. 50 koronát kivegyenek, és a jól végzett munka után beüljenek sörözni az állomás melletti szálloda ebédlőjébe. Persze sokszor engem is meghívtak „forró grogra”, mint „bankárt”. Jól jött nekik és nekem is az ismeretség, sőt barátság, mert munka után sokszor vittek randira a szomszéd faluba a füstös gőzmozdonyukon úgy, hogy menet közben kellett leugrani, mert a műszerek minden változást rögzítettek. A másik ok, ami miatt épp a vasutasok jutottak most eszembe, hogy a házunk 20 m-re van a vasúti sínektől, melyeken félóránként robognak el vonatok, és ha nyitva az ablakaink, jó sok decibel dübörög be hozzánk, ami főleg akkor nagyon zavaró, ha tévét nézünk éppen. De toleráljuk e jelenséget, sőt integetünk egymásnak, hiszen a dolog adott – tehát realitás! Harmadszor pedig szomorú okból: januárban hét temetésen vettem részt, ebből ötre verses búcsúztatót írtam és mondtam el a család kérésére. Sajnos két régi vasutas barátom is eltávozott az élők sorából, egyik közülük padtársam volt a gimnáziumban.

Bokros Gyula, Vígtelke

Terefere magyar módra

Az ügyes-bajos dolgok idézését nem nekem találták ki. Egyszerűen a hideglelés környékez, ha hivatalokba kell járni, intézkedni, mert semmi sem megy zökkenőmentesen. Már kétféle dolog nem tűrt halasztást, ezért egy reggel ráadtam magam, hogy a végükre járok. Nagy nehezen, de sikerült is. Gondoltam, járok egyet, olyan kellemesen sütött a nap. Alig tettem meg pár lépést, összetalálkoztam egy volt szomszédasszonnyal. Jaj, de jó, hogy látlak, kiáltott rám mézes-mázosan, pedig sosem voltunk jó baráti kapcsolatban. Gondoltam, legalább kiszellőztetem kicsit a fejem a délelőtti bosszúságtól, nem utolsósorban valakivel magyarul is beszélgethetek. Leültünk a parkban egy frissen mázolt lócára, lerakva a táskákat a lábunk elé. „Nagybevásárlás?” – kérdeztem, mert ismerősöm két nagy telepakolt szatyortól tette szabaddá kezeit. „Hát igen – mondja –, pedig nem is terveztem, de bementem a Zelovocba, és látom, hogy van zľava a jahodyra, hát vettem. Aztán most a multiban olcsó a pliecko, abból is vettem két kilót… Hát tele vannak a táskák, még a kabelkába is pakoltam pár apróságot. De még most jutott eszembe, hogy útközben kell vennem vagy két pár podkolienkyt, mert hamar elnyúzódnak.” „Meghívlak egy kávéra – szóltam udvariasan –, ha már így összetalálkoztunk.” „Nem kávézok – sietett a felelettel –, mert egypár éve bajom van a tlakkal. De egy malinovkát elfogadok, mert szomjas vagyok” – mondta aztán beleegyezésül. Így hát felfrissülve elindultunk hazafelé, ki-ki a maga útján. Elköszöntünk egymástól, és Ibolya, a volt szomszédasszony még ki is hangsúlyozta, milyen jólesett így magyarul beszélgetni, mert az új szomszédok bizony már nem tudnak. Hát meg is látszik szegényen – gondoltam.

Tóth Éva, Kassa

A kórházi ügyeletek

Valahol olvastam, hogy júliustól a kórházi ügyeletek nem 2, hanem 10 euróba fognak kerülni. Merthogy nagyon sokan nem sürgős eset miatt keresik fel az ügyeletet, hanem mert nem akarnak az orvosi várótermekben időzni. De hát szerintem mindez sokszor azért történik, mert nem akarnak kimaradni a munkából, inkább elmennek este az ügyeletre. A munkáltatók ugyanis a mai világban nagyon ferde szemmel néznek azokra, akik gyakran keresik fel az orvost munkaidő alatt. Mit tegyen hát a beteg? Megy este vagy éjszaka orvoshoz. Mert mikor máskor. Ezen a 10 eurós díj fizetése sem fog nagyon változtatni.

Vass Tibor, Köbölkút

Kereskedő ügyeletes

Lányom több mint 35 éve dolgozik az egészségügyben. Munkáját lelkiismeretesen végzi. Képes betegen is dolgozni, a műtétje után a kelleténél hamarabb munkába állt, mert hát olyan nagy a nővérhiány.

Fájó foggal is elment dolgozni, mert műszakja volt. A foga viszont már annyira fájt, hogy munka közben szinte rosszul lett. Kolléganője lezavarta a fogorvosi készültségre. Le is ment, amikor is rádöbbent, hogy a tárcáját a pénzzel és a biztosítókártyával fent hagyta, de addigra már bekopogott, a nővérke be is engedte a rendelőbe. A doktornő háttal ült, valamit lapozgatott. Lányom annyit mondott, bocsánat, nincs nálam pénz… Mire az orvosnő, meg se fordulva, csak intett a kezével, ha nincs pénze, mehet. Nem hagyta befejezni a mondatot, kap pénzt, csak segítsen. A lányom – nem tudom a fájdalomtól, döbbenettől vagy sértődöttségtől-e, de sarkon fordult, és visszament dolgozni. A foga csak fájt, marékszám nyelte a fájdalomcsillapítót, de a kín nem enyhült. Végül a kolléganője infúzióban adott neki egy rendes adagot, ami után valahogy lehúzta a szolgálatát, majd amint lehetett, elment a saját fogorvosához, aki megállapította, hogy a foggyökéren két csúf gennyzacskó van. Kénytelen volt a fogat kihúzni, nem lehetett megmenteni. Nem tudom, ki lehetett az a szolgálatos orvosnő, aki nem árulta el a nevét, és kiírva sem volt, aki nem azt nézte, hogyan segíthetne, hanem hogy hogyan kereskedhet. Elgondolkodtató, hogyan dolgozhatnak ilyen hozzáállással felesküdött orvosok.

Szabó Magdolna, Diósförgepatony

Bolond világ

Nemrég arckrémet szerettem volna vásárolni. Sokáig nézelődtem, vagy harmincféle volt a polcokon. Az eladónőt nem mertem megzavarni, mert éppen szerelmi ügyeit intézte telefonján. Mikor befejezte, odamentem hozzá, ő megvetően végigmért (tökéletes sminkje szinte megrémített), megcirógatta hosszú műtincseit (a velencei karneválon is jól mutatott volna), és így szólt:

– Hölgyem, ha eddig nem használt krémeket, most már minek? Aki nem trendi, az nem is lesz élete végéig…

– Micsoda? – ordítottam –, és te hogy fogsz kinézni pár év múlva, ha lehullik rólad a sok műkütyü?

Idegességemben betértem egy étterembe. A fiatal pincér végigmért, ahogy rendeltem az ebédet, és azt kérdezte szemtelenül:

– Nem lesz ez egy kicsit sok?

– A fenébe, most fogytam két kilót, és az ebéd igenis jár nekem, mert éhes vagyok, érti? – Megvonta a vállát, én pedig rendeltem az ebéd után egy jó adag sütit, hogy megnyugodjak. A sütiből, amit kaptam, hiányzott egy darabka. Tréfálkozni kezdtem:

– Ni, biztosan megette az egérke… hihihi…

– Nálunk nincsenek egerek – mondta az izomnagy pincér dühösen.

– Akkor biztosan macskák vannak, ha nincs egér… – De ez sem jött be neki…

Az élelmiszerüzletben vagy tízféle vaj van, gondolkodom, vajon melyik az „igazi”? A bőség zavara, a polcok ontják a sok kacatot, és izgalmas játék kiszimatolni, melyik a legjobb…

– Van kártyája? Gyűjti a pontokat? Kér akciós ezt meg azt?

– Nem kérek, nincs itt a kártyám, megettem, lehúztam a vécén… hagyjanak már békén!

Régen mindenki szidta a tévéműsort, de ma 100-150 tévécsatornából alig van kettő nézhető. Soha ennyi egyedülálló ember nem élt még a világon, miközben nyomogatják az okostelefonjukat. „Ha szeretnéd, hogy megváltozzon a világ, először te változz meg” – ezt Gandhi mondta. Hát nem tudom…

Szalacsi Ilona, Kassa

Szent Rozália

Gútán több éven keresztül javították-tatarozták a Szent Rozália parki kápolnát. Még téglajegyeket is kiadtak, hogy összegyűljön a pénz a már nagyon esedékes renoválásra. Tavaly a nyár elején végre be is fejezték még a bejárati részt is, ahol a kitelepítettek névsora olvasható. Sajnos a kerítésre már talán (?) nem jutott pénz, pedig eléggé meg van dőlve, nagyobb széllökések mellett bizony életveszélyes is lehet! Addig kéne cselekedni, míg nincs komoly baleset...

Paulovics László, Gúta

Talpra, Fiatal!

Jó volt magyarnak lenni március 15-én, a magyarság egyik legnagyobb ünnepén Mátyócvajkócon is. Ráadásul emlékezetessé is tettük. A helyi önkormányzat és a Csemadok mátyóci alapszervezetének közös megemlékezése tartalmas esemény volt, melyen egy-egy verssel fellépett Czap Anasztázia és Jakab Annabella, az est sztárvendége pedig a nyugat-szlovákiai trió volt: Vadkerti Imre, Zsapka Attila és Sipos Dávid. Zenés produkciójukkal feltették az i-re a pontot. Méltóképpen zárult az ünnepi nap a repertoárjukkal, melyre sokan kíváncsiak voltak. A megemlékezés azonban folytatódott vasárnap, március 19-én, amikor a temetőben megkoszorúztuk Megela András lelkész sírját.

Fontos üzenete a 48/49-es szabadságharcnak, hogy résztvevői bátrak voltak, függetlenséget akartak. A mai fiataloknak is ezt kell megőrizniük és tovább vinniük. Soha ne feledkezzünk meg a márciusi ifjakról és arról, hogy hozzájuk tartozunk!

Kusnyír Melinda, Mátyóc

Hazahív a harangszó?

Annyi sok jót olvasok a falvakról, hogyan virágoznak! Ezen felbuzdulva én is felkerestem rég nem látott falumat, Leleszt, leálltam beszélgetni az emberekkel. De sajnos semmi jót nem hallottam, mindenki tele van panasszal, mert az emberek vagy panaszkodnak, vagy dicsekednek. Meghallgatva őket, bizony lenne sok minden, ami megoldásra vár. Legtöbben azon keseregnek – igaz, engem is megdöbbentett –, hogy amikor megérkezett a római katolikus pap, betiltotta a harangozást. Már három éve. A környező falvakban majdnem mindenütt háromszor is szól a harang. Lelesz nem kisközség, kétezer lakosa van. Az emberek azt mondták, hogy még a szocializmusban meg a háború idején is harangoztak, hogyan tilthatja meg ezt egy pap. Harangozó nem kell, neki a szakácsnője harangozik, ha valaki meghalt, jó pénzért. Aztán miért nem szabják meg, hogy egy pap mennyiért temessen? A kántorral együtt nyolcvan euró egy temetés, de ha nincsen kántor, ami ritkán van, akkor is annyit kell fizetni. Egy esküvő száz euró. Kérdem én, ki keres manapság ennyit egy óra alatt? Ministránsa nincsen, egy nős férfi ministrál, szedi a pénzt és áldoztat is, ilyen még sosem volt. Úgy hallottam, hogy aláírást gyűjtenek, hogy helyezzék el a papot. Tudomásom szerint elég jó fizetést, ellátást kapnak, akkor miért szipolyozzák a népet, nincsenek belátással, hogy rengeteg a munkanélküli, nem tudnak az emberek megélni, nincs miből. Áldást, békességet kívánok mindnyájuknak.

Kovács Pál

Kedves Vasárnap!

A tanítók napja alkalmából én is írnék-megemlékeznék drága édesapámról, aki mind a komáromi magyar tannyelvű, mind a szlovák gimnáziumban évtizedekig tanított. Mindenki Kálmán bácsija volt, a fizikát és a matematikát megszerettette diákjaival, nem ijesztgette vele őket. Az ő tanítási évei alatt tudtommal elég sokan érettségiztek fizikából. Szeretettel emlékeztek rá. Volt még egy tanító néni a családomban, Czirók Etelka nagynéném, aki kiváló magyar és történelem szakos tanítónő hírében állt az aranyosi elemi iskolában. Egyébként ő a Galambos – ismert komáromi esperes – alapította református kollégium diákja volt. Sajnos már egyikük sem él.

Petőcz Mária, Komárom

*

Kedves gépírónő, olvasom Györgyike írásából, hogy bizony néha „vért izzad”, mire átfordítja a leveleinket, amiket beküldünk. Külön köszönet Önnek ezért! De jómagam is úgy vagyok már, túl a hetedik ikszen, hogy kézzel írok mindent, és mindig is így írtam. Remélem, el lehet olvasni, ha kicsit hibázom, kérem, nézze el. Még egyszer leírom, köszönet a munkájáért, amit értünk, olvasókért tesz. Igaza van Györgyikének, valóban a hetvenes években, de még előtte is fizettek csekély honoráriumot, ha valaki írt az újságba, de nem azért írok én sem, hogy nekem ezért fizessen valaki. Örülök, ha elmondhatom a véleményem valamiről, ami tetszik vagy nem tetszik. Gondolom, ezzel is hozzájárulhatok ahhoz, hogy színesebb és tartalmasabb legyen az újság. Igaz, hogy nem vagyok az előfizetők sorában, de remélem, összejön a kis nyugdíjamból (290 €) annyi, hogy befizessem rá az összeget, ám minden héten megvásárolom, és örömmel olvasom. Kívánok nagyon sok szerencsét és sikert a további munkájukhoz.

Sinkovics István, Csiffár