Állunk rendelkezésére!

Ad A nagy gyógyszerbiznisz, avagy Miért nem lehet vérhígítót kapni

Mai (nem tündér)mese egy balesetről... Történt két héttel ezelőtt, hogy anyukám egy reggel elesett biciklivel. Fájdalmai voltak, ezért a segítőkész emberek nem merték megmozdítani, mentőt hívtak. Meg is érkezett a szakszerű segítség 25 perc múlva, addig anyukám ott feküdt az úttesten. (Megjegyzés: köszönet a mentősöknek, akik nem kávészünet miatt érkeztek későn, hanem mert egy olyan rendszerben kénytelenek életeket menteni, amiről még később szó lesz.) A kórházban megállapították, hogy eltört a forgója és a válla, így természetesen felkerült az osztályra. Mivel a sok gyógyszer között, amit szednie kell (?), véralvadásgátló is van, a forgóműtétet 3-4 nappal későbbre kellett halasztani, amíg kiürül a szervezetéből. A baleseti sebészeten sok hozzá hasonló mozgásképtelen beteg fekszik, így nekik a nővérkék helyettesítik a kezüket vagy a lábukat, anyukám esetében mindkettőt. Ezek az emberek minden tiszteletet megérdemelnek. Anyukám elbeszélése alapján és a látogatási idő alatt én is tapasztaltam, hogy végtelen türelemmel, kedvességgel, átérezve a betegek kiszolgáltatott helyzetét, végzik a hivatásukat, nyílt titok, hogy milyen fizetés ellenében. Hála és köszönet nekik!

Amikor csak tehettük, ott voltunk mellette, biztattuk, vigasztaltuk, orvosokkal konzultáltunk. Elérkezett a műtét napja, ami hála az Égnek és a műtétet végző orvosok profi munkájának teljesen komplikációmentesen zajlott. A kórházban töltött lábadozási idő alatt mindennap átmozgatták a lábát, elmagyarázták, hogyan kell majd lépnie a mankóval, elméletben felkészítették. Elméletben. A szakszerű felügyelet alatt végzett begyakorlásra ugyanis nem volt idő, mivel a műtét utáni 6. napon hazaküldték. Képzeljenek el egy embert, akinek frissen műtött a forgója. A mankóval nem tud segíteni a mozgásban, mivel a válla is törött és rögzített. Nem tud kinyitni egy ásványvizes üveget, nem tud megkenni egy szelet kenyeret, nem beszélve a higiéniáról, ami a legkiszolgáltatottabbá teszi az embert ilyen helyzetben. Teljesen másokra van utalva. A mi kedves kis egészségügyi és biztosítási rendszerünk 5 nap után kilök magából egy ilyen beteget (az utólag derült ki, hogy már 3 nap után ki akarták tenni, de valamilyen kegyes okból kapott két napot ajándékba). Egy nappal a hazaengedése előtt tudtuk meg, hogy másnap érkezik. Volt egy napunk, hogy legalább a legalapvetőbb dolgokat bebiztosítsuk otthon. Akadálymentesíteni a lejárókat, megrendelni (nagyon nem olcsón) a higiéniai kocsit (amire természetesen nem jár némi költségtérítés a szociális és munkaügyi hivatalon keresztül az államtól, hiába van fent az oldalon a kérvény, ami ott nagyon jól mutat, de hasznát nem vehetjük), komfortosabbá tenni azt a szobát, ahol előreláthatólag heteket fog tölteni, amíg a válla valamennyire össze nem forr. Nem beszélve arról, hogy egyikünk sem ápoló, nem tudjuk, hogyan, hol kell őt szakszerűen megfogni, segíteni a mozgásban. Apukám nyugdíjas, de mivel kis országunk nyugdíjrendszere is ugyanúgy működik, mint az egészségügyi, kénytelen dolgozni, amíg bírja (és nem azért, hogy otthon esténként elégedetten számolgathassák a bankókat, hanem azért, hogy be tudják fizetni a számlákat, és ki tudják váltani havonta a gyógyszereiket nem kevés pénzért). Én is dolgozom, és annak ellenére, hogy szerintem kevés olyan munkahely akad az országban, ahol ilyen emberséges a munkaadó, pont ezért nem élhetek vissza a jóindulatával a végtelenségig, nem mellesleg nekem is fizetnem kell a számláimat. Tehát napi egy-két órára biztosítani kell egy ápolót, a többit pedig megoldani a család és a barátok segítségével. És bízni abban, hogy mihamarabb újra mozgásképes lesz. Csendben kérdezem, mi van azokkal az emberekkel, akik egyedül élnek, és ilyen helyzetbe kerülnek?

Otthon szép sorban jöttek elő azok a problémák, amik szakszerű ápolás mellett nem jelentettek gondot, mi, laikusok viszont nem voltunk rájuk felkészülve. Például olyan apróság, mint az ágy. Három napba telt, mire kitapasztaltuk a megfelelő magasságot ahhoz, hogy egy fél oldalára mozgásképtelen ember valahogy le tudjon kászálódni róla. Aztán a matrac: ne legyen túl puha, mert nehéz róla felemelkedni, és mivel csak a hátán tud feküdni, a törött csontok mellé a dereka is megfájdul. Egy szó, mint száz, a három nap alatt négyszer futottunk neki, míg végül sikerült. Az első két nap keserves volt. Mire apukám mindent elintézett a biztosítóban, a körzeti orvosnál, a tolószék, a Fraxiparin nevű véralvadásgátló beteremtésében, mire kialakult az otthoni rutin úgy nagyjából, az a tortúra az edzettebb idegrendszert is megviselte volna. A tolószék kiváltása úgy működik, hogy a kórházban kapott papírt az egészségügyi biztosító lepecsételi, ezzel irány az egészségügyi segédeszközöket forgalmazó cég, amely ennek alapján megrendeli, azután nincs más dolgunk, mint türelmesen várni, hogy megérkezzen. A tolókocsi. Egy olyan sérültnek, akit csak azzal lehet mozgatni. Mázlink volt, mert épp egy darab volt raktáron, így anyukámat hétvégén ki tudtuk vinni egy kicsit a levegőre. Továbbá a véralvadásgátló, amit azért kell szedni, nehogy vérömleny keletkezzen valahol a szervezetben, kis városunkban minimum 12 patika működik, de a sokadikban sem volt. Nem adtuk fel, végül sikerrel jártunk másfél órás loholás után, és pontosan negyed órával azelőtt, hogy anyukámnak ezt magába kellett szúrnia. Megkérdeztem az egyik hölgyet a gyógyszertárban, hova tűnt a szer. Lényegre törő választ kaptam. Megvan az, csak nem kis országunkban. Ugyanis ebbe is beleszólt a pénz, ami az adott gyógyszer exportálásával és reexportálásával egyes cégek zsebébe vándorol. Mindent összegezve „köszönet” kormányunknak azért a rendszerért, amiben „lubickolunk”, az egészségügyi biztosítóknak, akiknek egy ember csak pontok és számok, és természetesen a Pentának is, mely új generációs egészségügyi ellátással üdvözli a kedves beteget Az egészség világában.

Horváth Csilla, Dunaszerdahely

Mi lesz veled, Európa?

Amióta elindult a menekültáradat Európa felé, azon töröm a fejemet, hogy miféle sátáni erők működhetnek a háttérben, melyek ezt a sokat szenvedett földrészt ilyen lehetetlen, majdnem kilátástalan helyzetbe hozták. Olyan szituációk álltak elő, melyekre jó megoldás nincs. Mert az embertelen és keresztény hagyományainkkal teljesen ellentétes megoldás lenne, ha a földönfutó, sokszor lélekvesztőkön Európa partjaihoz érkező kétségbeesett embereket teljesen elutasítanánk. Azt sem tehetjük, hogy a menekültáradatot korlátlanul befogadjuk, feladva ezzel életformánkat, biztonságunkat, kultúránkat. Ha azt választjuk, hogy Törökországnak fizetünk, hogy tartsa ott a migránsokat, míg elmúlik a veszély, az sem jó megoldás, mert zsaroló pozícióba helyezkedik, nem tudni, mennyi lenne neki elég, és még azt is követeli, hogy vegyék be az Európai Unióba. (Nem tudom, milyen jogcímen, mikor csak egy kicsi csücske van Európában, a fővárosa és a kormánya is Ázsiában.) Tehát jó megoldás erre a komoly problémára eddig nincs.

Laikus vagyok, nem értek a nagypolitikához, talán a kicsihez sem, de a józan eszem azt kérdezi, hogy egy ilyen nagy horderejű problémát, melynek oka nem is Európában keletkezett, miért Európának kell megoldania? Elsősorban ott vannak a gazdag arab országok, azok miért nem fogadják be a szenvedő arab testvéreiket? Azoknak elég kijelenteni, hogy ők migránsokat nem fogadnak be. Aztán ott van az USA. Ha ő Isten akaratából a világ leghatalmasabb állama, akkor bizony igazságosabbnak kellene lennie, és nemcsak akkor beavatkozni, ha a saját érdekeit védi. Olyan országokban akar demokráciát, ahol azt sem tudják, mi fán terem. Ahol pedig ki vannak építve az olajmezői, ott az sem baj, ha az olajsejkek a medencébe fojtják asszonyaikat. Hát ilyen a hatalmasok igazságossága.

Bizony, azt kell mondanunk, hogy Európa vezetői a kezdettől fogva gyengék a migráció kezelésében. Ezt a komoly problémát az ENSZ elé és a nagyhatalmak elé kellett vinni, és nem egymás ellen, hanem összefogva felszámolni a tűzfészkeket. Lehet, hogy laikus ez a megoldás, de igaz, csak sajnos a közönséges halandóknak nincs beleszólási joguk. Jó ideje már, hogy hallottam a Duna Televízió adásában ezeket a gondolatokat, hogy Isten azért hozta létre a bábeli zűrzavart, hogy az emberiség ütközetek, csaták és háborúk megtapasztalásával jöjjön rá ezeknek a hiábavalóságára, és most a Vízöntő-korszakban az egység felé terel bennünket. Az egységbe való terelést valóban tapasztaljuk. Erre mutat a globalizáció, az angol nyelv hegemóniája és a migráció is, de a háborúskodás hiábavalóságától mégiscsak Európa tanult többet. Itt azért 70 éve (a balkáni háborút leszámítva) béke van. Nem dúlnak középkorra emlékeztető vallásháborúk és oligarchák háborúi. (Itt az oligarchák háborúi az alvilághoz és a parlamentbe szorultak.) Már annak idején Willy Brandt kijelentette, hogy német földről többé háború ne induljon. Bizonyára Angela Merkel is a két világháború miatt tette ezt a humánus gesztust a migránsok felé. Az már nagyon vitatható, hogy ésszerű-e csupán Európára vállalni a terheket. Ha a fejlett országoknak munkaerőhiányuk volt, akkor kezdettől fogva probléma nélkül be kellett volna fogadniuk ezeket az embereket. Ezeknek a jövedelmei Európában maradtak volna, mecseteket sem építettek volna, a terrorizmussal sem fenyegetnék őket.

A langyos kereszténység miatt van okunk aggódni, ha az elüresedett templomokat látjuk, de vigasztaljon bennünket az, hogy a keresztény tanításokból fakadó elvek mégiscsak bekerültek népeink alkotmányaiba, és ebből erednek az emberi jogok is. És mit tehetünk mi, egyszerű emberek? Talán csak imádkozhatunk, hogy Európa vezetői erősödjenek meg, bölcsen a világ hatalmasságaival közösen oldják meg ezt a súlyos problémát, és hogy a kormányok a legtöbb pénzt a kultúrára költsék, mert talán csak az fog túlélni bennünket.

Sárogh Endréné, Lelesz

Bevándorlók

Hívják vagy küldik őket, egyre megy, mindkét lehetőségnek lehet valóságalapja. Számuk gyarapszik, el nem hanyagolható tömegben vannak már jelen az öreg kontinensen. A társadalom részéről sajnálat vagy elutasítás fogadja őket, hol jogosan, hol alaptalanul. Közben beszélünk emberbaráti szeretetről, Szent István intelmeiről, meg zsigeri elutasításról, s az igazság valószínűleg a két véglet között van. Mert alig száll le a szerencsétlen bevándorlók városaira szórt bombák robbanásainak pora, már percekkel utána nézhetjük a rendcsinálók közbelépését. Szerencsére csak a tévében, és nem kell a saját bőrünkön megtapasztalni a világégés gyötrelmeit. Felmenőinknek bezzeg bőséges tapasztalat jutott.

Híresen vendégszerető nemzet voltunk és vagyunk, de Szent István sem szemetesként másodállást szerző, személyiségüket titkolni igyekvő idegenek felkarolásában gondolkodott. Hanem emberi, szakmai értékeiket javunkra használó, szokásainkat tiszteletben tartó jövevényeket tisztelt meg bizalmával. Országalapító királyunk megérdemli mindenkor a megemlékezést. Akár szerény kopjafaállításokkal, de még gulyásfőző versenyek védnöksége alatt sem hiba, netán szégyen emlékezni nemzetünk nagyjaira. Természetesen kijárna számukra az örökkévalósággal dacoló kő- vagy bronzszobor. Járna, de nem jut. Vagyis ne mérjünk ilyen meredeken. Járta már vidékünket mindenféle óhajt hangoztató házaló, de szoborügyben nemzeti értékeinket felvállaló egy sem. Biztosan hullana adomány a perselyébe és óhaj a nyilvános elszámolás szükségességét illetően. Ez az érem egyik oldala. A másik lehetőség kevésbé anyagi megoldás. Úgyszólván rejtve porosodó régi alkotásoknak kellene megfelelő köztéri helyet biztosítani. Számos szlovák hazánkfia is küzdött az 1848-as szabadságharcban, vitán felüli bátorsággal, a világosi fegyverletételig. Selmecbányán, sajnos csak a régi várkertben, olyan bronz honvédemlékmű szerénykedik – mindenesetre nemzeti szalagokkal díszítve, de mégiscsak eldugott helyen –, mely bármely város főterének dísze lehetne. És még ki tudja, hol kallódnak hasonló értékek.

Gazdag József, Jányok

Cirkuszt és kenyeret!

Cirkusz már van, mikor lesz kenyér? Nógrádszakálban voltam. Gondoltam, közelebb van, mint Aleppo, és ebben a piciny Nógrád megyei falucskában is megtapasztalhatom Aleppo ostromának begyűrűzött negatív hatását. És valóban. A hazafelé vezető úton találkoztam egy óriásplakáttal, olyan helyen közszemlére téve, ahol napjában legfeljebb két-három döglött macska haladhat keresztül az úttesten. Úgy látszik a népszavazást szervezők számára mégis fontos volt, hogy itt is buzdítsák az erre tévedőket a részvétel fontosságára. Valami olyan maszlag volt ráírva, hogy egész városnyi idegent akarnak betelepíteni Magyarország sör és bor áztatta szent földjére. Arra kérték az erre hajlamosakat, hogy akadályozzák meg szavazatukkal ezt az alattomos tervet! A tévék szakértőket, politikai elemzőket szólaltatnak meg, olyan bólongató Jánosokat, akik egyik vagy másik oldal igazát igyekeznek alátámasztani. A kormány a kényszerű betelepítés veszélyeivel riogat, míg az ellenzék a kormányt vádolja az idegenek elleni gyűlöletkeltéssel. Elárulom az igazat, mert az igazság nem odaát van, ahogy ezt az X aktákban szokták mondani, hanem nálam. A történelem során nem egy uralkodó hívott be az országba idegeneket. IV. Béla behívta a kunokat, és nem félt attól, hogy velük együtt esetleg nőket megerőszakoló terroristák is beszivárognak. A tatár és török dúlás után is hívtak be svábokat, rácokat, tótokat, bunyevácokat az elnéptelenedett országrészekbe. (Nagyon tetszenek a magyar felsőbbrendűség megkülönböztetése érdekében alkotott, más népekre ragasztott gúnynevek.) Az idegenek integrálása soha nem volt egy-két éves időtartam, ez mindig több száz éves folyamat. A magyar kormány kategorikus álláspontja az idegenek ellen gyávaságra és kishitűségre vall. Annyiból igazuk van, hogy most az arabokat nem ők hívták, ők csak a keleti nyitás politikáját hirdették meg, és mikor a határokon megjelentek „keleti” testvéreink, pengés kerítéssel üdvözölték őket. Bosszant már ez a sok süket duma a népszavazás körül. Most is, ahelyett hogy a virágpalántákat ültetném, önöket vagyok kénytelen kiokosítani. Miről is van itt szó? Mivel én nem tegnap voltam elsőáldozó, engemet nem olyan könnyen lehet lóvá tenni. Szamárrá igen, de lóvá nem. Nem igaz, hogy a Fidesz szándéka az idegenek elleni gyűlöletkeltés. Egyszerűen a felelősséget akarják áthárítani a népre. Hallottak már maguk olyan politikusról, aki kijelentette volna: „ezt a intézkedést azért hozom, mert én így látom jónak”? Egyetlen politikus sem mondja ezt, mert ha butaságot követ el, akkor felelősségre lehetne vonni. Többnyire így kezdik beszédeiket: „Ezt az intézkedést azért hoztuk, hogy önöknek jobb legyen, vagy az unokáiknak vagy az öreganyjuk kínjának.” Hibás döntés esetén sem mondja senki, hogy tévedtem, hibáztam, kifáradtam, lemondok. Átadom helyemet egy erősebb, energikusabb vezetőnek. A végtelenségig ragaszkodnak hatalmukhoz. És fura módon én ezt meg is tudom érteni. Elfogadni nem tudom, de megérteni igen. Míg a politikus hatalmon van, a hiénák a legnagyobb talpnyalói, de mihelyt gyengeséget észlelnek, azonnal támadnak. Van egy amerikai komédia, az egyik maffiafőnök pszichológushoz fordul, mert rémálmok gyötrik. Könyörög az orvosnak, hogy segítsen, mert ha észreveszik gyengeségét, azonnal szétmarcangolják. Talán a politikában is azért nem ajánlatos gyengének mutatkozni, mert a maffia felépítményére hasonlít. Az ilyen népszavazási hercehurcának, mely csupán hatalmi pozíciójuk megerősítését szolgálja, többnyire mi isszuk meg a levét. A sok milliárd, cirkuszra kidobott pénzt adóemeléssel fogják pótolni. Vagyis állami pénzen folytatnak politikai kampányt. Okosak, igaz?

Plavec Gyula, Vilke