Állunk rendelkezésére!

Tisztelt Főszerkesztő Asszony!

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Kérjetek, és adatik néktek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik. Ki az az ember közületek, aki ha az ő fia kenyeret kér tőle, követ ád néki? És ha halat kér, vajon kígyót ad néki? (Máté evangéliuma, 7,1–10)

Ez a bibliai idézet jutott eszembe, amikor 2016. október 13-án leírtam az Őszi kavalkádot és a Hant – Kősír – Hamvasztást – ezt már 2015 őszén, mindenszentek előtt elküldtem, és közlésre ajánlottam; kértem, nem követeltem sem akkor, sem most! Ezt hasonlítottam aztán össze a Plavec druszám Őszikékben megjelent, dohányzással kapcsolatos elmélkedésével, és ezt fejeztem ki – nem a legmegfelelőbb formában, amire nem vagyok büszke, de nem érzem főbenjáró bűnnek, amiért „népbíróság” elé kellene állíttatnom, mégpedig gyorsított eljárásban. Az Ön reakciója november 22-én – ami mellesleg pozitív és szimpatikus volt, sőt dicsérő – hamarabb jelent meg, mint postafordultával Belányi Gyuláé és Izsák Ildikóé. Még ha rögtön reagáltak is, a becsületembe gázoltak, megrágalmazva benne nemcsak engem (név szerint), hanem a halott katonákat, a köztársasági elnököt, a fejőnőket, sőt a kutyához hasonlítani az összefüggéseket, ez kimeríti a becsületsértés jogi következményeit is. Sajnos (amit én még álmomban sem reméltem volna) Ön adott nyilvánosságot, amint írtam, „gyorsított” eljárásban, már 2016. december 6-án leközölve, amelynek a lapzártája december 1-jén volt. Negociálva volt így a Koperta Kedves Olvasóink! figyelmeztetése (a tisztességgel megírt véleményeket közöljük a rovatban). Szerintem ez a két írás nemhogy tisztességes, de gyalázó, akkor is, ha nem tükrözik a szerkesztőség álláspontját, véleményét. (Elfogadnám, ha e két írás alatt Ön legalább egy mondattal kifejezte volna a véleményét, ha már leközölte őket.) Nem tudok azonban kiegyezni a piros betűs résszel: „A közlésre érdemes levelek beérkezés (itt 10 nap is elég volt) vagy téma szerint és szerkesztve (ez egyenes adásban volt) jelennek meg.” Hát ha ez a téma ilyen aktuális volt éppen advent idején, akkor én nagyon szomorú vagyok. Első versem még Lovász Attila főszerkesztősége alatt jelent meg, éppen ilyentájt, 2005. december 23-án Békés Karácsonyt! Címmel, és 5 négysoros versszakból állt – az 5-ös az év végét jelentette. Úgy, mint a b.gy. által kritizált „5 perc a végtelenbe” címűnél, mely emléket állít a hejcei repülőszerencsétlenségben halálát lelt 42+1 katonának, mert az akkori hírek szerint vagy 5 percen múlott az életük. Evvel élcelődni, a papírkosárba kívánni nagy becstelenség, hiszen már fel voltam kérve arra, hogy mondjam el valamelyik megemlékezésen a hejcei Borsó-hegyen, de hát az irigység nem ismer határt! Itt jutottam el a Máté evangéliuma 7,1 idézetéhez: Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess. Vonatkozik persze ez i.i. kijelentéseire is, mert azon kívül, hogy én nem teszek különbséget sem fajok, sem nemek vagy foglalkozások között (amit már sokszor leírtam a Vasárnap oldalain is), és a nagygazda sorból való édesanyám egy időben – amikor elkobozták a teheneinket – az efsz-be járt fejni és éjjeliőrnek, s bizony, ha beteg volt, én jártam őt helyettesíteni, mert már kisgyermek koromtól meg kellett tanulni fejni, amit én nemhogy szégyellnék, inkább büszke vagyok rá, és kikérem magamnak a többi becsületes dolgozó nevében is az ilyen kijelentést. Persze, ennek ellenére széles e világon nem haragszom senkire. Elvárom azonban, hogy ha nyilvánosan sértegettek, nyilvánosan bocsánatot kérjenek. És ezt kérem, továbbítsa Ön is nyilvánosan, és még ajánlom leközlésre az Önarckép írásomat, amit elküldtem, mert „elfogadhatóbb az öndicséret, mint az idegengyűlölet”, sőt ha nincs is miért, és mi személyesen nem ismerjük egymást b.gy.-vel és ii.-vel, ezért én nem teszek még csípős megjegyzéseket sem, nemhogy az ő szintjükre alacsonyodnék.

Na és most oda jutottunk, hogyan tovább a mi eddigi közös utunkon a Vasárnappal? Még egyszer megismétlem, hogy a természetemből kifolyólag ha akarnék, sem tudnék senkire e földkerekségen haragudni, még úgy sem haragot tartani. Annál szomorúbb vagyok, ha valaki ok nélkül (vagy néha okkal) megsért. Mindent magamba fojtok, és szívemre veszek, így aztán depresszióssá válok, ami tudjuk, árt az egészségnek, hisz kihatással van minden érzékszervre, de még a többi testfunkciókra is, egyszerűen az ember közérzetére. Természetesen ha az ember becsületébe gázolnak, akkor azt kutya kötelessége megvédeni. Dumas három testőre karddal védte a becsületét, később grófok, bárók, katonatisztek pisztolypárbajt vívtak, ma pedig szópárbaj a divat, de itt is a tisztesség határozza meg a szabályokat. Legyünk tehát tisztességesek egymáshoz!

Most térnék ki az öndicséret elemzéséhez. Természetesen minden ember szeret fürödni a sikereiben, vagy barátai, ismerősei, netán híres emberek, mai néven celebriták iránti vonzódásában (ami sok esetben függőséggé válik). Az én esetemben valóban sikerélményről is lehet beszélni (amit maga a főszerkesztő asszony jegyzett meg válaszában a Gott-tal és a köztársasági elnökkel kapcsolatban, persze ezt ki kellett érdemelnem az irántuk való őszinte tiszteletemmel és a lekottázott dalszövegeimmel, természetesen földközelben maradva, mint amatőr nem beleavatkozni a hivatásosok világába, törvényeibe). Itt jegyezném meg szolidan a főszerkesztő asszony írásait utazásairól: Egyesült Államok – New York, Magyarország – Budapest, Csehország – Prága, meg ismert hírességekről, sőt személyes ismerőseiről, Presser a zene, a kultúra terén nemrég elhunyt Esterházy Péter ideáljainkról, amit senki nem vehet el tőle – tőlünk! Persze mindenki a maga rovatában, területén, mozgásvilágában (senki ne keresse az iróniát!) Így ér(tet)tem én is, hogy ő rendelkezik olyan kredittel, hogy meg tudja védeni magát, nem szorul a „hőn szerető kopertásaira”. Persze már ami megtörtént, megtörtént. Az élet megy tovább, de inkább írjuk le ezerszer a Jézuskát, mint egyszer a géppuskát. Ami engem nagyon szomorúvá tett ebben a mi történetünkben, hogy éppen karácsony közelben jártunk, és mint hívő, templomba járó embert szíven ütött. Persze a Vasárnapot (a bocsánatkérésig az érintettektől) mint előfizető bizonyos időre felfüggesztem, de vásárlója, olvasója és levelezője maradok, hacsak nem tesznek „kegyvesztett státusba”. Magyarázatképpen: már úton voltam a pénzesutalvánnyal a lapunk előfizetésére a 2017-es évre, amikor beleolvastam a kopertás rágalmazásomba, és hihető vagy nem, majdnem megismétlődött a 2013-as agyelégtelenségem, tehát vissza kellett térnem a lakhelyemre megnyugodnom! b.gy. és i.i. tisztességtelenül megírt levelei úgy szíven ütöttek, hogy azóta is az orvosokat látogatom gyomoridegemmel. (Tévedés ne essék, itt nem sajnáltatni akarom magam, csak a tényeket tárom fel.)

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

2016 karácsonya

A karácsony máig a legszebb keresztény ünnep, hiszen még a nem hívők lelkét is megmozgatja a szeretet, a család, az összetartozás eszméje. A rendszerváltozás óta több plébános szolgálata gazdagította Fülekpüspöki hitéletét, így az eltelt két és fél évtizedben kialakult a karácsonyra való készülődés, az Isten háza takarításának és méltó feldíszítésének a rendje. Az idei mégis sokban eltért az előző évek rutinjától. 2016 első heteiben Jacsmenyík József füleki festőművész-restaurátort keresték fel a község hívei. A XVIII. századból származó betlehem egyes darabjai ugyanis elég megrongált állapotban voltak. A megegyezés után a munka márciusra el is készült. Vojta Richard atya ösztönzésére advent első vasárnapján, november 27-én a falu főterén ékeskedett a község legelső kültéri adventi koszorúja, ezt teljes mértékben a helyiek tervezték és alkották meg. Advent 4. vasárnapján plébánosunk meghívására látogatott el hozzánk a füleki ferences plébániatemplom káplánja, Rajmund atya, hogy megszentelje a Szent István király plébániatemplom mellett, a szabadban elsőként felállított kültéri betlehemet. Karácsony, Jézus Krisztus születésének ünnepe így koronázta meg nálunk az évet.

Bali Mária, Fülekpüspöki

Köszöntő a 2017-es évre

Évtizedek óta megszokott dolog, hogy a naptárakban a százesztendős jövendőmondó névtelenül, felelősséget nem vállalva elmondja jóslatait a következő esztendőre. Két eshetőség van: vagy beteljesedik a jóslat, és akkor megdicsérik a jövendőmondót, vagy tévedett, és akkor nincs kit felelősségre vonni. Ne forduljunk az öreg jóshoz, hanem a 28 éves költőhöz, aki több mint száz évre jósolt előre. Akit a nép fájdalma, szenvedései, vágya és akarata serkentett arra, hogy látnoki tehetségével úgy jósoljon, úgy szólaljon meg, hogy ha előbb nem, akkor legalább most váltsuk valóra azt, amit az élet egyetlen céljául, programjául elénk tűzött, még mielőtt a segesvári csatában a szabadságért folytatott harcban vérét kiontotta. Petőfi Sándor az alábbi nyolc sorban írta le a teendőket:

„Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”

Petőfi célkitűzéseit csak közös munkával tudjuk valóra váltani hazánkban. A bőség kosarából minden ember vehet, és csak rajtunk áll, a mi munkánkon, hogy ennek a kosárnak a tartalma milyen. Ma a bőség kosarai nem a zárt kirakatokon belül vannak, amelyekre sóvárogva nézett évtizedeken keresztül a kiéhezett nép. A jognak asztalánál ma a nép megbízottjai foglalnak helyet, hogy ítéletet hozzanak mindazok felett, akik országunk kenyerét, békéjét, boldog jövőnk felépítését akadályozzák. A szabadság, a boldog élet szelleme utat mutat minden embernek az új esztendőben is, hogy terveink megvalósításán keresztül juthatunk el a bőség kosarához. Most, amikor boldog új esztendőt kívánok, ezt azzal az őszinte meggyőződéssel teszem, hogy nemcsak egy kézfogás külsőségei, hanem békés, boldog jövő őszinte akarata.

Sinkovics István, Csifár

Kedves Vasárnap!

Igazi karácsonyi meglepetést szereztek nekem. Még az ünnepek előtt megkaptam a receptversenyben nyert csomagot, amiből jutott a sütikbe is. Külön köszönöm a naptárt, ami idáig is sokban segített. Örömökben gazdag, békés, boldog, Istentől megáldott évet kívánok mindenkinek:

Rajczi Jolán Tornagörgőről

OLVASSA EL MINDENKI!

Kedves Koperta-olvasók és -írók!

Régebb óta fontolgatom, hogy valamit ki kell találnom ebben a rovatban, míg úgy a fejemre nem nő, hogy nem látok ki az ülepétől. Kezdem sejteni, hogy annak idején Lovász kolléga milyen meggondolásból szüntethette meg a levelezői rovatot. Az én kezdeti elképzelésem tíz és fél éve az volt, hogy teret adjak mindenkinek, aki másképpen nem jut helyhez, térhez a saját véleménye kifejtésére. Amolyan közvetlen fórumot képzeltem el, ahol a Vasárnap-olvasók beszámolhatnak arról is, mi történik a környezetükben, elmondhatják a véleményüket az írásainkkal kapcsolatban, de bármi mással összefüggésben is, ami éppen foglalkoztatja őket. Hiszen ami a mi olvasóinkat foglalkoztatja, az kell, hogy némileg foglalkoztasson bennünket is, ha nem egy elvont, olvasótól távol álló mintaújságot akarunk csinálni. Márpedig nem azt akarunk, hanem egy közvetlen, családias terepet működtetni, ahol mindenki szólhat és meghallgattatik. Így is lett, a Koperta nem várt népszerűséget hozott, és örvend is töretlenül a legolvasottabb rovat címnek, terjedelme egy oldalról nagyon hamar kettőre nőtt, s máig kapunk javaslatokat arra, hogyan növelhetnénk még tovább, legtöbben a (fizetett) hirdetések helyett is inkább Kopertát olvasnának, de akad olyan megátalkodott is, aki az egész tévéműsort beáldozná a levelezők rovatának.

Van is hála Istennek miből válogatni, ugyanakkor úgy érzem, elkövettem egy nagy hibát. Éppen ezzel a családias lelkületemmel, márpedig a jó vezető nem lehet családias. Mivel nem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni, mint ahogy nem foghat a macska kint is, bent is egeret. Én mégis beleestem ebbe a hibába, mert örömet akartam szerezni mindenkinek. Így kerültek közlésre például az első verskezdemények. Azzal a megfontolással, hogy a műkedvelő íróknak, költőknek nincs közlési lehetőségük, hadd örüljenek ők is meg a környezetük, hadd inspirálódjanak a többiek, hogy így is el lehet ütni az időt kesergés helyett, beemeltem őket a Kopertába. Csakhogy a legtöbben ezt valamiféle színvonalbeli minősítésnek vették, és onnantól nincs megállás, elözönlöttek a csasztuskák, a rímelő és nem rímelő dilettáns művek. Ha egyet közöltem, kaptam helyette mindjárt tízet. És hozták magukkal az irigységet, a féltékenységet (miért kell ilyeneket közölni?; ha az övét igen, az enyémet, miért nem? típusú kérdések, meg a pedig mindenki azt mondja a faluban, hogy csak miattam olvassa a Vasárnapot típusú érvelések). Végül is oda lyukadtam ki, hogy az örömszerzés helyett legtöbbjüknek bánatot okoztam, s ha még ilyen komoly következményei is lettek, mint amiről Bokros Gyula ír, hogy belebetegszenek egy-egy számukra esetleg negatív véleménybe, nem vállalhatom fel tovább ezt az ügyet. A profik is nehezen viselik a kritikát, de tudják, hogy aki a nyilvánosság elé lép, az nem feltétlenül csak dicséretet kap. Pedig mint ahogy a dicséret, az elmarasztalás is csak egy vélemény, egy-egy ember véleménye, el lehet rajta gondolkodni, de menni kell tovább. Én is megkapom, hogy röhej, amiket írok, nem szállok vele vitába, szíve joga ezt gondolni bárkinek. Amíg szakmabeli nem mondja, addig különösebben foglalkoznom sem kell vele. A két levélíró és számos betelefonáló nyilván ezt érezte át, de nem gondolnám, hogy bárkinek is a becsületébe gázoltak volna.

Ám a szerzőket is, meg a véleményezőket is megkímélendő hasonló kellemetlenségektől, egy szerkesztőségi megbeszélés után, ahol elismertem, hogy igazuk volt a kollégáknak, akik ettől már régen óvtak, úgy döntöttem, a továbbiakban a Koperta rovatban nem közlünk verseket. Ez azonban ne vegye el a kedvüket az írástól, a legjobban sikerülteket továbbra is elküldhetik, és a negyedévente megjelenő VasárnapOlvasmány mellékletbe beválogatjuk közülük azokat, amelyek megütik a színvonalat.

És még valami. Sehol a világon nem akceptálják már a lapok a kézzel, írógéppel írt szövegeket. Mindenütt feltétel az elektronikus forma, sőt még a terjedelmet (karakterszámot) is megadják. Mivel a mi olvasóink között sokan vannak, akiknek ezt nem áll módjukban megcselekedni, hogy őket se fosszuk meg a véleménynyilvánítás, a publikálás lehetőségétől, részmunkaidőben még mindig fizetünk egy gépírónőt, aki bizony gyakran vért izzad, míg kisilabizálja a sokszor hányaveti kézírást (és itt nem az idősekre gondolok) vagy az elcsúszott, egymásra mászott, elmaszatolódott írógépes sorokat. Kérem, ha elektronikus formára lehetőségük sehogyan sincsen, tiszteljék meg őt annyival, hogy levélpapíron, jól formált betűkkel írják meg a szövegüket. A terjedelem ne haladja meg az egy-másfél számítógépes, kézírással a négy levélpapíroldalt.

A kassai úrnak pedig, aki Szabó Istvánt próbálta kiokosítani, üzenem, hogy a 70-es években a CSKP KB finanszírozta az újságokat, ma az olvasók. Akkor fizettek csekély honoráriumot a levelező elvtársaknak is, ma viszont sok helyütt azoknak kell fizetniük, akik szeretnék a megjelenést. Nálunk nem, mi ingyen közöljük olvasóink irodalmi próbálkozásait, aktuális véleményét. Mert itt mindenki számít, nem csak az, aki fizet.

Elnézést kérek mindenkitől, akit akaratlanul valaha is megbántottam, és köszönöm, hogy megértenek, nem pedig félre.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő