<p>Megkértem két másik nagykövet kollégámat, Tóth Tibort és Schill Istvánt, hogy adják ők is a nevüket az Ifjú Szivek svájci turnéjának szervezéséhez. Tóth Tibornak, Magyarország nagykövetének a neve arra volt garancia, hogy a genfi magyar közösség még nagyobb számban jelenik meg a rendezvényeken, mint ha csak egyedül szerepelnék a meghívókon.</p>
Habár a genfi magyar közösség két kedves, mindig segítőkész tagja – Szabó Zoltán és Czellár Judit – önszántából is szorgalmasan propagálta a pozsonyi magyar táncszínház szereplését. A Genfi Magyar Könyvtár bejárati ajtaján hetekig kint volt a Szivek nagy, színes plakátja, az ékesen rápingált meghívó szöveggel. A Genfi Magyar Értesítő is hirdette a műsort.
Schill Istvánt, Szlovákia berni nagykövetét azért szólítottam meg, hogy még inkább mozgósítsuk a svájci szlovákságot. Ő mégis többet volt velük, mint én, neki a földiekkel való kapcsolattartás beletartozott a feladatkörébe. Abban bíztam, hogy a szlovákok egy része azért eljön egy minőségi otthoni programra, még ha nem „mélyszlovákok” adják is elő. Egyébként ha már egyszer úgy alakult, hogy mindkét svájci kirendeltségen – Genfben és Bernben is – magyar nemzetiségű nagykövet szolgálja Szlovákiát (ez az időszak körülbelül másfél évig tartott), egy közös akció szimbolikus jelentőségű is volt.
A következő fontos szövetségesem Svantner Mihály barátom lett. Neki közben sikerült komoly pozícióhoz jutnia a Szellemi Tulajdon Világszervezetében, a WIPO-ban, miután majdnem tíz kemény évet lehúzott különböző humanitárius programok szervezésében és lebonyolításában. Mihály Gömörből származik, és 1993 óta dolgozik az ENSZ-ben. Ő azt vállalta, hogy szervez egy bemutatót a saját városrészében, Carouge-ban működő iskolában. Az Ifjú Szivek ugyanis olyan új programmal érkezett, amelynek egyik része kifejezetten gyerekeknek, iskolásoknak szólt. Ezenkívül még megkértem, hogy segítsen megszervezni egy előadást a genfi diplomataközösség számára. Ennek az előadásnak a színhelyéül a WIPO díszcsarnokát szemeltem ki. Mint már említettem, a WIPO főigazgatójával, a fekete bőrű szudáni Kamil Idrísszel elég jó viszonyba kerültem. Mivel ő a WIPO-n belül felkarolta a folklór és a hagyományos tudás témakörét, gondoltam, készségesen helyet ad egy néptánccsoport előadásának.
Egy-két nem egészen szokványos szervezési elemet azért be kellett iktatnom. Például balettszőnyeget kellett szereznem, hogy ne csússzon a táncosok cipője, csizmája a márványpadlón. A szervezés technikai nüanszait a Hégli Dusánnal folytatott hosszas telefonbeszélgetések alapján finomítottam. Dusán, a Szivek művészeti vezetője és koreográfusa részletesen kikérdezett: melyik helyszínen milyen padló van, mekkora tér áll rendelkezésre a táncosok számára, van-e öltöző, van-e közvetlen hozzáférés az épülethez autóbusszal, vagy csak gyalogosan? Megbeszéltük, milyen hosszúak legyenek az egyes fellépések, milyen közönség várható itt vagy amott. Szóval a táncszőnyeg a WIPO-beli fellépéshez kellett, mindenütt máshol fapadló volt. Először a gondnokomnak kellett elmagyaráznom, mit kell beszereznie. Így is csak harmadszorra sikerült kölcsönkérni a szőnyeget valamelyik magántánciskolából. Különlegesség még, hogy a WIPO-beli fellépésre speciális díszmeghívókat kellett készíttetni, melyeken egymás mellett virított a szlovák és a magyar címer, köztük a WIPO logója. A meghívók tervezését és gyártatását a magyar nagykövetség vállalta.
Végre december elsején déltájban megérkezett Szlovákia genfi missziójára az Ifjú Szivek autóbusza. Nem sok idejük maradt a regenerációra, mert délután ötkor kezdődött az első fellépés a helyi gyermek-szabadidőközpontban. Leballagtunk a művészekkel a városháza melletti épületbe, csekély tíz percre volt csak tőlünk. Körülbelül ötven helyi lurkó meg a misszió munkatársainak gyerekei várták a produkciót izgatottan. A Szivek a Magyar tánciskola című műsort mutatta be, amelynek premierje fél évvel azelőtt volt Pozsonyban. Én az Ifju Sziveket talán hat-hét éve láttam utoljára élőben. Tehát ugyanolyan izgatott voltam, mint a gyerekek. Ám amit láttam és tapasztaltam, az teljesen lenyűgözött, minden várakozásomat felülmúlta. Figyeltem a közönséget: tágra nyílt szemmel és lélegzet-visszafojtva nézte, hogyan verik a táncosok tenyérrel és könyvekkel a ritmust a fapadokon, hogyan ugrálják át őket, milyen fondorlatos tánclépésekkel és figurákkal szórakoztatják a jelenlevőket meg saját magukat is. A legnagyobb sikere persze a kalaptáncnak volt. Úgy emlékszem, azt meg is kellett ismételni. Különös jókedvvel csinálták a szivesek, az világos volt. Pedig én tudtam, hogy milyen fáradtak a hosszú utazástól. Mihelyt azonban elkezdődött az előadás, már csak a produkció, a ritmus, a zene, a tánc számított.
Szóval, kifejezetten jól kezdődött a turné.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.