Állunk rendelkezésére!

Ad Szlovákia nem vénnek való vidék

Már 25 éve nem élek Szlovákiában, de szívesen olvasgatom az ott megjelenő magyar nyelvű lapokat. Az Önök lapjában sokszor rá is akadok ismerősökre Érsekújvár környékéről. Most október végén is ellátogattam szüleim sírjához, hazafelé megvásároltam a Vasárnapot, amely október 28-án jelent meg. A 6. oldalon található cikk elolvasása után döntöttem úgy, hogy megírom én is a keserű történetemet. 1990 óta élek Magyarországon, előtte négy évig a vállalatomtól bérelt lakásban laktam Érsekújváron. Mikor 1990. május 31-ével a munkaviszonyom véget ért, a lakást is leadtam a munkáltatómnak. 1990. július 9-én már Magyarországon álltam munkába, hála Istennek egy napig sem voltam munkanélküli. Aztán megértem azt is, hogy nyugdíjba mentem. Na, itt kezdődött az én kálváriám.

Először kaptam egy levelet a pozsonyi nyugdíjfolyósítótól, hogy a nyugdíjamból 121,11 €-t levonnak az érsekújvári városháza részére (az érsekújvári bíróság határozata). Rögtön telefont ragadtam, hívtam a nyugdíjfolyósítót, ők a városházához irányítottak, ahol kiderült, azért adtak bíróságra, mert 2006-tól nem fizettem szemétdíjat. Rögtön küldtem az iratmásolatokat, bizonyítva, hogy akkor már tizenhat éve Magyarországon laktam. Amikor az áttelepülést kérelmeztem, vízumos útlevelet kellett kérnem. A régit és a személyi igazolványt – a városházán kijelentkezve – leadtam az érsekújvári rendőrségen. A levonásról 2009. október 2-án kaptam értesítést. A városháza intézkedett, így a nyugdíjamból nem fogták le az összeget. 2011. március 11-i dátummal érkezett egy határozat is, hogy a városháza visszavonta az ellenem indított behajtási eljárást. Ebben kötelezi a bíróság a városházát a bírósági illeték (18,72 €) megfizetésére. Engem nem. 2012. december 11-én újra jött egy határozat, 2007-es dátummal, hogy 500 koronás illetékbélyeget rójak le a bíróság javára (Szlovákiában akkor már € volt). Újra leveleztünk. 2014. június 19-én a Pozsonyi Kerületi Bíróságról kaptam levelet, ők 16,50 € bírósági illetéket kértek tőlem. Nagyon untam az egészet, szerettem volna megkímélni magam a további zaklatásoktól, elmentem hát Párkányba, és az összeget átutaltam. És a csattanó:

2014. szeptember 12-i keltezéssel a nyugdíjfolyósítótól kaptam egy levelet, melyben közölték, hogy október 1-től 5 hónapon keresztül 3,66 €-t vonnak le havonta a nyugdíjamból, mert még egyszer tartozom 16,50-nel. Miért? Semmi közöm az egészhez! Megjegyezem, a kerületi bíróság határozatára fellebbeztem, és közölték, hogy azért kell fizetnem, mert az Érsekújvári Járási Bíróság az illetékről szóló határozatát nem vonta vissza. A kerületi bíróság sem törölhette a tévesen megítélt illetéket? Ártatlanul fizetek 33 €-t! Hol az igazság? Hányan járhatunk hasonló cipőben? Itt már nem is a pénzről van szó, hanem a becsületemről!

Fridrik Edit, Dunakeszi

Ad Kerepesi temető

Nagyon tetszett Benkő Tímeának a Kerepesi temetőben tett irodalmi sétájáról szóló írása. Az idén háromszor is jártam ebben a temetőben. Egynaposra terveztem a kirándulást, de ha valaki már volt ott, tudja, vissza kell térnie, ha a sok ismert személyiség sírja előtt fejet szeretne hajtani. Célom elsősorban az itt eltemetett barsendrédi születésű hírességek végső nyughelyének felkeresése volt, a tiszteletadás emléküknek. Itt nyugszik községünk szülöttje, Koroda Pál költő, író, újságíró, Reviczky Gyula rokona és jó barátja, költeményeinek kiadója. Felújított sírja nem központi helyen, eléggé a temető peremén van, ottjártamkor a környéke sem volt megfelelően letisztítva. Barsendréd másik nagy szülöttje, Kürthy Emil sírját épp most újítják fel. Ő regényeket, színműveket írt, felesége, Gizella Szemere Bertalan miniszterelnök, belügyminiszter leánya. A cikkben említés történt Holics Jankáról, Móricz Zsigmond első feleségéről is, aki Móricz Zsigmonddal többször megfordult Barsendréden, mivel Jankának itt élt az unokatestvére.

Az idén még a Farkasréti temetőbe szeretnék elmenni, ahol a szintén Nagyendréden született Lipthay István pár évvel ezelőtt felújított sírját keresem meg. A miniszteri tanácsos Budapesten megalapította a Magyar Királyi Állatorvosi Tanintézetet, munkásságának elismeréséül a 19. század végén megkapta a Lipót-rend keresztjét és a Ferenc József-rend középkeresztjét.

Kicsi a mi falunk, de büszkék vagyunk rá, hogy annyi híres ember mondhatta szülőfalujának, s a lexikonokban jóleső érzéssel olvashatjuk, hogy az illető Kisendréden, Nagyendréden vagy Derezslényben – mai nevén Barsendréden született.

Luky János, Barsendréd

Barkai üdvözlet

Szeptemberben a Rozsnyói járás legszebb völgyében, Barkán már 3. alkalommal rendezték meg a Csermosnya menti fesztivált. A Szózat eléneklése után Icso Béla polgármester a kultúrházban üdvözölte a megjelenteket, majd I. Fodor Valéria, a Dernőért Polgári Társulás elnöke mondott ünnepi beszédet. Hangsúlyozta, közös összefogás nélkül nincs siker. Csak így vihetjük közelebb egymáshoz az embereket, hogy pár órára elfeledjék gondjaikat. A környékbeli éneklő- és tánccsoportok örömmel fogadják a meghívást, ami azt bizonyítja, hogy jól érzik itt magukat. Ők azok, akik a zene és a tánc révén nemzeti kultúránk megtartására, jeles évfordulóink méltó megünneplésére biztatnak. A közösségért dolgoznak, hogy fellépésükkel örömet szerezzenek, mi pedig csak csodálni tudjuk ragaszkodásukat gyökereinkhez, vállalva minden rosszindulatú ármánykodást, a támogatás hiányát. Csak az elismerés hangján szólhatunk az oktatók végtelen türelméről, ahogyan a gyerekeknek és a fiataloknak átadják tapasztalataikat, tudásukat. Méltón lehetünk büszkék rájuk, élmény velük az együttműködés. Hiszen a Rozsnyói járás legsikeresebb éneklő- és tánccsoportjairól van szó, akik ebben az örömszegény és törtető világban fényt és reményt gyújtanak lelkünkben, elűzik a magány csöndjét. Az anyagi javaknál fontosabb számukra, van-e valaki, akinek megfoghatják a kezét. Soha nem késő megtanulni szeretni, mindenkinek szüksége van arra, hogy tartozzon valakihez. Sajnos, nagy a lelki szürkeség, a kiüresedett kapcsolatok, a társtalanság, az álmait feladó és megvalósításukba belefáradt ember. Sajnos, sokan hajlamosak a felejtésre, a köpönyegforgatásra, elvesztik tartásukat. Hosszú barátságok szűnnek meg a politika hozta nézetkülönbségek, buta, önző megnyilvánulások miatt. Szerencsére azonban mindig találni olyanokat, akik nemcsak kapni szeretnek, hanem cselekednek is másokért. Nem számításból, hanem együttérzésből, szeretetből. Mert aki kapni akar, tanuljon meg adni is! A vezető pozíciókban levők pedig tanuljanak meg szerényebben élni, megbecsülni az „alattvalók” segítségét, összetartani a magyarságot, nem pedig a gyűlöletet szítani. Az eltört kancsót, melyből mindnyájan ihatunk, már nehéz összeragasztani. Az idősebb generáció lassan belefárad az állandó mozgásba, de akkor kikkel ünnepeljünk, kikkel emlékezzünk? A fiatalok között – szülők rossz döntése miatt – egyre kevesebben lesznek, akik ismerni fogják Petőfi Sándor költeményeit, híres íróink műveit vagy a gyönyörű magyar népmeséket. Fejlődésünk lehetetlen az egymás mellett, egy hazában élő nemzetek, nemzetiségek kölcsönös megbecsülése nélkül. Ezt az egymásrautaltságot kellene felismernie a kormánynak, jó példát mutatva Európa más államaival. Az emberi jogok kérdését nem lehet országhatárok közé zárni. Becsüljük meg szülőföldünket, merjük vállalni a feladatokat, hiszen van remény, van jövőnk. Merjünk nagyokat álmodni, talpon maradni, akkor is, amikor nehéz. Mindnyájunknak vannak terhei, amit cipelni kell, de közösen, egyetértésben és szeretetben ez is könnyebb.

Icsoné Fodor Valéria, Dernő

Mörbisch

Képzeljenek el egy aszfaltutat. Egyik oldalán susogó, másfél-két méteres nádas, a másik oldalon kikötő, ahol vitorlások ringatóznak, amikor szél van. A néhány száz méter út egy emeletnyi magasságú üveg és vasbeton amfiteátrumhoz vezet, amely előterében büfék (bődék) mindenféle finomságokkal, még gulasch is van egyszer használatos tálkákban. A szerintem legalább ötezres nézőteret egy másfél méter széles csatorna választja el egy szigettől. Ezen a szigeten érdekes lények lakoznak. Marica grófnő, Víg özvegy, Luxemburg grófja és még sok operettfigura. A sziget egy kisváros, Mörbisch tulajdona, ahol nyaranta szabadtéri operett-előadásokat tartanak. Mikor a Bécsben élő lányom születésnapomon föltette a kérdést: Apu, idén hová szeretnél utazni, Szt. Margaretenbe, ahol a Bohéméletet adják, vagy Mörbischbe, a Koldusdiákra, nem sokat vacilláltam. A Koldusdiákot választottam. Pedig a bohém életet szeretem. Csak egy baj van, hogy a római kori kőbányában a parkolóból elég sokat kell gyalogolni föl-le. Legalább egy kilométert. Míg az amfiteátrumnál csak a felét, és sík terepen. Ráadásul voltak olyan szívesek, hogy majdnem az ülőhelyemig grátisz eltoltak egy kerekes székben. Ez ám a luxus! Közel a szigethez, a 15. sorban volt a vasból készült székem, amely a majd háromórás előadás alatt eléggé megnyomorgatta a kényes alfelem. Legközelebb, ha még lesz legközelebb, párnát is hozok. Millöcker Koldusdiákját ismertem. Van 50 éve, a pesti televízióban láttam Palcsó Sándorral. Bár elég silányan tudok németül, annyira igen, hogy nem adnak el, tudtam a történeteket követni. Különben is, főleg a zene és a látvány érdekelt. A magyar változat kissé eltért az eredetitől. Az eredetiben Varsó kormányzója bosszút forral egy bálon szemtelensége miatt kapott pofonért. A börtönből kihozat egy csóró, csavargás közben elfogott jóképű diákot és a társát. Kiöltözteti őket, majd bemutatja a pofont adott grófnőnek mint gazdag nemest, és összeházasítja az egyikkel. A bosszú nem sikerül, mert mikor a lengyel király értesül a stikliről, a diáknak grófi rangot ad.

A magyar változatban a koldusdiák egy álruhás főúr, az osztrákok elleni forradalom vezéralakja, aki egy razzia alkalmából kerül börtönbe. Az esküvőkor föllázad a börtön, és kitör a forradalom, elkergetik a pöffeszkedő galíciai kormányzót. Nekem a magyar változat jobban tetszett. Viszont tetszettek a legalább 50 méteres szigeti színpad díszletei, a díszletek gyors átalakítása. A korhű, szépen alkotott jelmezek, a kiváló színészi alakítások, a remek énekhangok, a kórus, a balettkar, a statisztéria és az andalító zene. A tapsolásba belefájdult a kezem. Befejezésül a színmű mazurkájának ütemére egy szökőkútparádé következett. A néha öt méterre felszökő, különböző színekkel megvilágított vízsugarak látványa elvarázsolt. Mindezeket felejthetetlenné tette egy negyedórás elbűvölő tűzijáték. Mielőtt elfelejteném, Mörbisch a Fertő-tó partján fekszik, közel Eisenstadthoz, azaz Kismartonhoz, a burgenlandi borvidék hosszát véve majdnem középen, ezért aztán minden városkában és községben számos hajriger (saját borát mérő kiskocsma) akad, melyek udvarán terített asztalok mellett a Szt. Margaretenbe vagy Mörbischbe igyekvőnek nyújtanak frissítőt elfogadható áron. Ne lepődjenek meg, ha valamelyikben hazai muzsikusokkal is találkoznak, mint mi, az újvári Virág duóval.

Kemény József, Érsekújvár

Az irigység

Jaj, ez a csúnya irigység, mely bennünk lakozik, merem állítani, mindnyájunkban. Kicsiben vagy nagyban, ritkán vagy többször, ha nem mindig vesszük is tudomásul. Néha képesek vagyunk küzdeni ellene, néha, sajnos, sikertelenül. Nemcsak a befutott fényes karriert, nagy gazdagságot lehet irigyelni. Vannak az életben parányi dolgok, amelyek valakinek nagyon fájnak – igen, fájnak, mert az irigykedőben fizikai fájdalmat tudnak előidézni. Lehet irigyelni azt is, ha valakire szebben mosolyognak, mint ránk, kicsivel szebb árut kap, mint mi, jobb helyet a parkban a padon. És ez a rossz tulajdonság nemcsak emberekre érvényes. Láthatjuk az állatoknál is, házi kedvencünk annak ellenére, hogy nagyobb darab ennivalót kapott, a cicának kitálalt kisebb adagot is képes felfalni. Néha teljesen komikus helyzetek adódnak. Történt egyszer, hogy a drága szomszédasszony majdnem kővé dermedt, amikor barátnője konyhájába benyitva meglátta az új mikrosütőt. Az ámulattól és az irigységtől egy szó sem jött ki száján. Darabig álldogált, majd sarkon fordult, és távozott. Nem tudta lenyelni, hogy nekik, a jobban szituáltaknak még nincs, ezeknek meg igen. A sárga szemű démoni erő nem engedte szóhoz jutni. Még jó, hogy irigységrohamában nem esett össze. Egy másik, szintén humoros eset abból az időből, amikor a televíziós adások elkezdődtek. Ugyanabban az utcában két egymással rivalizáló fiatalember lakott, akik majdnem egyszerre vettek tévékészüléket. Minden adó vételére más-más antenna kellett. Az új készülék boldog tulajdonosai kénytelenek voltak szakembert felkérni. Mind a ketten ugyanazt hívták, az egyik antennát a pesti, a másikat meg a bécsi adásra akarták irányítani. A szegény szerelő meg volt áldva, nem tudta, kinek adjon előnyt. Végül úgy döntött, hogy egyik nap is készít két antennát, mert fizikailag nem volt képes többre, az egyiket a pesti adó vételére, a másikat a bécsire, és átad egyet-egyet a két megrendelőnek, s a másik nap is ugyanígy, csak fordítva. Sajnos, csak a szándék volt jó. Mikor a potensebb fél megtudta, hogy a két antenna helyett ma csak egyet kap, kijelentette, neki nem kell a másiknál felállításra kerülő típus. Inkább lemondott egy adóról, mint hogy a második legyen. Végül egy igazán bagatell eset, amely egy tekintélyes hivatalban történt. Egy fiatal mérnök, amikor reggel felvette új ingét, nem is sejtette, milyen bonyodalmat fog előidézni. Munkahelyén összefutott az egyik, ugyanazon az osztályon dolgozó „úri” sofőrrel, aki annyiban volt úri, hogy ő fuvarozta a vezetőség tagjait. A sofőr úr megütközve nézte az inget, egy pillanatig csak ámult, majd sarkon fordult, beugrott a szolgálati kocsiba, és sipirc, hazaszáguldott inget váltani. Merthogy rajta is pont ugyanolyan volt.

Puss Rudolf, Somorja

Kedves Vasárnap!

Szeretnék gratulálni Ázsoth Réka Keresztényüldözés napjainkban című cikkéhez. Nem elfogult, nem rosszindulatú, tényszerű, lényegre törő. További sok sikert, jó egészséget az egész szerkesztőségnek. Tisztelettel:

Ollári László

*

Kicsit késve, de nagyon hálás szívvel köszönöm a somorjai Vonyik Ilonkának azt a sok szép horgolócérnát, amit a címemre eljuttatott.

Czap Magdolna, Mátyóc