A nagy mesemondó kislegény

Jó pár éve annak, hogy először színpadon állt. Mennyi is?

Idén volt a szavalóverseny huszonötödik évfordulója. Ha jól számolom, első fellépésem huszonhárom éve történhetett, kilencvenháromban. Akkor harmadikos voltam. Onnan kezdve egészen felnőttkoromig állandó résztvevője voltam a prózamondók versenyének. Pontosabban a gimnázium és az egyetem közben pár év kimaradt. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen, ahol magyar–történelem szakon tanultam, ismét elővettek, s valamelyik ünnep kapcsán felkértek, hogy mondjak el egy mesét. Majd Sándor Anna tanszékvezető és Kozmács István tanárom rábeszélt, hogy próbáljam meg az egyetemisták nemzetközi felnőtt-mesemondóversenyét, amelyet Vácott szoktak tartani. Ráálltam, és ott is sikerült első helyen végeznem. Ennek aztán hagyománya lett, és a nyitrai egyetemisták a mai napig eljárnak oda.

Miko tanár úr hogyan lett gyermek mesemondó?

Rimaszécsen a nagyon szeretett tanító nénim és osztályfőnököm, Komlós Márta néni szólt, hogy szeretné, ha az osztályból indulnék a szavalóversenyen, s prózára gondolt. A választást a szüleimre bízza. Természetesen az utolsó percre hagytam a dolgot, a válogató előtti este szóltam édesanyámnak, hogy választani kéne gyorsan valamit. Kéznél volt a Malac Julcsa, abból a legrövidebb mese, A három selyp leány. Amolyan egyperces. Aztán amikor továbbjutottam, s akkor már két kötelezőt kellett mondani, jött be a képbe egyik kedvencem, A pap meg a cigány. A réges-régi, barna kötésű Magyar népmesékből. Ez vált tulajdonképpen az én indító mesémmé, s ezzel sikerült a „Tompikán” először első helyet szereznem.

Az egyetem után sem szakadt meg a kapcsolata a mesével.

Az egyetem elvégzése után mint felkészítő tanár kezdtem a prózamondással foglalkozni, ezúttal a túloldalról.

Melyik oldalon könnyebb?

Mindkét oldalnak megvan a maga szépsége és nehézsége, de talán könnyebb ezen az oldalon állni, mert amit a diákommal mondatok, ugyanúgy átélem, s kicsit próbálom irányítani is. Olykor azon kapom magam, hogy beleszólok szegénynek a stílusába, előadásmódjába, de hát ez természetes.

Zsűrizni is szokott körzeti válogatóversenyeken.

Először Nyitrán kértek fel a járási verseny zsűrizésére, de mióta itt élek, Tornalján is, vagy Rimaszombatban a megyei fordulón, s újabban egyházi szavalóversenyekre is elhívnak. Szívesen teszem, pedig olykor nehéz dolog jó döntést hozni, egy-egy ötperces előadásból lemérni, ki mit tud. Néha még itthon is folytatom a gondolkodást, kételyeim vannak.

Amúgy kilenc éve tanítok, s rögtön az első évtől itt, Tornalján, ahol megnősültem. Katival nyolc éve vagyunk együtt, hat éve házasodtunk. Van két kislányom, Lilike, a nagyobbik öt és fél éves, Lara pedig most volt egyéves. Párom szintén pedagógus, ő is Nyitrán végzett. Most végzi a másoddiplomáját szlovák szakon, mivel felső tagozaton szeretne tanítani. Jó kis teher ez két gyerek mellett, még egy nehéz év áll előttünk. De mire vége az anyaságinak, éppen befejezi.

Szülőfaluja, Rimaszécs Rimaszombathoz közelebb fekszik, mint Tornaljához. Miért került mégis ide?

Nagy szeretettel járok oda ma is. Szakmai értelemben is foglalkoztam a falummal, hiszen a szakdolgozatomat annak idején Rimaszécs és nyelvjárásának hangtani vizsgálatából írtam, aztán hat éve a doktorimban a nyelvjárásváltozást vizsgáltam három generáción keresztül. Tulajdonképpen mindvégig otthon laktam, de amikor Tornalján kaptam állást a gimnáziumban, az első tanév végén kezdtem gondolkodni az ideköltözésen. Választanom kellett a két város között, mindkét helyről kaptam kínálatot, s akkor nagyobb kihívásnak tartottam a gimnáziumi tanítást. De mert a tisztesség is úgy kívánta, a rimaszombati alapiskolába szereztem magam helyett egy szintén kezdő kollégát.

Hét év a gimnáziumban. Miért váltott alapiskolára?

Nagyon szerettem ott tanítani, mind a hét évre szívesen emlékszem. Ha úgy tetszik, praktikus okokból hagytam ott, mert gondolnom kellett a jövőre, a családra, ott pedig úgy megcsappant a diáklétszám, hogy lassan maga az iskola léte is veszélybe került. Amikor kezdtem, több mint háromszáz diák tanult ott; hét év alatt felére csökkent a számuk. Ráadásul a magyar diákok száma a szlovákokéhoz képest minimalizálódott, miközben ugye a középiskolák megyei fenntartásúak, így nem tudni, mit hoz a jövő, hogyan döntenek Besztercebányán az iskola sorsáról. Aztán többen is lettünk, mint amennyi tanárt az iskola elbír, óracsökkentések kerültek szóba, ezért egy kolléganőmmel együtt önszántunkból eljöttünk. Így az ott maradóknak is megmaradt az óraszámuk.

Megmaradt-e valami az egykori kisfiú mesemondását átható tűzből? S át lehet-e adni mindezt a mostani gyerekeknek?

Át lehet, csak egyre kevesebb mostani tanulóban van meg az ön által említett tűz vagy elhivatottság. Inkább más irányba tolódott el a gyerekek érdeklődési köre. Gyakorló apaként is mondom: ma már nehéz megtartani a gyerekeket a szép mesevilágban. Annyira korlátlanok a lehetőségek, hogy ezt tudni kell(ene) mértékkel kezelni, s tényleg csak olyan mesét engedni a gyereknek az elektronikus világból, amely a javára szolgál. A tévéből dőlnek a kínai mesék, s a gyerek fel sem tudja mérni a súlyát. Természetesen nem lehet kizárni a televíziót, a számítógépet, hiszen a gyerekek szeretik például a Bogyó és Babócát vagy a másik kedvencet, a réges-régi Magyar népmeséket; de olvasni kell, azt semmi sem pótolja. Nagyobbik lányom például most a Grimm-meséket kedveli.

Tervei? Tanárlegendává válni Tornalján? A nagy elődök irányt és mértéket adnak. Itt tanított például Bárczi István.

Igen, ő még tanította a feleségemet. Lánya, Bárczi Zsófia – aki azóta tanszékvezető lett Nyitrán – pedig engem az egyetemen. Azt hiszem, a mai világban tanárnak lenni nem éppen hálás feladat. Aki ezt nem tekinti hivatásnak, az nem lesz sikeres vagy jó tanár. Sok a pályaelhagyó, sokan mennek külföldre a könnyebb élet reményében, meg aztán a gyerekekkel is egyre nehezebb a pedagógus dolga. Ha nem szeretném szívből csinálni, nem tenném.

Úgy tudom, a tanítás mellett közéleti szerepet is vállalt.

A legutóbbi önkormányzati választásokon magam is indultam, így képviselőként a tornaljai önkormányzatban tevékenykedek, emellett nemrég Balajti Lajostól átvettem a Csemadok területi választmányának a vezetését. Hogy ne unatkozzak, az iskolai zenekarban is zongorázok. Természetesen a család szintén nagyon sok időt igényel, de azért néha a hobbimra is szakítok. Ha tehetem, kimegyek vadászni.

***

Bár Attila nem szereti a kifejezést, szemmel láthatóan igazi lokálpatrióta, aki kiveszi a részét a közösségi életből. Jó példája annak a tehetségnek, aki nem kallódott el, csak átalakult, és pályája kiteljesedett. A tehetséghez párosuló szorgalom és akarat ugyanis általában meghozza gyümölcsét.