A méhecskék szorgalmával

Majoros Jácinttal a gömöri Lévárt határában (amely egykor a fürdőjéről volt híres) találkozunk még akácvirágzás idején. A fiatalembernek ennek a kis gömöri falunak a határában van a méhészete. Majoros Jácint egyébként ősztől tavaszig az egyik internetes újság tudósítója is, de ezt a tevékenységet nyárra kénytelen szüneteltetni. A méhészkedés szezonban – tavasztól őszig – egész embert kíván.

„Ezt a telephelyet még a nagyapám alapította valamikor a hatvanas években – mutatja be birodalmának egyik központját. – Akkoriban, amikor elkezdtek itt méhészkedni a sógorával, ezen a helyen még pusztaság volt. Fokozatosan ültették az akácfákat, vadszilvát, amely azóta benőtte az egész domboldalt. Most éppen akácot és virágot gyűjtenek a méhek. Ebből még nem pergetünk, amit itt gyűjtenek, arra a regenerálódásukhoz, az újrakezdésükhöz van szükségük” – mondja, majd dióhéjban elmeséli méhészetének a történetét.

150 évre visszamenőleg

„Tulajdonképpen már a nagyapám nagyapja is méhész volt. Nagyapám 1920-ban született, az ő nagyapja 1847-ben, tehát 150 évre visszamenőleg lehet mondani, hogy méhészcsalád vagyunk. Amott, balra látható egy piros-barna színű kaptár, az úgynevezett Balog Bálint-féle. Ő a múlt század elején volt méhészoktató, és a húszas-harmincas években jött divatba az a kaptár. De otthon van még egy kétkeretes, közel százéves pergetőnk is. Azt a múzeumi darabot már természetesen nem használom, hiszen napjainkban minden automatizált. Mint mindenütt, itt is tartani kell a lépést a korral. Sokan azt hiszik, hogy majd nyugdíjas korukban elkezdenek méhészkedni. Ez nem ilyen egyszerű, tíz-húsz év kell hozzá, amíg az ember mindent elsajátít. Hogy meg tudja őrizni a méheket a kaptárban, meg tudja állapítani, mikor milyen döntést kell hozni. Például tegyek-e műlépet, kell-e serkenteni, avagy nem, kell-e mézes keretet berakni, hogy jobban fejlődjön. A rengeteg fortélyt nem lehet egy-két év alatt megtanulni. Ehhez jön még a természet és a szeszélyes időjárás ismerete. Mi – nagyapámtól kezdődően – a hatvanas évektől – mindennap feljegyezzük az átlaghőmérsékletet, a virágzás kezdetét, tartamát, tehát statisztikát készítünk. A nyári hőségben például etetni is kell a méheket, mert kánikulában nem tudnak gyűjteni, csak kora reggel, amíg van egy kis harmat. Aztán ismerni kell őket fiziológiailag is. A magasfeszültségű villanyvezeték zavarja a méheket, de a mobiltelefon hullámai is.”

Eszmélése óta

A kérdésre, hogy mióta méhészkedik, Jácint elmosolyodik. „Gyermekkorom óta. Van egy fényképem, amely a szüleimmel készült, s ott egyévesen a kaptár tetején ülök. De nagyapám kicsi koromtól hordott magával, s mire középiskolás lettem, már aktívan ismertem a méhészet minden csínját-bínját. A szeretet megmaradt a mai napig. Ez életforma. Kijön az ember a természetbe, félreteszi a mobiltelefont, és átadja magát a madárcsicsergésnek, a méhek zümmögésének, a kecskebékák koncertjének.”

A telephelyek stabil állomások – mondja a fiatalember –, s ahogyan egymás után kezdenek virágozni a fák és a kultúrnövények, elkezdődik a vándorlás. Ez terepjáróval vontatott utánfutóval történik, amelyre felrakják a kaptárokat. „Ilyenkor mindent vinni kell. Megyünk a repce, az akác, a virág után. Deresk környékén is van akác, de az itteni talaj – agyag, vörös nyirok, nem véletlenül volt Deresk fazekasfalu – nem kedvez a minőségének, hiszen a mézelő akácnak laza, homokos szerkezetű talajra van szüksége. Ezért az akác után is vándorolnunk kellett. Megboldogult nagyapám mondta: »Fiam, ha ötven évben egyszer elkapod, hogy jól mézel az akác, akkor szerencséd van.« Ő 2008-ban halt meg; eszerint már rég nyugdíjas leszek, amikor várható lesz egy jó akáctermés. A repce és az akác virágzása után visszatérünk a telephelyre, hiszen van itt néhány jó hársfa is, s ha még sikerül, bejöhet a mézharmat, vagyis az erdei méz. Aztán, bár egyrészt szomorú, hogy irtják az itteni erdőket, viszont a kivágott részekben kinőtt a vadmálna és a szeder, így van egy kis málnamézünk is.”

A méz természetes gyógyszer

A kérdésre, hogy meg lehet-e élni a méhészetből, Jácint sóhajt egyet. Ha van kellő tapasztalata és tudása az embernek, megvan az összes műszaki felszerelése, és ezekhez jó idő párosul – ami egyre forgandóbb manapság –, akkor igen – foglalja össze. A piaci helyzet is változó: az őszi, téli, főleg a karácsony előtti időszak kedvez az eladásnak, akkor vásárolnak jobban az emberek. „Mi tavaly kezdtük el a vásározást, a kézművespiacokon való részvételt. Most sikerült a kassai magyar piacon is megjelennünk. Amit fontosnak tartok: vissza kell hoznunk a mézet a mindennapi asztalunkra. Régen rengeteget fogyasztottak belőle az emberek. Ma is szükség volna rá, hiszen természetes antibiotikum. Nálunk a családban negyven kiló fogy el évente. Hála istennek, a kisfiam is nagyon szereti. Nagyon lényeges az is, hogy az emberek ismerős méhésztől vegyék a mézet, mivel a nagy áruházláncokban sok mindent kapni, amit nem akarok minősíteni.”

A hazai őstermelők árujának, s ezzel nem árul el újdonságot, nehéz, szinte lehetetlen bejutniuk a nagy áruházláncok polcaira. „Egyrészt nem tudunk annyit termelni, hogy ellássuk őket, másrészt nekik más az üzletstratégiájuk. Amit ott kapni, az valami pancsolás eredménye: víz, aroma, színezőanyag keveréke. Nemcsak a kínai méz nyomult be hozzánk, hanem Dél-Amerikából is importálják, és ún. feljavító mézzel keverik. De már olyat is hallottam, hogy Kína megvesz Közép-Európában két-három kamionnyi mézet (egy kamion húsz tonna), kivonják belőle az összes enzimet, vitamint s azokat a polleneket, amelyek az itteni környezetre jellemzőek. Előállítják a saját ipari mézüket, belekeverik a kivont anyagokat, s úgy szállítják vissza az európai piacra. Hatalmas lobbi van ennek a hátterében.

Magad, uram…

A mezőgazdászok föld alapú támogatást kapnak az uniótól. Mi a helyzet a méhészekkel? – kérdezzük Jácinttól. „Ezen a téren nagyon szomorú a helyzet. A régi világban 250 korona támogatás volt egy méhcsaládra. Ha a méhész vándorolt, megegyezett szövetkezetekkel, és azok vagy fizettek száz koronát a beporzásért, vagy biztosították a fuvarozást. Mindenki jól járt. A mai bürokratikus helyzetben például tavaly 2 euró 1 cent volt az állami támogatás, vagyis a réginek a negyede (felét az Unió állta). Ehhez jött például a megvásárolt gyógyszer nyolcvanszázalékos maximális kompenzálása. Lehetett pályázni különféle segédeszközök vásárlásához is támogatásra is, amelyből 30-40 százalékot fizetett az EU. Mi három éven keresztül pályáztunk, hiszen vettünk két nagy pergetőt, utánfutót, borsos kiadásaink voltak – végül nem kaptunk egy centet sem. Talán túl messze élünk Pozsonytól, ahol a döntések születtek. Mindent saját erőből csinálunk, de így legalább tudja az ember, hogy amiért megdolgozik, az az ő munkájának gyümölcse. Munka, az van bőven. Reggeltől estig. Maga a vándorlás két hónapig tart, olyankor éjjel-nappal résen kell lenni. Magyarországon nagyon divatba jött, hogy az egész méhészetet ellopják, kaptárostul. De itt is hallottam Kassa környéki esetről, hogy közvetlenül pergetés előtt lopták ki valakinek a mézes kereteket a kaptáraiból. Ehhez hozzáértőnek kell lenni, tehát méhész keze volt a dologban. Mi az ilyen veszteséget nem engedhetjük meg magunknak, mert ez a család fő bevételi forrása.

Bemutató méhészet

Majoros Jácint méhészete azért is példa értékű, mert közismert a gömöri régió elesettsége. Errefelé vállalkozni, talpon maradni nem egyszerű dolog. Pedig a természeti adottságok kiválóak. Itt – mutat körbe a határon – azelőtt nem akadt egy talpalatnyi hely, amely ne lett volna megművelve, bevetve. Ma az emberek elbizonytalanodtak, és menekülnek a szülőföldjükről.

Jácint nem adja meg magát, szívós munkával igyekszik talpon maradni, ráadásul nagy fába vágta a fejszéjét: Felsőrásban bemutató méhészetet alakít ki. „Ott szeretnénk majd gyerekekkel foglalkozni, a környező iskolák tanulóit meghívni és megismertetni velük a méhészet csínját-bínját. Természetesen felnőttcsoportoknak is tartunk képzéseket. Lesz ott egy kis méhes ház, amelyet a legmodernebb berendezéssel látunk el, s ahol mindenki kipróbálhatja, hogyan kell a mézet pergetni. Lesz kézzel hajtható pergető is, tehát megadjuk az élményt a látogatóknak.”