A vásár szaga

Füst. Itt elsősorban a lacikonyhák pipálta kolbászszagú égéstermékre kell gondolni, némi dohányfüstre (főleg cigarettából), továbbá a gépkocsik kipufogófüstjére, ami ugye a helyszín atmoszférájában eleve benne van. Ha mindezt még képes tetőzni egy közeli gyárkémény, az már csak ráadás. Avar, igen, hát ez a kifejezés már lassan közhelyszámba megy, az avarszagot újabban trendi szeretni, mint a rozét meg a kerékpárt. Még Fluor Tomi és Indigó utca karácsonyi videoklipjében is felmutatja valaki a táblát a felirattal: szeretem az avarszagot. De mit keres az avarszag a vásárban? Semmit, nem az avarszag megy ugyanis a vásárba, hanem a vásár megy az avarszagba, mivel a vásárokat ősszel tartják. Elsősorban azokat, amelyeknek van némi hagyományuk, ne adj’isten több száz éve megrendezik őket. Ami ugye teljesen érthető: ősszel van a sok termés, a sok hizlalt állat, meg úgy általában, ilyenkor van mire felkészülni, feltankolni: a télről van szó, igen.

Nehezebb feladat a naftalin jelenlétének megindoklása, mert hát ugye mit kereshet egy benzolgyűrűkből építkező vegyület a mi hagyományosan rendszeres, (egyre kevésbé) helyi érdekeltségű vásárainkban. Talán a távol-keleti árusok hozták be? Nem bizony! Kontinentális éghajlati viszonyainknak köszönhetően október közepe felé gyakran előfordul, hogy a vásárokra már nagykabátban vagyunk kénytelenek elzarándokolni. Párkányi Simon-Júda-vásár, komáromi András-napi vásár. A forgatagban tülekedő személyek tekintélyes hányada ugyanakkor az idősebb generációt képviseli, közülük is néhányan még természetes szövetből készült kabátokat hordanak, amelyeket naftalin-tablettákkal védenek a molyok fogaitól. Az első komolyabb őszi hideg tiszteletére felveszik őket, a vásári tömegben pedig érezni lehet, de inkább csak lehetett a naftalinszagot (pláne ha egy-egy tabletta a zsebekben maradt). Kiveszőfélben levő jelenségről van szó, egyre kevesebb ugyanis a természetes szövetből készült kabát, és egyre kevesebben használnak naftalint. A molyok persze maradtak, de ők találnak mást.

A magam részéről azokat a vásárokat szeretem, amelyek spontán, első látásra minden ésszerűséget nélkülöző alapon szerveződnek. Vagyis az összes körülmény alárendelődik az egyetlen lényeges szempontnak: lehet-e az adott helyen és módon árusítani. Ha igen, akkor nem létezik akadály, mert aki például pravoszláv ikonhamisítványokat akar vásárolni, az megveszi őket akkor is, ha félig sárba süppedt Dacia motorháztetőjéről lógnak, vagy ha kicsit már belepte őket a hó. A feketetói vásáron például ép ésszel felfoghatatlan méreteket ölt az (egyre kevésbé) helyi érdekű kereskedelmi ösztön – az árusok bárhol képesek szétteríteni eladnivalójukat, ahol ezt a fizika törvényei engedik. Az üzlethez csak hely kell, meg emberek, és ez még ma is így van az erdélyi Feketetón: a Körös-parti réten elképesztő mennyiségű árus kínálja portékáját a több tízezres tömegnek. Nagy érték tehát a hely, de megoldható minden. Aki például több száz bőrkabáttal érkezett, az nem aggatja őket egymás mellé akasztókra, hanem egy 5 x 5 méteres fólián kazalba hányja őket, akinek meg kell, mehet bányászni. Nyilván bevált módszerről van szó, ha a többiek is így csinálják. A tömegben meg mindenki felismerhető már az öltözködése alapján – románok, magyarok, cigányok, na és persze a külföldiek, akik mindent drágábban kapnak. Hibákba persze itt is belefuthatunk: ilyen a román módra, paprika nélkül készült alig sült kolbász és a szintén halványszürke színekben pompázó pacalleves. Egyszer az életben azért a hibákat is érdemes megkóstolni.