Állunk rendelkezésére!

Kisasszonyok nagy napjai

Ismét egy esztendő hullott az idő végtelenébe, előtérbe hozva a hétköznapokat, ünnepek csillogását, könnyelmű feledékenységünk kapkodó, méltatlanul gyengére sikeredő megemlékezéseit. Pedig az év minden napján megérdemlik, a nők napján pedig különösképpen igyekezzünk, legyen az csak az övék. Ne feledjük, számunkra élményszámba megy a szebbik nem látványa, tapintható közelsége. A Kisasszonyoké, mely még tudatalattinkban is pro primo, a legelső! Valójában csak szójáték e megnevezés? Summásan hasonlítva férfiak tetteihez az élet számos területén vállalt, gyakran bennünket is gyámolító szereplésüket? Ugyan kérem! Tény és való, amikor is az asszony egyetlen mosolyával érett férfivá tesz fiatalembert, csakúgy, mint elutasítása vágyódó gyerekként tépelődő szerencsétlenné meglett korú férfit! Valódi úri – a szó legteljesebb értelmében vett – klenódiumok ők. Bár csavaros észjárásuk a férfiak számára tán követhetetlen néha, nem ritkán a tudomány és politika korszakalkotó teljesítményeinek felvillantásával jeleskednek. Esetenként bizony megfelelő elismerés hiányában. Gyakran nehéz, utolérhetetlen leleményességet kívánó erkölcsi, testi-lelki teher nehezedik asszonyainkra. Legyen az a közmondásosan kiemelkedő magyaros vendégszeretet gyakorlása, vagy családcentrikus érzéseik mindenek fölé emelése, nem utolsósorban sok egyéb, tragikus idők hozadéka, megpróbáltatása mellett a mindennapok, melyekkel úgyszintén sikeresen dacolnak. Régen is, ma is nagyszerűen, meggyőződésből tették-teszik a dolgukat az emlékezetes ünnep- és szürke hétköznapok tülekedésében, az adott pillanatnak megfelelően. Mindannyian kiérdemlik megbecsülésünket!

Gazdag József, Jányok

Szép öregasszonyok

Sokszor megfogadtam már, hogy végre félredobom ezt a tartózkodó józanságot, ezt a mérsékelt konzervativizmust, és megpróbálok most még, a tizenkettedik órában „városivá romlani”, ahogy egyik jóakaratú barátom ajánlotta, de mielőtt kivitelre kerülne a dolog, mindig közbejön valami, mindig látok valamit, ami miatt a lármás helyeslő szerepéből újra csak visszaülök a nyugodt tartózkodóéba. Ez történt a minap is. Nagyobb társaságban figyeltem fel egy dámára, aki a legtökéletesebb kozmetikumok ellenére is legalább negyvenötnek hatott (tehát minimum ötven volt), s aki látszólagos negyvenöt éve ellenére úgy viselkedett, mint egy huszonöt éves. Azt mondják, ma nincs kor. Én nem hiszem ezt egészen, vagy legalábbis csak azzal a módosítással, hogy mindenki annyi idős, amennyinek látszik. Ezt a látszatot azonban, bármennyire szeretné is a nő, nem lehet megragadni vagy túlélni, mert nem lehet a társadalom, a kozmetika, a divat engedményeivel visszaélni. Most egy csomó nő megállapítja magában, hogy egész biztos csúf öreg nénike vagyok, aki túl van mindenen, s így megengedi magának, hogy ízlés- és morálprédikátor legyen. Megnyugtatom őket, nem vagyok csúf, és nem vagyok öreg, sőt, nem vagyok ízlés- és morálprédikátor, sem nő, csak a józan, ízléses középúton járó mindent mérlegelő. És meggyőződésem, hogy abban a pillanatban, amikor vélt vagy igaz érdekeit veszélyeztetve érzi, minden nő sutba dobja a modern elveket, és beáll okos középútjárónak, mérsékelten konzervatívnak. Ezt mindjárt be is bizonyítom.

Mondjuk egy huszonöt éves, csinos asszony harmincöt éves, szintén csinos férjébe beleköt egy kacér negyvenöt éves asszony. A férj, a férfiak ősi szokása szerint, természetesen veszi a lapot. Boldogtalan volna, a férfiassága örök szégyenének élné meg, ha egyetlen alkalmat elszalasztana. Ugye, a negyvenöt év még nem az az idő, amikor mindenről lemond az ember, s a huszonöt éves asszony első felháborodott gondolata mégis ez: egy nálam húsz évvel idősebb nő (!). S abban a pillanatban, amikor ezt gondolja, már az én vizemen evez, mert e gondolat igazolja: ami természetesnek hat egy huszonöt éves asszonynál, ellenszenves egy negyvenöt évesnél. S ez így van mindenben. Egy négyéves gyermek, aki sír a mamája karkötőórájáért, természetes és kedves jelenség. A hatéves ugyanebben az esetben cseppet sem az, mert ő már tudja – legalábbis tudnia kellene –, hogy a karkötőóra nem játékszer. Éppen így, ha egy hétéves fiúcska pimaszkodik az anyjával, azt mondja rá az ember – feltéve, hogy nem megy a megengedett határokon túl –: kis csirkefogó. Kétlem azonban, hogy ugyanezt mondja egy tizenhat éves kamasznak is. Egy húszéves fiú szintén kedves, ha könnyelműsködik, egy kopaszodó negyvenéves úr azonban már ellenszenves. Egy ötvenéves, száz kiló felé járó dáma nem mondhatja a nevetségesség veszélye nélkül sokatmondó mosoly kíséretében a kesztyűjét félrehúzni és kezet csókolni akaró úrnak: Én jól meg vagyok védve. Bizony meg. De minden tévedés elkerülése végett, korántsem a kesztyűvel, sőt talán nem is az ötven esztendővel, mint inkább a plusz negyven kilóval és tartozékaival.

Az ötven év rendes körülmények között ma ugyanis nem nagy dolog. Életének utolsó esztendejében Blaha Lujzával beszélgettek erről. Az asszonynak, művésznek és embernek egyaránt tüneményes lény akkor a következőket mondta: „Balzac és Karin Michaelis veszedelmes negyven esztendeje hála Istennek ismeretlen fogalom ma. Nem ismeretlen azonban; vagy legalábbis nem volna szabad ismeretlennek lennie – a veszedelmes ötven esztendőnek –, amelyet már nem lehet harmincnak maszkírozni. Ezzel természetesen nem mondom azt, hogy az ötvenéves asszony öreg, hanem csak azt, hogy nem fiatal többé, s hogy ilyenformán nem is szabad fiatalságot említeni. Épp ezért ötven túl szép lassan le kell mondani az addig természetesnek tartott előnyökről, meg kell tanulni elsősorban embernek lenni, hogy hatvanéves korunkban azután szépen, nyugodtan, mosolyogva tudjunk visszagondolni arra, ami szép és drága, és felejthetetlen volt az életünkben. S ha ezt megtanultuk, édes és szép öregasszonyok leszünk, akiktől az sem visszataszító, ha egy-egy szál virágot csöppet kacéran megszagolva fogadnak, vagy ha finoman flörtölnek régi, a titkolt köszvény miatt kissé mereven ülő, de ezt kedvesen, jólneveltséggel kijátszó udvarlóikkal!”

Sokszor gondolok e kijelentésének kapcsán a nemzet csalogányára, aki maga is ilyen édes, csöppnyi kacér asszony volt a hófehér fejével, ápolt bőrével, finom csipkéivel. Nagyon emlékeztet Dumas híres francia márkinőire. Azokra a márkinőkre, akik karcsúak maradtak mindig, de akik nem azért viseltek hatvanéves korukban is magas sarkú selyemcipőcskét, hogy ruhájukat kacéran felemelve a lábukat mutogassák benne, hanem mert megszokták. Azokra, akik emberek lettek, s így nők maradtak, szépek, kedvesek, mert okosak voltak, hogy ne akarjanak fiatalnak látszani.

Markó Emil, Búcs

Nos tehát, szoknya vagy nadrág?

„A bölcs ember nem mindig boldog, de sohasem boldogtalan” – olvastam valahol. Van ebben a gondolatban sok-sok bölcsesség. Merítek is belőle, ha rám tör néha a nagy depresszió. Mindenkinek ajánlom. Segít. Mert mi itt, ezen a földtekén akkor is lógatjuk az orrunkat, ha boldogok vagyunk. Hogy milyen mélyek lehetnek a gyökerei ennek a jelenségnek, azt csak a jó ég tudja. De oka van, az biztos. Most azonban a vidámságot szeretném egy kicsit fülön csípni, csak úgy, a magam módján. Nos tehát, szoknya vagy nadrág?

Milyen igaza van a kassai Tóth Évának, hogy sokkal szebbek a nők szoknyában. (mondom én, a nő). Főleg nyáron, és főleg, ha a szoknya mini. Pár éve megfogadtam, hogy nyáron kizárólag szoknyát hordok. Elég a nadrágból ősztől tavaszig. Nem igaz? Bár a női bájakat, idomokat a jól szabott nadrág sem takarja el. Sőt! Én inkább a férfinépet sajnálom, hogy ők miért nem, ha mi igen? Mármint a nyári negyvenfokos kánikulában, szegények, miért nem hordhatnak ők is jó szellős szoknyát? Szegény pasasok! Hol itt az emancipáció számukra? Mert ugye van a sport, a rövidnadrág. Van nekem is vagy hat. No de ha nagy a forróság, egyik sem ér fel a kellemes miniszoknyával, főleg azzal a loknisfélével, amit még a szellő is lebegtet. Ha egyszer kipróbálnák úgy, mint mi a nadrágot, biztosan egyetértenének. Nos, mi a véleményük a teremtés koronáinak? Remélem, nem sértem az önérzetüket. Előre is elnézésüket kérem, biztos, ami biztos. Végül is a nadrágviselésünk is bánthatná, hogy fel merjük venni. Bátrabbak lennénk, mint ők?

Végre egy téma, mely nem is politika, nem is irodalom, nem is nehéz filozófia, hanem csak afféle incselkedés a divattal, magunkkal, főleg, ha arra gondolok, hogy nemrégiben az egyik szlovák tévéhíradóban egy férfi nőgyógyász arról akart meggyőzni, mennyire egészségtelen számunkra a bugyi. Hát látják, ebben több ok miatt nem hiszek, és nem értek vele egyet. Azóta megkérdeztem egy-két barátnőmet: – Van rajtad bugyi? – Hát persze, hogy van – háborodtak fel mind, nagy szemeket meresztettek rám, és gondoltak, amit gondoltak. A témát jól megvitattuk, és kiderült, hogy nem hibbantam meg. Nos, mit szólnak hozzá?

Gál E., Kassa

Emlékezés

Meggörnyedt anyóka, kuporog a széken,

Nem néz fel gyakran, csak öltöget serényen.

Ráncos keze most sem tétlenkedik,

Így szokta meg, mindig csinált valamit.

Ereje fogytán van, 90 év múltán,

Minden nap érzi már: élete lejár.

Valamikor ő volt a család lelke,

Most meghúzódik, szótlan a széken ülve.

Nem akarja zavarni a fiatalokat,

Pedig nem teher ám ő azoknak.

A fény már nem ragyog úgy szemében,

De mégis felcsillan, ha egy unoka belibben.

Előjönnek gyermekkori emlékei,

Csodálja családja, hogy életre kelnek versei.

Rég tanulta, és mégsem feledi,

Hibátlan mondja, s hogy hallgatják, jólesik néki.

Szereti családját, segíteni már nem bír,

Megfáradt teste csak nyugalmat hív.

Kéri az Istent, ha lehull a csillaga,

Találjon nyugtot lelke is, ott fenn a magasban.

Szabó Zoltánné, Vámosladány

Milyen iskolába jártam?

Örömteli, hogy az emberek odafigyeléssel olvassák az újságokban megjelent írásokat. Az olvasók úgy veszik, hogy a leírt szöveg fedi is a valóságot. Lehet, hogy kötekedő vagyok, de ez nem mindig van így. A Vasárnap 2013. július 23-ai számában a Kopertában méltatták, hogy a Csemadok helyi szervezete nekem ítélte a Hűség Díjat, a szövegben a következő jelent meg: „Bátorkeszin született, ott járt iskolába, az akkori rendszernek köszönhetően szlovákba. Nagy örömére gimnáziumi tanulmányait már magyarul folytatta.” Rokonaimmal, ismerőseimmel, osztálytársaimmal, ha találkozom, csodálkoznak, miért nyilatkoztam úgy, hogy szlovák alapiskolába jártam, mit akartam ezzel elérni? Erre azt a választ adtam, hogy félreértés történt, nem a Vasárnap hibája:

Magyar iskolába kezdtem járni, hiszen akkor Bátorkeszi Magyarország része volt. A háború után az akkori rendszernek köszönhetően a 3., 4., 5. osztályt szlovák iskolában végeztem, mert akkor magyar iskolák nem voltak. Mikor megnyíltak a magyar iskolák, szüleim oda írattak, így a 6. osztálytól már anyanyelvemen tanultam az érettségiig. Az egyetemet cseh nyelven végeztem el.

Tisztelt Szerkesztőség! Sokat gondolkodtam, hogy elküldjem-e ezt a levelet, de sajnos vannak olyan okoskodók a magyarok között is, hogy a gyermeknek, a magyarnak legjobb, ha szlovák óvodába fog járni, és szlovák alapiskolába, mert így jobban megtanul szlovákul. Az késztetett arra, hogy e pár sort leírjam, hogy még véletlenül se tekintsék az én esetemet most követendő példának, amikor még vannak magyar iskolák. Tisztelettel:

Dr. Pecena György, Szentpéter

Az örömbe üröm is vegyül

Kassán is megünnepelték a kultúra napját. A terem a nyirkos, kedvezőtlen időjárás ellenére is zsúfolásig megtelt. A rendezvényen részt vett Bárdos Gyula, a Csemadok OT elnöke is, mint tudjuk, köztársaságielnök-jelölt. Nagy örömünkre szolgált, hogy megtisztelte Kassa polgárait. Közvetlenül beszélgetett a felszólalókkal, válaszolt a kérdésekre. Az Őszirózsa népdalcsoport is részt vett az esten, hogy megcsillogtassa kissé a kultúra egyik kincsét – a magyar népdalt. A tagok jóformán mind túl vannak a hetvenen, ennek ellenére beleadták minden igyekezetüket. Fellépés közben egy köztiszteletben álló polgár vészjósló fejcsóválással, torz arcfintorral fejezte ki nemtetszését. Mi tagadás, ez nagyon kellemetlenül érintette a csoportot. Annál is inkább, mert a közönség vastapssal jutalmazta a rövid programot, Filipko József, a kassai MKP-elnök pedig méltányolta és megköszönte a fellépést, sőt Bárdos Gyulától is kaptak szóbeli elismerést. Az est végén a csoport tagjai bátorkodtak megkérdezni az illető úrtól, mi volt kifogásolható az előadáson. Mire röviden annyit felelt, hogy nem kassai színvonal, és sietve távozott.

Kérdezzük a tisztelt úrtól, mi jogosította őt arra, hogy ilyen megalázó módon adjon hangot kritikájának? Hát Kassán nem olyan emberek élnek, mint másutt? Jók, rosszak, fiatalok, öregek, intelligensek és kevésbé azok? Mindenkinek joga van a véleményezésre, de csak akkor nyilvánítsa ki, ha felkérték rá. Az illető urat senki sem hatalmazta fel arra, hogy ilyen sértő módon belegázoljon a éneklő asszonyok önérzetébe, megalázza őket, és megrendítse önbizalmukat. A csoport nevében felkérem az illető urat, hogy máskor nyilvános helyen tartózkodjon az efféle viselkedésektől, s ha teheti, hallgasson inkább szép népdalokat, ami minden nemzet kultúrájának igaz kincse, és ne szegje kedvét azoknak, akik azt olyan szeretettel és lelkesedéssel ápolják és adják tovább a fiatal nemzedékeknek. Kérem a Vasárnap olvasótáborát, aki tud, reagáljon erre, a csoporttagok lelki békéjéért és egyensúlyáért.

Tóth Éva és az Őszirózsa többi tagja

Kedves Vasárnap!

Szeretném megírni, mennyire szeretem a lapot, elolvasom az egészet, minden érdekes, szép és nagyon nívós. Jöhetne megint egy folytatásos regény vagy olyasmi, mint az Egy diplomata emlékei volt, de mint mondom, minden jó! Üdvözlet az összes munkatársnak, szeretettel:

Wieland Anna, Poprád