A tolikocsis

Samko Tále, a komáromi születésű Daniela Kapitáňová (anti)hőse „közeli rokona” Sárbogárdi Jolánnak. Mindketten együgyű lelkek. Az egyik így, a másik úgy. A színésznőnek pedig épp ez jött kapóra: megint kibújhat a bőréből. Egy mániás átváltozónak egyébként is ez a legnagyobb öröme.

Samko Tálét duplán verte meg a sors. Nem pusztán testi – szellemi fogyatékos is. S mindennek tetejébe még neme sincs. Univerzális lény. Negyvennégy évesen százötvenkét centi magas. Vágyai nem törnek az égig. Annyit szeretne csak elérni az életben, hogy ugyanolyan legyen, mint mások. Ugyanis mindent utál, ami eltér a normálistól. Az irigységet, a bosszúvágyat róla is mintázhatták volna. Nem „szent bolond”, akit szeretettel óv a környezete, hanem megrögzött rasszista, aki mindenféle kisebbséget kiirtana, plusz még „jelent” is, a pártállam önkéntes besúgója, akinek a lelkén sok minden szárad. S mivel a kocsmában egyszer azt jósolták neki, hogy könyvet fog írni a temetőről, neki is áll, hogy megírja, mert éppen kevesebb a dolga. Most javítják a tolikocsija visszapillantó tükrét.

Hogy milyen úton jutott el Samko Tále az Örkény Színházba?

Az eddig tizenöt nyelvre lefordított Könyv a temetőről tizenhat évvel a szlovákiai megjelenése után, Mészáros Tünde kiváló fordításában jelent meg magyarul. A 2016-os Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon – a Magvető Kiadó felkérésére – Parti Nagy Lajos mutatta be és méltatta a kötetet. Bíró Kriszta pedig már akkor úgy érezte, ahogy a férje utat nyitott Samko Tále előtt a magyar olvasóközönség felé, ő a magyar színházi életbe tessékeli majd be.

„Elolvastam a könyvet, és azt mondtam: Úristen, ez színház! Mindenestül. És függetlenül attól, hogy Samko mögött egy komplett város és több évtized vonul fel. Ez akkor is színház – gondoltam. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy Daniela Kapitáňová színházi rendező és rádiódramaturg. Csak azt éreztem, hogy ezt meg kell csinálni. Először oda akartam adni egy kollégámnak, egy pasinak, hogy ez olyan érték, ez annyira zseniális, hogy el kell játszanod! De aztán meggondoltam magam. Lajossal nyaralni voltunk, amikor egy éjszaka a tengerparton közöltem vele, hogy én ezt mégsem kínálom fel senkinek, én fogom megcsinálni. Lajos nem akart hinni a fülének. – Jó, de hogyan?– kérdezte. De már nem tudott volna megállítani. Minél mélyebbre merültem a történetben, annál inkább ragaszkodtam ehhez a nagyon meredek ötletemhez. Daniela szerencsére nem tiltakozott, sőt hozzáállásával nagyobb lendületet adott.”

Az írónőt ugyanis valósággal elkápráztatta az a lelkesedés, amellyel a színésznő hozzálátott a történet színpadra állításához. Bíró Kriszta nevét korábban a nőNyugat című darab kapcsán szerkesztőként tüntették fel a színlapon. A Pionírszív plakátján – mert ezt a címet kapta az Örkény Színházban Daniela Kapitáňová műve – Ari-Nagy Barbara és Szenteczki Zita mellett színpadra alkalmazóként szerepel a neve. Mindent ők hárman találtak ki Juhász Nóra díszlettervezővel. A szegényes szobát, amely egyben konyha és fürdőszoba is. Samko ide hordott össze mindent. Tévét, bojlert, ventilátort, mikrót, villanytűzhelyet, fotelt, zuhanyfüggönyt, puffot, felmosót. Ide kapja a rokkantnyugdíjat, itt a tolikocsija, amellyel papírt gyűjtöget, itt rendezi fejében az innen-onnan szerzett információit is, amelyeket aztán a kisváros korábbi párttitkárának ad tovább. Pionírszívvel szolgálja a népét és hazáját, a szocialista rendszert.

„Samko Tále figurája tele van saját személyiségünk olyan árnyvonásaival, amelyekről nem szívesen veszünk tudomást. Ha ugyanis kimutatjuk őket, erőtleneknek tűnünk, s akkor eltipornak bennünket. Samko alakja attól is izgalmas, hogy remekül érzékelteti, micsoda érzéketlenséggel gázol át a hatalom az emberi sorsokon. Egyszerre rémesek és kacagtatóak a történetei, hiszen remekül ábrázolják mindazt, amiben élünk. A korlátoltság, a gyűlölet és a butaság természetrajzát. Samkót bármi kihozza a sodrából, ami elüt az átlagostól. Dühíti, ugyanakkor meg is rémül tőle. Nagy kedvencem az a sztori, amikor élete legfontosabb szereplője, Darinka visszajön Amerikából, és kiderül, hogy négerhez ment feleségül. Egy temetésen találkozik vele, és halálra rémül, hogy ilyen nemcsak a tévében van? Tehát teljesen elkülöníti egymástól azt, amit a televízióban lát, s amit a valóságban. Azt mondja: – Én nem vagyok fajgyűlölő! Mindig sajnálom az indiánokat, a rabszolgákat, ha verik őket, egyébként meg… a cigányoknak a k… anyjukat! – Ami a közelében van, amit a bőrén érez, azt másképpen ítéli meg. Úgy gondolkodik, mint egy átlagos kispolgár, elutasít, fél, tudatlan, nem ismeri, fogalma sincs róla, hogy az mi, de ha a tévében lát egy gyönyörű történetet, hogy meg kell menteni egy indián lányt vagy egy rabszolgát, akkor meghatódik, potyognak a könnyei, és örül, hogy happy enddel végződik a történet. Az indián megszabadult, mert legyőzte a fehér embert, aki bántotta őt. Iszonyú rendetlenség van a fejében. Mindemellett van egy borzalmas rendszer is, hogy ha nem úgy zajlanak a dolgok, ahogy ő gondolja rendjén valónak, akkor összeomlik a világ, és benne ő is.”

A színpadi szövegbe Daniela Kapitáňová nem szólt bele.

„Majdnem elájultam, amikor beleegyezett, hogy a regényéből önálló színházi produkció, monodráma szülessen, de azzal is meglepett, hogy a példány megírását ránk bízta. Szerintem ő is kobold, különleges lény. Amikor már alaposan meghúztuk a szöveget, de még mindig nem volt kész a példány, hangosan felolvastam a szövegét, hogy halljuk, hogyan hangzik. Nem akartunk csak úgy belepiszkálni, hiszen a fordítás is nagyon jó. Lajost sem kértem meg, hogy tovább roncsolja a szöveget. Nem volt rá szükség. Ezen nem volt mit feljavítani. Samko szellemi fogyatékosságára mozgásban is rá tudok segíteni. Olyan erős a szöveg, hogy kiérződik belőle: itt valami nem stimmel. Ezt jelzi az állandó önismétlés, hogy nekem intelligenciám van, vagy hogy azokat ott fent informálni kell. A véleményét is mindig keményen kimondja: Hát nem? Hát de! Ezzel ad nyomatékot a gondolatainak. A rendrakás, a szavak sorba rakása a mániája.”

Samko Tále másfél órás monológja az előadás. Ahogy a szerző mondja: „Egy szellemileg visszamaradott ember meséje, aki komolyan írónak képzeli magát, és abban a hitben él, hogy irodalmi nyelvet használ.”

Bíró Kriszta, bár maga is gyakorló író, három remek prózakötet (Józefa, Fiókregény, Fércmű) szerzője, a nőNyugat című előadás szövegkönyvéért a színikritikusok díjával jutalmazták, első számú hivatásának továbbra is a színészetet tekinti.

„Az érdekel, hogy valaki belelát-e engem egy szövegbe, vagy hogy én belelátom-e magam. Daniela szövegébe belelátom. Nyár vége volt, felhívtam Mácsai Pált, az igazgatómat, elmondtam neki mindent a regényről, és már azt is tetszéssel fogadta, hogy a történet hőse egy testi és értelmi fogyatékkal élő kisember, körülbelül egy tízéves kisfiú szellemi adottságaival. Ráérzett, hogy ez valami más, valami szokatlan, de nagyon is színpadra való. Elolvasta a könyvet, és zöld utat adott. Egyetlen kérése volt, hogy fiatal alkotó vegye kezébe az anyagot. Így lett Zita a darab rendezője. Én sem játékmestert akartam, hanem rendezőt, aki valóban kitalálja ezt az egészet. Egyébként sincs bennem olyan vágy, hogy magamat rendezzem. Nem szeretnék hol fent, hol lent ülni egy próbafolyamat során.”

Az előadás megszületett.

Samko Tále kipakol.

Az én életrajzom

Munkáscsaládban születtem. Az apukám tanító volt. Az anyukám nem volt tanító, de ő is tanított. Más már nem volt a családban tanító. Azért mi származás tekintetében munkáscsalád voltunk.

Két nővérem van. Az egyik nővér olyan, hogy művész a zongora tekintetében. A másik nővér nem művész, hanem csak normális nővér.

Én nem nővér vagyok, mert én öcs vagyok. Sok jó tulajdonságom van. Komárnóban születtem. A Komárno az egy város. Ott születtem. 11.12-dikén születtem. Ez azt jelenti, hogy november 12-dikén. A november volt mindig a legszebb hónap, mert az volt a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja. Az egy olyan hónap, amikor mindenki a Szovjetunóra gondolt.

Én is a Szovjetunióra gondoltam.

Most már egyáltalán nincs a Szovjetunió és az egy nagyon komoly dolog, mert akkor nincs már Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja sem, mert az nagyon furcsa lenne, hogy a Szovjetunió nincsen és a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja meg van. Mert hogyha lenne még a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja, akkor lehet, hogy kapna a fejére, amiért ő a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapja, és közben nincs is már a Szovjetunió meg a Csehszlovákiát is megszüntették, mert azt már a világon senkise akarta, mert nagyon elnyomott bennünket.

Engem is nagyon elnyomott.

Nekem az lett mondva, hogy egy oldal Életrajzot kell írni, és annak már vége, és akkor én nem írom tovább abban a tekintetben, hogy vége van az oldalnak.

Viszontlátásra.

Samko Tále. Író.

Komárno