<p>A Dobai lányok cikksorozata a rászorultak gondozásáról mindenki számára igen tanulságos volt. Én „szakértőként” olvastam az őszinte vallomásokat és tanulságos javaslatokat, mert magam is hasonló cipőben jártam.</p>
Elgondolkodtató volt Ilonka cikke Bergenzből, a Vasárnap 37. számában. Sok mindenben igaza van, a mai idősotthonok minden igényt kielégítenek, s gondozóik mindent megtesznek, hogy az ott lakók jól érezzék magukat. De mint írja: „Tény és való, az lenne az ideális: családban szépen megöregedni… De nagyon nehéz eldönteni, mi a helyes.”
Igen, mi a helyes? Berakni az öregeket az otthonokba, hétvégeken, esetleg gyakrabban (vagy megfeledkezve róluk egyre ritkábban) meglátogatni? Nyugodtan járhatunk munkába, a gondozás miatt nem kell otthon maradnunk. És nem látjuk a napi leépülést, nem kell elviselnünk az öregek rigolyáit... Az egyik ismerősömet gyakrabban meglátogattam az otthonban. Hosszú évek múltán is vágyakozott vissza a falujába, habár senkije sem volt. Nem tudta megszokni az új helyét. A másik verzió, hogy felvesszük a gondozásért járó csekély hozzájárulást, természetesen kénytelenek vagyunk kilépni a munkából, de a szeretteink mellett vagyunk, és mi vagyunk azok, akik segítik őket nehéz helyzetükben.
Megmondom őszintén, nem tudok és talán nem is akarok állást foglalni. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, mit tart jobb megoldásnak. Ehhez csak az én történetemet adom hozzá: Anyósom halála után feleségemnek ott kellett hagynia a munkahelyét, hogy ágyhoz kötött bátyját gondozza. Anyósom határozott kérése volt, hogy semmi esetre ne adja őt otthonba. Ugyanezt kérte tőlem a feleségem is: ha ő halna meg előbb, testvérét én gondozzam otthon. Sógorom élete utolsó évére már teljesen magatehetetlen lett, de mivel ketten voltunk a feleségemmel, a pelenkázást, mosdatást, etetést közös erővel meg tudtuk oldani. Sajnos a feleségem meghalt, s a gondozással egyedül maradtam. Senkinek sem kívánom azt a reggeli kb. másfél órás procedúrát, amit a több mint 80 kilós magatehetetlen testtel kellett elvégeznem. Aki már csinálta, tudja, miről beszélek. A legrosszabb az egészben az volt, hogy a sógorom segítség nélkül ülni sem tudott már, így az etetés is komoly problémát okozott. Természetesen nemigen mehettem sehová, hiszen az itatására és a felfekvések meggátolására is oda kellett figyelnem. Az esti tisztálkodás könnyebben ment, mert gyermekeim addigra hazaértek a munkából, segítettek. Fürdetésnél pedig hárman kellettünk... Az orvosom azt mondta, a beteg engem fog kikészíteni, adjam otthonba. Nem vitt rá a szívem, szerettem volna megtartani a feleségemnek adott ígéretet, de fél év elteltével fizikailag kész lettem. Már komolyan gondolkodtam azon, hogy megszegem a szavam, és kénytelen leszek mégis az intézményt választani, amikor fél évvel feleségem halála után sógorom szintén eltávozott. Megoldotta ő a dilemmám.
Még egy megjegyzés: pár évvel ezelőtt az egyik ismerősöm arról panaszkodott, hogy férjét, aki szélütése után megbénult, kénytelen volt otthonba adni, mert már nem bírta a nehéz testet ápolni. Erőnlétileg teljesen kikészült. Emiatt a falubeliek gúnyolják, összesúgnak a háta mögött…
Egy kicsit talán eltértem azoktól a gondolatoktól, melyek az eredeti cikkben és Ilonka hozzászólásában felvetődtek, de az én esetemet azért írtam le, hogy aki válaszút előtt áll, könnyebben tudjon dönteni.
Azt mondtam, nem fogok állást foglalni. Az írásom végére érve azonban mégis:
Én is megtiltom!
Luky János, Barsendréd
Van láthatás, persze, de VASÁRNAP reggeli ágyba bújás már nincsen.
Bächer Iván: Utóíz
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.