Állunk rendelkezésére!

Bátor lelkiatya, egy igaz ember

A második világháború után minden romokban hevert, az üszkös háború borzalmait magukon hordozó városoktól kezdve a harcok-csaták még fellelhető nyomait viselő vidékekig. Az emberek millióinak életét követelő nagy világégés hatása lépten-nyomon érezhető volt. Nemcsak anyagi károk formájában – a háború milliók lelkét perzselte meg olyan mértékben, hogy a ma élők nehezen tudják felfogni. Ebben a korszakban családok százezrei epedve várták valamelyik szerettük hazatérését. A nemzetek, amelyek a sors jóvoltából a győztesek oldalán kötöttek ki, a győztesek gőgjével fölényeskedtek az élet minden területén. Belenyúltak az ezeréves múlttal rendelkező társadalom bevált rendszerébe, széttépték a rokoni kötelékeket. Családokat deportáltak, távoli, idegen vidékekre telepítettek, és rabszolgasorsra kárhoztattak. Sokakat megfosztottak vagyonuktól, ha kisiparos vagy üzlettulajdonos volt, legjobb esetben idegent ültettek a nyakára. A vesztesek nyelvének használata közterületeken, hivatalokban megtorlással járt. Még az egyházak életébe is beleszóltak. Sajnálatos, hogy azon belül is akadtak, akik nem a Szentírást követték, és nem álltak küldetésük magaslatán. Abban az időben a liturgia nyelve a latin volt, így a nép nyelve nagyon szűk területre korlátozódott a szentmisén, ennek ellenére sok helyen csak a hivatalos nyelv volt megengedve. Ebben az időben élt Somorján egy bátor római katolikus lelkipásztor, Rakita Árpád plébános. Nem lázított, nem uszított, csak tette a tennivalóját lelkiismerete szerint. Úgy, ahogy Krisztus Urunk ránk hagyta akkor és ott, s ma a Szentírás tartalmazza. Védte és lelki vigasszal segítette a rászorulókat. Kik voltak akkor jobban rászorulva, mint a Csallóköz őslakossága? Az egyetlen nyilvános fórum, ahol a nép nyelvén szólhatott, a templom szószéke volt (még ez sem volt mindenhol lehetséges), amihez azokban a nehéz időkben kellett bátorság. Templomaink megteltek reménykedő hívőkkel. Ott és akkor, és csak ott hangoztak el a plébános úr szavai. Abban az időben, amikor még nem voltak hangerősítők, hogy a szentbeszéd szavai mindenki számára hallhatók legyenek, az igehirdető a szószékről beszélt. A plébános úr lassan, halkan kezdte prédikációját, majd mind nagyobb hangerővel folytatta a néma csendben áhítatosan hallgató hívők előtt. Sajnos, az akkori technika nem tette lehetővé a ma már oly egyszerű hangrögzítést. A prédikációk küldetése az volt, hogy lelki vigaszt és reményt öntsenek az elkeseredett emberekbe. Nagyon az emlékezetemben maradt a talán legszomorúbb templomi búcsú Úszorban. A somorjai plébániához tartozó helybeli templomocska búcsújának hetére esett a Magyarországra való kitelepítés terminusa. A deportálandó hívők kívánságára a búcsú napja egy héttel korábbra lett helyezve, hogy még ezek a családok is részt vehessenek a szertartáson. A templom az utolsó helyig megtelt. Azok, akik nem jutottak be, a nyitott ablakon és ajtón át hallgatták Rakita Árpád szentbeszédét. Szép szavakkal búcsúztatta őket a szülői rögtől és az itt maradó rokonoktól, barátoktól. A kilátástalanság korában reményre és az Istenben való bízásra buzdította a hallgatóságot. Nem félt rámutatni az igazságtalanságra, amely ezt a népet méltatlanul sújtja. Ez tette őt naggyá és emlékezetessé az egyszerű hívők szemében. Sajnos, az idő lassan minden emléket kifakít. Ma már egyre kevesebben vagyunk, akik még emlékezünk e bátor papra. Ezért, hogy ne vesszen el nyomtalanul, e sorok írásával szeretnék neki emléket állítani.

Puss Rudolf, Somorja

XXIII. Palóc napok Füleken

Mint minden évben, idén augusztusban is szép műsorral zajlottak a már 23. alkalommal megrendezett palóc napok. A programot a Füleki Városi Művelődési Központ szervezte, támogatói az SZK Kormányhivatala Nemzeti kisebbségek kultúrája program 2013, a Besztercebányai Megyei Önkormányzat és Fülek Város. Az augusztus 8-tól 11-ig tartó rendezvény kiemelkedő műsorprogramja volt Szarka Zuzsa A kékfestő ma című kiállítása, a füleki zsidó hitközség emlékoszlopának felavatása a füleki születésű, Ausztráliában élő Frank Lőwi részvételével, a Palóc Olümposz című beszélgetés dr. Füst Antal professzorral, valamint a palóc hagyományőrzők műsora. Az ünnepi megnyitó a Szabadság téren zajlott, ahol felléptek különböző palóc népi táncosok, zenekarok, kórusok, citerazenekar, Benko Fruzsina, a Fölszállott a páva elődöntőse és a Két Paraszt folk-rock együttes Magyarországról. 10-én a füleki vásárt gyerekműsorok kísérték, többek között bemutatásra került a Ludas Matyi a Budapesti Utcaszínház előadásában és az Actores Színház Harlekin és Valentino című meséje, majd fellépett a Universal tánccsoport, a Hip-Hop Break Team, Melódia Női Kar, Pro Kultúra Férfikar, a füleki Zsákszínház bemutatta Az ibolya című vígjátékot, s a várudvarban különféle együttesek koncerteztek. 11-én templomunk előrehozott, Nagyboldogasszonynak szentelt búcsúján nagyszabású körmenet volt a város főutcáján a fülekiek, a vendégek és zarándokok részvételével. A szlovák szentmisét Jeremiás ferences provinciális atya celebrálta Pozsonyból, a magyar szentmisét Gergely ferences provinciális atya Budapestről, aki bemutatta a jó Isten által hozzánk vezérelt Erik ferences atyát Szécsényből. Innentől Erik atya végzi majd a magyar hívek pasztorációját Füleken. E szép hagyományőrző ünnep futballmeccsel, valamint vasárnap este a Meseautó című musical előadásával végződött, amelyet a Budapesti Körúti Színház mutatott be.

Szabó Irén, Fülek

Zoboralja. Mi vár ránk?

Magyar kulturális rendezvények, falunapok; megemlékezések magyar történelmi eseményekről-személyekről; helyi, regionális, nemzetközi folklór- és énekkari műsorok-fesztiválok; magyar előadások; magyar filmvetítések; magyar óvodák és iskolák; magyar utcanevek; községi kétnyelvű nyomtatott újság; községi kétnyelvű honlap; magyar vagy kétnyelvű községi monográfia; magyar civil és kulturális szervezetek, ezek kiadványai; magyar mise, első áldozás, bérmálás, esküvő, keresztelő, temetés; hivatalos magyar név; kétnyelvű cégtáblák, és még biztosan sok eleme van az identitásvállalásnak, -megtartásnak s az asszimilációt lényegesen befolyásoló tényezők sorának. Két nagyon fontos elem, a gyermekvállalás (kevés a többgyermekes család) és a régió magyarságának gazdasági ereje – a magyar kézben levő cégeknek, vállalkozásoknak, magyar vállalkozóknak meghatározó szerepük van a magyarság megmaradásában. Az identitás megtartásának ereje attól függ, mely elemek milyen mértékben vannak jelen kisebbségi életünkben, ennek az elemzésével lehet felvázolni a rendszerváltás óta eltel időszak és jelenlegi identitásvállalás hatékonyságának kerékkötőit, mert sajnos közel vagyunk ahhoz, hogy már nem lesz visszaút. Ennek megakadályozása elsősorban iskoláink megmaradásától és felélesztésétől függ.

Tavaly december elején iskolamentő fórumot kezdeményeztem, a felhívástervezetben úgy fogalmaztam, hogy „akinek van ötlete és elképzelése, jöjjön el, közösen biztosan találunk megoldást – én ismertetem az elképzelésemet, mely összefogással megvalósítható és eredményes lenne.” A megfogalmazásomban kifogásolták azt a félmondatot, melyben ÉN ismertetem az elképzelésemet, merthogy: másnak nem lesz? Átfogalmaztam, de február 16-án mástól nem hallottam semmilyen elképzelést. Néhány hete kérdeztem, ki hogy látja, van elmozdulás a kerekasztal óta, vagy minden maradt a régiben. Senki nem válaszolt, ami annyit jelent, hogy semmi változás nem történt, tovább sodródunk és morzsolódunk. Fontosabb volt a politikusok népszerűsítése, mint elgondolkodni siralmas helyzetünkön és megpróbálni változtatni az eddigi „jó és helyes úton”. Azóta senki nem foglalkozott az iskolamentő fórummal, a média „hatalmas címszavakkal” számolt be a kerekasztalról, de az eredmény már egyáltalán nem érdekli a tisztelt szerkesztőket, elvégezték munkájukat, glóriát tettek az MKP-sok fejére, ennyi! Az efféle öncélú és tempójú magyarságmentés már a tömbmagyarságnál sem lehetséges, nemhogy egy haldokló régióban. És még egy nagyon lényeges tényező, a megosztás és megosztottság, ez okozta és okozza a legnagyobb károkat közösségünkben, s épp a megosztók mutogatnak másokra. Tehát a „zoboralji kerekasztal” tanácskozásnak semmi eredménye nincs. Čaplovič iskolák halállistája kellett az ébredéshez. De valóban ébredésről van szó? Mert mit várhatunk, ha ismét ugyanazok a politikusok irányítanák az alapiskoláink megmentését, akik eddig is irányították? Legnagyobb pofátlanság, hogy a pogrányi megbeszélésen azok voltak jelen, akiknek iskoláink leépülését köszönhetjük. Emlékeztetem az urakat és minden zoboralji magyart, hogy 2003. január 31-én Zsérén Csáky Pál miniszterelnök-helyettes adta át a félévi bizonyítványokat. Részlet a nyilatkozatából: „Szeretnénk átfogó képet kapni a zoboraljai helyzetről, az elemzés két-három héten belül megvalósulhatna, és márciusban találkozót hívnánk össze. A kormánytagok, államtitkárok, parlamenti képviselők, valamint az érintett községek polgármesterei és pedagógusai vitatnák meg, mi lehet a zoboralji iskolák számára az optimális megoldás.” Az elemzésről nem tudok, és nem is Csáky Pálnak kellett elvégeznie, de négy hónap múlva megtapasztaltuk az eredményt: a gímesi önkormányzat MKP-s képviselői 2003. június 2-án a magyar igazgatóságú alapiskola létrehozása ellen szavaztak! Háromszorra sem sikerült a magyar részleg önállósulása, mert sem az MKP, sem a média nem állt a magyar szülők kezdeményezése mellé. Pedig nyilvánvaló, hogy a különálló magyar igazgatóságú iskola életképesebb a szlovák többségű, szlovák igazgatású vegyes iskolánál. De hiányos a halállista, a gímesi és nagykéri 1–9. és a kisiskolák nem szerepelnek Čaplovič jegyzékén, szerencsére vagy szerencsétlenségre, mert a magyar részlegek szlovák–magyar alapiskolákhoz tartoznak, de épp Gímes, Nagykér és a kisiskolák vannak a legvészesebb helyzetben, ez pedig katasztrófa, amit elsősorban mi, magyarok idéztünk elő. A következő népszámlálásig nyolc év van, és nem látszódik-érződik a változtatási szándék. Hogy az ezt követő 20 évben lényegesen fékeződjék az asszimiláció, sőt pozitív irányt vegyen, ahhoz már most lényeges változásnak kell végbemennie Zoboralján. Már a rendszerváltáskor halottnak nyilvánították Zoboralját, ami nagyon szerencsétlen kijelentés volt, mert belénk és mindenkibe belekódolták a „Zoboralja menthetetlen”-t. Ez NEM IGAZ, csakis rajtunk múlik, kinek hiszünk, a „temetkezési vállalkozóknak” vagy azoknak, akik hisznek és bíznak Zobor-vidék megmentésében, és tenni is akarnak érte. Egységben ZOBORALJA MAGYARSÁGÁNAK van esélye a FELTÁMADÁSRA, és ÖNERŐBŐL. Ébresztő! A sikertelen kerekasztal után a közeljövőben még teszek egy próbálkozást, s ha nem ébredünk, akkor bevégeztetett. (Szemléltető táblázat: www.zoboralja.sk)

Balkó Gábor, Kolon

Jelenség

A faluban köztiszteletnek örvendő, 89 éves J. bácsi, miután megtudta, hogy hazaengedtek a kórházból, meglátogatott. Ez nemcsak udvariassági gesztus, hanem az 1950-es években kialakult szinte baráti kapcsolatunk megnyilvánulása is volt. A kölcsönös üdvözlés után egészségi állapotom felől érdeklődött. – Jól nézel ki – fejezte be e témát, majd egy jelenségre hívta fel a figyelmemet.

– Bizonyára tudod – kezdte –, hogy az 1920-as években Nyitra, Privigye, Galánta környékéről több szlovák család (még Juraj Ďurčansky nyugalmazott szenátor famíliája is) községünkben talált új otthonra. Viszonylag gyorsan beilleszkedtek a faluközösségbe, elsajátították az itteni szokásokat, s megtanultak magyarul is. Az itt élő magyar törzslakosság pedig általuk tökéletesítette szlováknyelv-tudását Akkor az emberek elfogadták egymás anyanyelvét. Sajnos ez a jó szokás az utóbbi években megtorpant. – Ennek igazolására egy példát mondott el:

– A közelmúltban összetalálkoztam Z. fiatalasszonnyal, és a megszokottól eltérően magyarul köszöntem neki: »Jó reggelt!« Mire ő: »Dobré ráno« – felelte, s feltette a szokásos kérdést: »Kde idete, ujko?« – »Az üzletbe« – válaszoltam, mire ő gyorsan továbbment, s én is folytattam utamat. Nos, mit szólsz ehhez? – szögezte nekem a kérdést.

– J. bácsi – kezdtem a választ –, a vegyes, túlnyomórészt magyarok által lakott községekben élő szlovákokat senki és semmi nem kötelezheti a magyar nyelv elsajátítására.

– De a társas kapcsolatok íratlan szabályai – szakított félbe kissé ingerülten – lehetővé teszik (sőt megkövetelik), hogy egymás nyelvét ismerjük és beszéljük.

Diskurzusunk e témáról bár kissé hosszúra nyúlt, én boldog voltam, hogy J. bácsit – éltes kora ellenére – foglalkoztatja ez a „jelenség”.

Budai Ernő, Százd

Segítség!

Hosszú évek óta súlyos cukorbajban szenvedek. A múlt héten bevásárolni indultam a helyi bevásárlóközpontba. A feleségem mozgássérült, lányunk dolgozik, így nincs rajtam kívül senki, aki elmehetne az üzletbe. Mikor elindultam otthonról, még semmit nem éreztem, de amikor megérkeztem az üzletbe, már kezdődött. A vércukorszintem 1,2-re süllyedt, félig öntudatlan állapotban lehet, olyat tettem, amit másképp egész biztosan nem tennék meg. Szóltam az egyik elárusítónőnek, hogy rosszul érzem magam, de ő csak annyit mondott, hogy mit csináljon velem. Az elsősegély-nyújtás teljesen ismeretlen dolog ezek szerint. A vásárló, ha rosszul van, könnyen meg is halhat. Az orvos és a gyorsmentő hívószáma számukra ismeretlen. A beteget tolvajnak tekintik, és inkább a rendőrséget riasztják. Jó lenne, ha ezek után kiképeznék az elárusítókat arra az esetre, ha valaki rosszul van. Hogy se velem, se senki mással ne fordulhasson elő, hogy bajában magára hagyják. Ne felejtse el senki, felelősek vagyunk egymásért.

Vass Tibor, Köbölkút

Helyreigazítás

A Vasárnap 29. számában, az Öt év Afrikában könyvajánló alatt tévesen közöltük a szerző telefonszámát. Helyesen tehát:

A könyv a fothyjanos@zoznam.sk e-mail címen vagy a 0908/ 668 069-es telefonszámon rendelhető meg.

Az érintett és kedves olvasóink szíves elnézését kérjük.