Állunk rendelkezésére!

Megemlékezés az 1956-os forradalomról

A Vasárnap húsvéti és nyári olvasmány mellékletében jelent meg Gágyor József A békét szerető, dolgos emberek otthona c. írása, melyben a Kanadában élő Nagy Pál szülőfalujáról, Vámosfaluról írt könyvét mutatja be. A mellékletet a község volt polgármestere, Bugár Aladár eljuttatta a szerzőnek, aki válaszában lelkére kötötte, hogy tolmácsolja hálás köszönetét az írás szerzőjének, hasonlóképpen Cs. Liszka Györgyinek, a Vasárnap főszerkesztőjének is. A borítékba egy írást is elhelyezett. Az 1956-os forradalomról emlékezik meg benne, és szeretne másokat is emlékeztetni rá.

Most mindnyájan emlékezzünk rájuk. De nem csak a mai napon, hanem minden Istentől kapott napon a két világháborúban és az 1956-os, Magyarország kommunizmus elleni népfelkelésében életüket veszített hősi halottakra. A két világháború kitörésének nincs elfogadható magyarázata. Az országok vezetői, diktátorai a békében élő szomszédos országok fiait egymás ellen küldték, és azok egymás mellett hősi halált haltak a harctereken. Egyedül a magyarországi népfelkelés az, amit minden szabadságot szerető ország elismert, és büszkék Magyarország forradalmára. A bennünket támogató országok újságjaiban, képeslapjaiban olvashatók és láthatók voltak az utcai harcok. Örök emlék marad számomra az amerikai Life magazinban közölt felvételek és beszámolók gyűjteménye. Miután az egyik szovjet tank a harcok után a kezünkbe került, én a tank tetején vagyok látható. Ezt a felvételt a könyvembe is betettem. Az 1956-os magyar forradalom népfelkelés volt. Nem az ország vezetői, hanem a szabadságra éhező fiúk, lányok és a dolgozó fiatalok indították el. Tüntetve mentünk ledönteni a Sztálin szobrát. A harcok elkezdődtek. A szovjet tankok géppuskáinak több mint 30 ezer áldozata lett. A sok-sok ezer hősi halott közül szeretném itt megemlíteni Tóth Ilonka orvostanhallgatót. A budapesti utcai harcokban egy fehér zászlós tehergépkocsival szedte össze a sebesült katonákat. Leugrott a platóról, és minden sebesültnek, köztük egy súlyos állapotban talált szovjetnek is elsősegélyt nyújtott a gépkocsin. De mielőtt a kórházba értek volna, a szovjet katona meghalt. A budapesti szovjet bíróság ezért halálra ítélte. Az akasztófa alatt, az ottani tanúk szerint sírva azt mondta: „Jóisten, Te tudod, én orvos vagyok, nem gyilkos.”

1996-ban a forradalom 40. évfordulóján meglátogattam a hősi halált halt Tóth Ilonka sírját. Könnyes szemmel csak azt mondtam az imámban: „Jóisten, adjál neki örök nyugodalmat. Ilonka, te nem vagy egyedül, mi mindnyájan veled leszünk örökké. Sajnos, nem élhetted meg Magyarország felszabadulását, de részese voltál, amit mi szívünk mélyéből köszönünk.”

Sok millió ártatlan, hősi halott pihen a sírokban. Én az amerikai hadifogságban, München mellett találkoztam egy Hollandiában született fogollyal, aki németek ellen harcolt. Szívfacsaró háborús élményt mondott el. Egy SS-katona két fiatal, 18 éves katonát foglyul ejtett az egyik kis holland városban, falhoz állította őket, és 10-15 méterről rájuk kiáltott: Ti most meghaltok! Az egyik fiú megszorította bajtársa kezét, sírva mondta: „Ha ezt édesanyám megtudja, mi lesz vele?” Az utolsó szavát puskalövés fojtotta el. Az SS-katona odament, és belerúgott a két halott testbe. Holland hadifogolytársam tanúja volt ennek a fájdalmas kivégzésnek.

A hősi halottak háborús történeteit nem tudom és nem is lehet elfelejteni. Én is harcoltam a forradalom alatt. Hogy miért nem veszítettem el az életemet, azt sem tudom. Talán, hogy a hősi halottakért valaki imádkozzon. Mikor 1996-ban a budapesti szabadságharcosok temetőjét megint meglátogattam, arra gondoltam, vajon ki irányította sorsomat, hogy ne itt, a bajtársaim közelében legyen a pihenőm, hanem távol, az óceánon túli Kanadában?

Tisztelettel megkérem a vásárúti esperes atyát, hogy celebráljon szentmisét a vásárúti és felsővámosi templomban a két község és az 1956-os forradalom hősi halottainak, valamint elhunyt szüleiknek, testvéreiknek lelki üdvéért.

Én most Kanadából kérem a Jóistent, hogy kövesse a két község híveinek minden lépését, senkit se hagyjon egyedül. Védjen mindenkit vésztől, balesettől, adjon mindenkinek jó egészséget, hogy tudjanak dolgozni. Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál! Támogassák azokat a hívőket, akik arra rászorulnak. Ha ennek követői leszünk, akkor Jézus Krisztus és a Szűzanya akaratának teszünk eleget. Végül kérem a Jóistent, hogy a világon, a sok milliárd égitest között egyedülálló, gyönyörű Földünkön, ahol Jézus és az édesanyja is született, legyen béke és egymás iránti szeretet. Felsővámost és Vásárutat még 88 éves koromban sem tudom feledni, erről is megemlékeztem a könyvemben 2015-ben.

Mr. Nagy Pál, Montreal, Kanada (Beküldte Gágyor József)

1956

Hatvan évvel ezelőtt, 1956. október 23-án pár napra Budapestre látogatott a világtörténelem. Magyarország azon az estén és a rákövetkező napokban újra megtanult hinni a feltámadásban. Aztán november 4-én a hajnali órákban a magyar fővárosra és az országra visszazúduló szovjet tankhadosztályok vérbe fojtották a szabadságharcot. Ma, 2016. október 23-án emlékezzünk a halottakra, a hősökre, a pesti fiatalokra, mindazokra, akik az utcai harcokban áldozták életüket, emlékezzünk a börtönben raboskodókra, a meggyilkoltakra, a túlélőkre, akik évtizedeken át szívükben, lelkükben őrizték a szabadság álmát, a feltámadás hitét. Az alábbi történet megírásához kettős késztetést éreztem. Egyrészt magam is kulcsodi vagyok, másrészt a Komáromi Selye János Gimnázium tanulója.

Gáspár Tibor 1928. április 25-én született a csallóközi Kulcsodon. Magda húgával a református templom mellett épült parókián nevelkedett, édesapjuk lelkész volt. Dédapja diáktársa volt Petőfinek és Jókainak, nagyapja barátja Feszty Árpádnak, Pósa Lajosnak és Tömörkény Istvánnak. A kulcsodi parókia szomszédságában állt az iskola, ahova ő kicsi gyermek korától átjárogatott. Egyetlen hatalmas termében több mint 70 gyerek tanult egy tanítóval. Kulcsodon a templom és az iskola minden időben nagy tiszteletnek örvendett. Mindkettőnek komoly közösségformáló ereje és szerepe volt. Az 1930–40-es években gyakran műsoros esteket, vallásos délutánokat és ifjúsági találkozókat rendeztek, amelyeken szavalatok, énekek, bibliai történetek hangzottak el. Amikor Gáspár Tibor pápai diákévei alatt a szünidőkben hazalátogatott, az iskola tantermében petróleumlámpák fényénél a deszkákból összeállított színpadon léptek fel különböző népszínművekkel falunk színjátszói. Ezeknek az előadásoknak, és a megelőző próbáknak óriási szerepük volt abban, hogy később a komáromi gimnáziumban irodalmi színpadot rendezett, hogy állandó fellépői voltak a Jókai-napoknak. Tanítani 1955 szeptemberében kezdett Komáromban az akkori tizenegy éves középiskolában. Óráinak minden percét élvezni lehetett. Számtalanszor elmondta diákjainak, hogy a magyar iskoláknak meg kell maradniuk a tartás és gerinc, a magyar nyelv és kultúra legfontosabb bástyáinak, a tudás, a szellemiség otthonainak. Előadásaiban olyan képet adott egy-egy történelmi eseményről vagy író-költő életművéről, hogy közben beleszőtte az adott kor és társadalom viszonyait is. Előtérbe került a társadalmi mondanivaló, a sorok között pedig olvasni lehetett. Esetünkben a magyar forradalomról. Most tehát jöjjön az a történet, amely a szlovákiai magyarság életében is példa nélküli.

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca volt, amely végül a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye lett. A budapesti műegyetemisták békés tüntetésével kezdődött október 23-án, majd november 11-én a fegyveres felkelők ellenállásának teljes felmorzsolásával fejeződött be. A budapesti eseményekkel egyidejűleg az ország kisebb-nagyobb településein is tüntetéseket, népgyűléseket tartottak, több helyen ledöntötték a szovjet emlékműveket, leverték a vörös csillagokat. Komáromból, a Duna-partról távcsövekkel figyelték az emberek a folyó túloldalán zajló eseményeket. Napok múltával egyre gyakrabban láttak még akasztott embereket is. Gáspár Tibor pályakezdő tanárként ez idő tájt nevelői feladatokat is ellátott a mai Marianum épületében, ahol az akkori tizenegy éves gimnázium diákjai laktak. Esténként beszélgettek az érettségi előtt állókkal. Ők már jól tudták, mi zajlik a határ túloldalán. Naponta kijártak a Duna-partra, hogy saját szemükkel győződjenek meg a történésekről. Már három napja lobogott a forradalmi láng, amikor reggel a rádió azt jelentette, hogy néhány órán belül felszámolják az ellenforradalmi bandákat. Egy nap a tanár urat egyik kollégája azzal fogadta, hogy a dél-komáromi állomás épületére kitűzték a nemzetiszínű zászlót. Rohant hát a Duna-partra, ahol a csehszlovák katonák éppen akkor állítottak tüzelőállásba több kis ágyút, lövészárkokat ástak, és megfigyelőállásokat készítettek. S valóban a dél-komáromi állomás épületén ott lobogtatta az októberi szél a nemzetiszínű lobogót. Az épület előtt éppen akkor haladtak el teherautókon a fiatalok magasba tartott fegyverrel, a Kossuth-nótát énekelve: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza. Ezzel a páratlan élménnyel sietett vissza az iskolába, ahol a két 11. osztály, utánuk a fiatalabb korosztály, majd velük az egész tanári kar vonult éppen az aulába. Kötelező beszélgetésen kellett részt venniük. Néhány perc múlva belépett az igazgató is, kíséretében a járási tanfelügyelő és a járási pártbizottság küldötte. A tanfelügyelő felolvasott egy előre elkészített nyilatkozatot, melynek a lényege, hogy a komáromi magyar gimnázium tanulói elítélik a magyar ellenforradalmat, és követelik a fegyveres leverését. És mivel ez küldve lesz Prágába a kormánynak és a Kommunista Párt Központi Bizottságának, a szovjet nagykövetségnek, meg kell szavazniuk a diákoknak. Felszólította a jelenlevőket, tartsák fel a kezüket. A diákság nem kérdezhetett, nem véleményezhetett. A fiatalabbak ösztönösen hátra-hátratekintettek, hogy mit tesznek az idősebbek. A felszólításra egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Az asztalnál ülők megrémültek, halkan tanácskoztak egymás közt, majd jöttek a fenyegetések, a kezek azonban így sem mozdultak. Utasítást adtak, hogy mindenki menjen vissza órára. Aztán a tanárok figyelmeztették őket, hogy mi történhet az engedetlenség miatt, bár nyomást nem gyakoroltak senkire. Egy-másfél óra elteltével újból visszahívták a diákokat az aulába, ahol újra lejátszódott az előző jelenet. A gimnázium diákjai nem voltak hajlandóak elítélni a magyar forradalmat. Látszott, hogy a tanárok, Gáspár Tibor is, nagyon félnek. Féltették a tanítványaikat, mert számítottak rá, hogy a hatalom ezt meg fogja bosszulni. Bár a diákoknak nem esett bajuk, Gáspár Tibor iránt elkezdett érdeklődni a politikai rendőrség. Ettől fogva nem volt egy perc nyugta. Minden lépését figyelték. Tudták, hogy az ő befolyása miatt történhetett ez az egész, hiszen nem volt titok, hogy diákjai mennyire szerették és tisztelték. Az eset után többé nem jelenhetett meg a neve az általa vezetett irodalmi színpad műsorlapjain, nem volt szabad leírni egyetlenegy újságban sem, bármilyen eredményeket ért is el diákjaival. Hamarosan következtek az éjszakai kihallgatások is. Állandóan ugyanazokat a kérdéseket firtatták, kivel van kapcsolata Magyarországon, honnan veszi az adatokat, mennyi magyar él Csehszlovákiában, milyen könyveket használ az órákon, hogyan tanít. Olyan is volt, hogy az érettségi asztaltól vitték el a megrökönyödött diákok szeme láttára.

Gáspár Tibor 46 évig állt a katedrán, s amikor végleg visszavonult, történelmi évfordulóink nyújtottak számára alkalmat, hogy megossza velünk gondolatait egy-egy ünnepi beszéde által. 2011-ben indítványára Tóth Ilona-emlékérmet és Tóth Ilona-díjat adományoztak a révkomáromi magyar gimnázium egykori 11. A és 11. B osztályának, valamint három tanárának, akik 1956-ban nem voltak hajlandóak elítélni a magyar forradalmat. Gáspár tanár úr 2011. augusztus 14-én hunyt el, síremlékét a szlovákiai magyarság közadakozásból készíttette, Ady sorai kerültek rá: „Én magyar daccal ébren voltam / Akkor, mikor mindenki aludt”…

Molnár Rudolf, a Komáromi Selye János Gimnázium 4. osztályos tanulója

Az 1956-os forradalom alatt

Mi, az innenső oldalon élők az akkori baráti országok között is szigorúan lezárt határok miatt keveset tudtunk a vulkán kitörését megelőző jelekről, villámcsapásként ért bennünket a forradalom híre. Az első információkat sem a hazai sajtótól, rádiótól kaptuk, hanem a magyar hírcsatornáktól. És természetesen elbagatellizálva, mint jelentéktelen ellenforradalmi megmozdulás. Nem késlekedtek világgá kürtölni a szocialista tábor szószolóival együtt a most már ellenforradalmárnak nevezett tömeg lincseléseit, ugyanakkor óvatosan elhallgatva a fegyveres karhatalom tömegbe lövetéseit. Mi feszülten, lélegzet-visszafojtva figyeltünk minden jó és rossz jelre. Érezhető volt a többségi nemzet együttérzése is – nem annyira szomszédos néppel, mint inkább az uralkodó elnyomó rendszer ellenében. A mindenütt leselkedő és hallgatózó belbiztonságiak éberen figyeltek, a hazai vezetőgárda idegessé vált, azaz féltek. Minden fontos stratégiai pontnak nagy figyelmet szenteltek: a telefon-, a távíró- és a vezetékesrádió-központoknak. Elsőfokú készültség, a legszigorúbb biztonsági előírásokkal. A forradalom hangulata jelen volt a szűkebb családokban is. Voltak gyerekek, akik akkor tanulták meg a himnusz szövegét. A hadseregben is nagy volt, nevezzük nevén, az ijedelem. Egyes alakulatokat kivezényeltek a déli határra – ezt egy ezredes kottyantotta ki, amikor sajnálatát fejezte ki azok iránt, akiket odavezényeltek. A hadseregnek komoly gondot jelentett, hogy az öreg katonákat épp elbocsátották, és a hasznavehetetlen, kiképzetlen újoncok bevonulása volt folyamatban, s állítólag magasabb posztokon már mérlegelték a leszerelt hadkötelesek visszahívását. A déli határhoz közel levők rádióvevőkkel próbáltak tudomást szerezni a pillanatnyi helyzetről, és mindig akadt, aki a hallottakat szívesen lefordította. Végül a nagy fölényben levő páncéltalpak mindent eltapostak. Naiv remény volt a Nyugat katonai segítsége. Ne feledjük, hogy a Nagy-alföldön nem bugyog kőolaj a földből, és nem vezet világfontosságú tengeri hajóút sem. Mégsem volt hiába egy kis nemzet bátor szembeszállása az óriás világhatalommal, amit az objektíven gondolkozó emberek szerte a világon elismertek, és akadnak, akik nem is felejtették el.

Nos, a környező országokban élő magyarok számára mit hozott a forradalom? Először is nagyobb önbecsülést: a hősök bebizonyították, hogy a sok mocskos rágalmazás ellenére képes nagy dolgokat művelni a magyar. A tisztelet átszállt a nemzet kisebbségben élő, lenézett tagjaira is. (Ez máig érvényes a sportolók és művészek által elért eredményekre is.) Végül minden elcsendesedett, minden visszazökkent a régi kerékvágásba, ami többek között azt jelentette, hogy évekig nem beszélhettünk a forradalomról, s ha igen, csak negatív szellemben. A napokban emlékezünk 60. évfordulójára. Hajtsunk fejet az akkori hősök emléke előtt.

Puss Rudolf, Somorja

Kedves Vasárnap!

Ismételten örülök annak, hogy közölték Szászi Zoltán írását, válogatott szépséggel ír, választékosan, sokatmondóan és ugyanakkor mély emberséggel. Milyen igaza van! Kívánok neki még sok ilyen gondolatot, amivel megörvendezteti a Vasárnap olvasóit. Tisztelettel:

Dr. Petőcz Mária, Komárom