Ajándék volt a fa alatt

Szép, nagy lány lett a kislányból, két lábon járó karácsonyi ajándék.

Gyorsan elfogadta mindenki a családban, hogy vagyok.

Különös érzés lehet karácsonyi ajándéknak lenni.

Kicsit olyan stresszes mindig a születésnapom. Az egész világ ünnepel. 26-án szerencsére mindenki ráér. Nem kell nagyon szervezni a családban, hogy születésnapom van. Mindenki tudja. De azon a napon senki nem bulizik. Inkább szilveszter előtt. Az már olyan időpont, amikor lehet szervezni valamit. Előtte szinte lehetetlen. A kettős ajándékozást ki kellett harcolnom. Próbálták egyberakni, de nem engedtem. Hogyne! Más a karácsony, és más a születésnap. Az két külön ajándék.

Volt olyan, hogy nem tudott örülni egyiknek sem?

Semmilyen ajándékra nem emlékszem már. Rossz a memóriám. Sokak szerint ez a hosszú élet titka.

Soma, a kisfia milyen hónapban született?

Márciusban. Tavaszi királyfi. De a karácsonyt már ő is nagyon várja.

Ünnepel a család. Egy meglehetősen népes család.

Protestánsok vagyunk. Nekünk fontos a karácsony. Tradíció. Belekapaszkodhatunk valamibe, ami megy évről évre. Ennek vagyok a része. Emlékezünk azokra, akik már elmentek közülünk, és örülünk azoknak, akik még itt vannak, és vannak újak. Látom a világ körforgását. Tudom a helyemet. Nálunk mindig nagy szeretetünnep a karácsony. Mindig érkeznek kívülről emberek, de több év, míg rácsatlakoznak erre a családi eufóriára. Nekünk pedig nagyon megható ez. Nagyapám három éve meghalt, megüresedett a helye. Mindig ezeken az ünnepeken tudatosítjuk, hogy valaki távozott közülünk. Ilyenkor megállunk, és körülnézünk, mi történt?

Magát az ünnepet mivel kezdik?

Délután négykor elmegyünk templomba. Énekelünk. Otthon aztán lemegyünk a nagybátyámékhoz, mert ugyanazon a telken, mellettünk laknak, akárcsak a nagymamámék, és ott van ilyen egy-másfél órás házi szertartás. Ebbe nőttem bele. Imádok így élni. Nekem ez szuper.

És miből áll ez a lenti szertartás?

Már az is program, hogy összegyűlünk. Ki mennyit késik? Kire kell várni? Az már maga vicces. És amikor a pici szobában már mindenki ott van, énekelünk. Megadjuk a módját. Aztán felvágunk egy almát annyi cikkre, ahányan vagyunk. A legfiatalabb fiú ad mindenkinek… mindjárt sírok! Ha bármi öröm vagy bánat ér, gondolj azokra, akikkel karácsonykor ettél almát. Ezt mindig elmondjuk. Utána meggyújtjuk a szív alakú gyertyákat, ami még a dédmamámtól jön, és azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. És meghallgatjuk a nagypapám testvérének, aki a franciaországi Fontainebleau-ban élt, egy fennmaradt Bach-orgonajátékát. Ez az egyetlen felvétel, ami maradt tőle, de ezt minden karácsonykor elővesszük. Égnek a gyertyák, szól a zene, imádkozunk, és csendben elmélkedünk. A nagybátyám aztán azzal az indokkal, hogy pisilnie kell, kimegy a szobából, a másik szobában pedig, amely addig be van zárva, oda nem mehet korábban senki, egyszer csak csengetni kezd az angyal. Amikor egyet csenget, fel kell állni, amikor kettőt, kor szerint fel kell sorakozni, ebből az ember mindig konstatálja, hol a helye a családban, hova került azóta, hogy valamikor régen, legkisebbként ő állt a sor végén. A harmadik csengetésre pedig be lehet menni a másik szobába, ahonnan a nagybátyám már hátul kiiszkolt, mert két bejárata van. És abban a szobában áll a karácsonyfa, égnek a gyertyák és a csillagszórók. A fa fölött pedig ott egy régi tűz nyoma a mennyezeten, egy csillagszórótól lett a fekete folt. Onnan tudjuk, hova kell tenni a fát. Közben szól a karácsonyi oratórium, mindenki megölel mindenkit, sírva vigadunk egyet, örülünk az ajándékoknak, aztán felmegyünk hozzánk, és jön a vacsora.

Csupa ízes fogás.

Semmi extra, csak azok az ízek, amelyeket gyerekkorom óta ismerek, és egész évben várok. Libamáj, franciasaláta, rokfortgombóc, töltött gomba. Ezt csak karácsonykor esszük, soha máskor. A nagymamám régen húszféle süteményt készített egyedül, úgy, hogy még dolgozott is mellette. És mindenkinek kötött egy sálat meg egy sapkát. Most négyen csináljuk a karácsonyt, és mind a négyen kikészülünk a végére. Amit a nagymama bírt, azt mi nem bírjuk. Az unokahúgom kétfélét süt abból a húszból, a bejglit megvesszük.

Szét vannak osztva a feladatok?

Enyém a franciasaláta. Abból jeles vagyok. Meg a rokfortos golyó, amit már átalakítottam, leegyszerűsítettem. Nincs golyó, krém van. A nagymamám mindig belegurította a golyókat a paprikába, megpirította a mandulát, és minden golyóba szúrt egy szemet. Én rászórom a krém tetejére a pirospaprikát, és mindenki vesz belőle kanállal.

De az az asztal, amelyet körülülnek…

… pingpongasztal! Csak annál férünk el. Már az is hosszú folyamat. Pár nappal korábban be kell hozni, elő kell készíteni, a damasztterítőt ki kell vasalni, össze kell szedni a székeket, a tányérokat… a szeánsz, a vacsora megszervezése az én feladatom. Egyébként nem szoktam ilyen húszfős vacsorákat összehozni otthon.

A lenti sor végén, gondolom, a kisfia áll.

Soma még csak hatéves, de már suliba jár. Elsős. Imádja az iskolát. Szuper a tanára, minden reggel boldog, hogy tanulni megy. Pedig német tanítási nyelvű iskolába jár. Most németül tanul meg írni, jövőre magyarul. Már leírta az apukájának, hogy PAPA.

Ez volt az első kimondott szava is?

Nem. Krokodil.

Az is van a családban?

Ha így folytatja, még lehet. Hármunk karácsonya, Somáé, Kornélé és az enyém reggel van. Valamikor az is kell, hogy legyen. Éjszaka fent maradunk a férjemmel, és feldíszítjük a fát. Soma korán felébred, mert nem tud aludni az izgalomtól, hogy mit hozott neki a Jézuska. És az egész délelőtt rólunk, hármunkról szól.

À la carte címmel egy tízrészes sorozat főszerepét játssza, ráadásul a férjével, Simon Kornéllal.

Házastársak vagyunk, illetve voltunk a történetben, mert azzal kezdődik a sorozat, hogy a nő elválik a férjétől, és egyedül viszi tovább az éttermüket. Három hónapig forgattunk, most jólesik ez a kicsit nyugalmasabb időszak, hogy nincs annyi feladatom. Egy ilyen feszített tempó után kell pár csendesebb hét. Főleg egy olyan embernek, mint én, aki elviselhetetlenül maximalista. De tényleg! És ha kapok egy szerepet, Frida Kahlót vagy Anna Kareninát, úgy rászívom magam, hogy az két hónapra minden sejtemet szétszedi, máshogy nem is tudnék dolgozni.

Németország van még? Az Irina Palm, a Soul Kitchen és a Cobra 11 óta ott is sínen a szakmai élete.

Amíg kicsi volt Soma, nemegyszer vittem magammal. De már iskolába jár, nem lehet csak úgy bármikor elvinni, és szüksége van rám. Nekem meg rá. Persze ha forgatok, el kell mennem, és ezt ő is tudja, elfogadja, de színésznek is lenni, meg anyának is, nehéz kombináció. A filmezés nem annyira családbarát foglalkozás. Viszont amikor nem forgatok, akkor csak vele vagyok, ezt már ő is pontosan tudja. Csak a rendszert kell iszonyatosan kitalálni. Én szerencsés vagyok, mert sokkal többet látom a gyerekemet, mint sok kolléganőm, akinek huszonöt előadása van havonta. Nem mindenki szabhatja meg, hogy mennyit akar játszani. Legutóbb júliusban filmeztem Hamburgban. Nem lett volna értelme magammal vinni a fiamat, hétvégén pedig itthon voltam. Szombaton jöttem, vasárnap mentem vissza.

Fizikailag ez is kimerítő.

Vannak stabilabb napok, amikor látom a helyem az univerzumban. Olyankor arra gondolok, az a fontos, hogy jól vagyok, más nem érdekel. Aztán van egy nyomás a világ részéről, hogy menni kell. Ez így végtelen elfoglaltság. Kevés nő tud felépíteni egy pályát a család mellett. Ez mindenkinek a saját döntése. Igen, Cate Blanchettnek, Nicole Kidmannek és Angelina Jolie-nak is van több gyereke, de ők más büdzséből gazdálkodnak. És mondhatják, hogy egy évig nem forgatnak, mert akkor is megélnek a korábbi munkáikból. Ránk itt ez nem jellemző. Egy biztos: nincs az az Oscar-díj, ami többet jelentene nekem Sománál. Ezt nem tudja felülírni semmi. Ahogy egy ismerősöm mondta: horog van a húsomban. A zsinór végét pedig a fiam fogja.

Tudja már a család, mit szeretne kapni karácsonyra?

Én? Laptopot. Tegnap mondta fel a szolgálatot. Pótolni kell. Praktikus ajándék lenne. Ezt sugallom körbe-körbe.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!