A legnagyobb palóc nyomában

Hová? N ó g r á d b a ? Most viccelsz? Ugye nem gondolod komolyan, hogy én is veled megyek? Ne is álmodj róla!

Így reagált harcias elsőszülöttem, amikor közöltem vele, hogy a tavaszi szünetben pár napos nógrádi utazást teszünk. Szerencsére Sebi haragja olyan, mint a nyári vihar. Heves, de gyors lefolyású. Öt perc múlva – megadva magát sorsának – már azt kereste az interneten, hol is van ez a Nógrád, ahová a lökött anyja cibálja őt, szegény védtelen áldozatot. Na jó, elmegyek veletek, de jegyezd meg, hogy utoljára! Többé nem fogom tolerálni az idióta irodalmi kirándulásaidat! (Imádom a kamaszokat! Főleg a sajátjaimat. A napi csatározás velük felér egy küzdősporttal.)

Szóval, ha már az idióta irodalmi kirándulásoknál tartunk, Sebinek igaza van: az irodalmi emlékhelyek megszállottja vagyok. És mivel mostanában sok Mikszáthot olvastunk együtt, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elmenjünk Szklabonyára. Azt hittem (örök idealista vagyok), ettől az ötlettől majd Sebi is belelkesül, hiszen az olvasást élvezte. Főleg a Szent Péter esernyőjén szórakozott remekül. Értékelte Mikszáth humorát, az meg különösen tetszett neki, hogy hőseinek jelentős százaléka szlovák.

Mikszáthról van egy vicces középiskolai élményem. El is meséltem Sebinek. A Tót atyafiakat vettük éppen, egy nagyon igyekvő egyetemista tanárjelölt lány izzadt előttünk a katedrán. A fiúknak tetszett, mert testhez simuló pólót viselt, és nem volt rajta melltartó. Nekem meg az agyamra ment. Nem a melltartó miatt, a módszere idegesített nagyon. Bekezdésenként olvastatta velünk hangosan az egyik elbeszélést (Az a fekete folt), majd el kellett mondanunk az épp olvasott bekezdés tartalmát. Dedósoknak való, szájbarágós módszer – gondoltam magamban. Aztán eljött a pillanat, amikor bosszút álltam szegényen. – Mit gondoltok, miért hívják a bacsa kutyáját Merkujnak? Hát mert Merkúr volt a mitológiában a háború istene. – Itt muszáj volt közbelépnem: – Már bocsánat, tanárnő, de a háború istene Mars. A kutyának pedig szlovák neve van, semmi köze a mitológiához. (Ma már biztosan nem égetném le szegényt.)

A nógrádi kiruccanás a családfő bokros teendői miatt végül elég rövidre sikerült, de így is belefért jó pár dolog. Este értünk a szállásunkra, egy Ipoly menti faluba. Síri sötétség, a közvilágítás nem működik. Az interneten megadott címen egy magánház, zárt kapuval. Egy tizenéves, egyedül sétáló lánytól megkérdezzük, merre van itt szállás. Szállás? Itt nincs olyan, sajnos. Végül mégis megtaláltuk. Egy befejezetlen házban, kidobott vécécsészék és egyéb építési törmelék között. Kicsit bizarr a látvány, de a szobánk nagy, kényelmes, a csatornaszagot leszámítva igazán otthonos, meg vagyunk vele elégedve.

Másnap vár a kirándulás fénypontja: a Mikszáth Kálmán Emlékház Szklabonyán. Útközben eszembe jut, hogy mi van, ha nem is lesz nyitva. Ha esetleg előre be kellett volna jelentkezni. Megkönnyebbülés: a kapu nyitva van! Bent egy kedves idősebb úr fogad. Szlovákul kezdi a férjemmel, aztán mikor hallja, hogy a gyerekekkel magyarul beszélek, ő is átvált. Sokat és érdekeset mesél. Előzőleg a legkisebbet ellátta színes ceruzákkal, hogy rajzoljon valamit. Miután mindent megszemléltünk, meginvitál egy kávéra a konyhába. Ott veszem észre a falon a bájos Mikszáth-idézetet, mutatom is rögtön Sebinek: „Tótul beszélni számomra olyan öröm, mint nyári kora hajnalon mezítláb sétálni a harmatos fűben.”

Szó szót követ, a férfiak nagyon belemelegednek a beszélgetésbe. – Szokta olvasni a Vasárnapot? – kérdezi a férjem. – Hát persze – hangzik a válasz. – A feleségem is szokott bele írni. – A tárlatvezető rám néz, aztán a fejéhez kap. – Csak nem a… Marosz Diána? Nem igaz! Hogyhogy nem jöttem rá előbb?

Együtt örülünk (köszönjük, Vasárnap!). Kimondhatatlanul jó érzés, ha az ember egy távoli helyen egyszer csak ismeretlen ismerősre lel.

***

S hogy mit láttunk még Nógrádban? Sok szomorút, de sok biztatót is.

Már hazafelé autózunk, amikor csöng a férjem telefonja. Ki van hangosítva, így mi is halljuk a beszélgetést. – Szabadságon vagyok, de azért mondja nyugodtan. – Szabadságon? Hol? Malibun? – Nem. Nógrádban. Tudja, Nagykürtös, Losonc… – Hahaha! Viccel?

Méghogy Malibu? Nógrád sokkal egzotikusabb.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!