„Adjon isten jó napot – de csak kölcsön!”

Napjaink mozgatórugója: a pénz. De ha azt hinnénk, hogy ez a mostani, modern világ jellegzetessége, elég elmenni a Thália Színház legújabb előadására. Hiszen megírta ezt már a jó öreg Molie`re a 17. században. A fösvény mondandója pedig soha el nem évül, akkor is voltak, most is vannak, akik magukra ismerhetnek Harpagon feltupírozott alakjában.
„Érzelem éppúgy nincs benne, akár az aranyában” – állította a darab egyik fordítója, Illyés Gyula. És megkockáztatom a kijelentést, hogy tévedett. Mert Harpagonban bizony rengeteg érzelem van, a gyanakvástól és rettegéstől kezdve a vak és határtalan szerelemig. Csak épp az érzelmek mindegyike a pénzzel függ össze.
Bocsárszky Attila a főszereplő sokszínűségét igyekszik minél meggyőzőbben láttatni. Az általa megformált Harpagon időnként nevetséges, szánni való, gyűlöletre és megvetésre méltó, de benne van a könyörtelen konokság is, és mikor pénzét ellopják, viselkedése az eszelősség határát súrolja. Csak súrolja, mert a közönség a nagymonológnál nem jó partner, elnevetgéli a tragédiát, nem veszi az őrjöngést olyan komolyan, ahogy kellene. Elfelejti, hogy Molie`re-nél nem lehet egyértelműen vígjátékról beszélni, Molie`re gúnyol, bírál, kifiguráz és felnagyít, görbe tükrében ott a társadalom egy-egy visszássága. De a mai néző gyakran nem gondol a sorok mögé, és figyelmét leköti az, hogy a színész – ó, milyen érdekes! – átbotorkált a nézősorok között.
A mellékszereplők ebben a darabban arra vannak kitalálva, hogy a főszereplő karakterét erősítsék. Kell a két félénk szerelmespár, kell az anyagi támogatásért hiába rimánkodó házasságszerző, kellenek a bumfordi vagy nagypofás inasok és a nagyvilági vőjelölt, akiből végül örömapa lesz vőlegény helyett. Ezeknek a figuráknak csak egy tulajdonságuk meghatározó, jellemfejlődésük nincs. Marianna rövidke szerepéből Rák Viktória mindent kihoz, amit lehet. Nagy Kornélia számára sincs lehetetlen, szerepformálása – Harpagon leánya, Eliz – ismét kitűnő, főleg a nonverbális gesztusok és arcjáték területén verhetetlen. A két szerelmespár férfi szereplői halványabbak partnernőjüknél. A Valért alakító Flórián Róbert Szabolcs az állhatatos szerelmes és a talpnyaló titkár szerepében kevéssé meggyőző, a Cléante-ot osztott szereposztásban játszó Mokány Csaba, illetve Jászberényi Gábor pedig inkább ficsúr, mint őszinte szerelmes. A cselédek közül kiemelkedik Petrik Szilárd Fecskéje, a motozási jelenet a darab egyik legjobb szakasza. A nagy csúcspont azonban az első felvonásban a házasságszerző és Harpagon dialógusa. Cs. Tóth Erzsébet Fruzsinája szerelem dolgában könnyedén vezeti orránál fogva Harpagont. Mesterien megoldottak azok a stílusváltások, mikor ő maga könyörög pénzért, és minden megaláztatásra képes, hogy célját elérje. A második felvonás nagyjelenete, a Harpagon-monológ viszont veszélyes terep, hiszen a nézők partneri reakcióit nem lehetett előre próbálni. Minden zátony ellenére Bocsárszky Attila nagyot alakít ebben a darabban. Igazi rendezői remeklés (Csiszár Imre) a zárójelenet is, ahol a szappanoperás végkifejlet váratlanul megbicsaklik. A kosztümök (Szőke Anita) és díszletek (Haščák József) a játék kezdetén furcsának, szokatlannak tűnnek, aztán viszont az egyedi játékstílussal kombinálva értelmet nyernek. Harpagon kinézete alapján akár mai hajléktalan is lehetne. Leleményes megoldás Jakab (Kristóf Roland), a szakács-kocsis multifunkcionális sapkája is.
Érdekes előadást láthat a közönség. Egységes rendezői koncepcióval, tisztességes színészi alakításokkal. Hibájául csupán annyi róható fel, hogy inkább három, mint két felvonásra kellett volna a darabot tagolni.
Bodnár Gábor felvételei