<p>Szóval, a repülőgépem Párizsban menetrendszerűen felszállt, és Budapesten leszállt, mit sem törődve az Amerikában közben zajló eseményekkel. Viszont Ferihegyről eljutni a Keleti pályaudvarra tovább tartott, mint a Párizs–Budapest repülőút. A gyorsvonat természetesen másfél órát késett, úgyhogy mire Pozsonyba értem, már nem maradt időm hazamenni akkori lakásunkba átöltözni.</p>
A nagy poggyászomat ugyanis még Johannesburgban Linda gépére rakattam, az Genfben landolt, ott pedig a sofőr kiváltotta, és elszállította a misszióra. Úgyhogy délután háromkor, a megbeszélt időpontban szafariruhában, rövid ujjúban, vászon szafaricipőben jelentem meg a pozsonyi külügyminisztériumban, Kukan miniszter fogadószobájában.
Kukan pedáns diplomata volt, de azért a magánéletben nagyon tudott „easy going”, laza is lenni. Egy kicsit csodálkozva nézett rám, illetve némi halvány gúny is megjelent az arcán, de vette a lapot, amikor elmagyaráztam neki a helyzetet. Részletesen beszámoltam a konferenciáról. Nagyon méltányoltam, hogy sűrű programja ellenére egy egész órát szánt rám. Sőt, megköszönte a durbani tevékenységemet és az egész folyamatban játszott szerepemet. A köszönetnyilvánítás teljesen egyértelmű és határozott volt. Kellemesen meglepett: nem nagyon voltam hozzászokva, hogy bárki bármit is megköszönjön. Ez valahogy nem tartozott hozzá (és ma sem tartozik hozzá) az itteni politikai kultúrához. (Davosban Schuster elnökért a lelkemet is kitettem, mégis panaszlevelet küldött Kukannak meg Dzurindának, és elutazáskor kezet sem fogott velem.) Még valaki köszönte meg a durbani szereplésemet: Zuma külügyminiszter asszony, a világkonferencia elnöke. Utólag kaptam tőle a genfi misszió közvetítésével egy díszes köszönőlevelet.
Másnap repültem vissza Genfbe. Ez viszont már nem ment olyan könnyen. Akkorra eszméltek fel a légitársaságok meg a biztonsági szolgálatok, és nagyságrendekkel szigorították az utasok ellenőrzését a repülőtereken. A szokásosnál két órával előbb vitettem ki magamat Bécs–Schwechatra, de még így is alig-alig értem el a gépet. Hosszú sorok kígyóztak a biztonsági kapuk előtt, az utolsó ruhadarabját is átnézték az embernek, a bőröndöket kiforgatták, kézitáskákból a legapróbb mütyürt is kiszedették.
2001 őszén az összes genfi szervezet tanácskozása azzal indult, hogy minden felszólaló mély részvétét és a legteljesebb szolidaritását fejezte ki az amerikai népnek, az amerikai genfi diplomatáknak, az amerikai elnöknek, meg minden amerikainak Washingtonig és Jeffersonig visszamenőleg. Még azok a küldöttségek is – habár nem olyan hévvel, mint a többiek – bevetették ezt a formulát, amelyek egyébként az amerikaiakat ki sem állhatták, mint például Kuba, Venezuela vagy Irán. Ez az állapot addig tartott, amíg az amerikaiak „vissza nem vágtak” a támadóknak Afganisztánban. Akkor a felszólalók egy része elhagyta a részvétnyilvánítást.
Szigorították a biztonsági előírásokat és szabályokat az ENSZ-ben is. Már nem lehetett csak úgy összevissza be- meg kimászkálni az épületből, hanyagul, öt méter távolságból felmutatva a belépőkártyát a kapuőrnek. Az eredeti főbejáratot már 1999 februárjában, még az én megérkezésem előtt lezárták, reakcióként egy kurdok által szervezett tüntetésre. Akkor a tüntetők az ENSZ-palota előtti teret és magát a palotát összekötő nyitott oszlopcsarnokon át hatoltak be egészen a palota belső udvarába, és csak több óra múltán lehetett őket onnan kiszorítani. Azóta autóval csakis az oldalsó bejáraton keresztül lehetett bejutni, mely jobban védhető. Akkor ősszel egy új, masszív, betonfallal megerősített szuperbiztonságos bejáratot kezdtek építeni a régi helyén.
Az amerikaiak az ENSZ-alapokmány 51. cikkelyére hivatkozva kezdték el a Talibán vezette afgán célpontok elleni támadást. Fegyveres beavatkozást egy más szuverén állam területén köztudomásúlag csakis a Biztonsági Tanács jóváhagyásával lehet végrehajtani. A kivételt éppen az 51. cikkely jelenti, amely lehetővé teszi „az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és a biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette”. Tehát miután bebizonyosodott, hogy afgán területről indult a New York és Washington elleni támadás, végül is az ENSZ elfogadta, hogy jogos volt az amerikai közbelépés. Utólag azonban a Biztonsági Tanácsnak legalizálnia kellett ezt a lépést. Meg is történt. Tehát az afganisztáni beavatkozás (legalábbis az elején) teljesen a nemzetközi joggal összhangban zajlott. Irakkal ellentétben, ahol ez nem volt egyáltalán egyértelmű.
Minél tovább haladtunk előre az időben, és az amerikaiak által vezetett koalíciónak sehogyan sem sikerült – az angolokhoz és oroszokhoz hasonlóan – dűlőre jutni Afganisztánban, annál inkább erősödött a különböző ENSZ-fórumokon az Amerika-ellenes kritika. De ez már más lapra tartozik.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.