A legkisebb fiú nagysága

Önmagát és pályáját aposztrofálta a címben szereplő mondattal Takács András: „Életem a legkisebb fiú vándorlása.” Aki, tegyem hozzá, a legkisebb faluból indult erre a hosszú, izgalmas és tartalmas vándorútra. Mert Tiba még Gömörország viszonylatában is aprónak számít. Olyan kis falu, amely talán egyetlen térképen sem szerepel. Gyermekkoromban szülőfalumból, Mellétéről a lekenyei búcsúba menve, az erdőn átvágva, úgy hagytuk magunk mögött az erdőszéli makkoló disznócsorda után következő kis falucskát, hogy szinte észre sem vettük. Még a szélén álló harangláb is alig volt nagyobb egy mesebeli óriásnál, vagy az erdőben, az út mentén talált tinórugombák egyikénél-másikánál. De félre a tréfával.
Annál is inkább, mert a tibai születésű Takács Andrásnak nemigen lehetett tréfás kedve gyermekkorában, hiszen úgy eszmélt rá a világra, hogy nincs állampolgársága. Úgy cseperedett fel, mint több százezer jogtalanul birtokolt sorstársa, hogy szülője, szülőföldje, neve, de hazája nincs. Nyelvéből kibotozva, az iskola bezárva. Úgyhogy neki a határnak! Számtalan sorstársához hasonlóan Takács is Magyarországra volt kénytelen szökdösni, ha tanulni akart. Márpedig akart. A szerencséje 1947 februárjában Miskolcra vitte; itt négy évig tanult, s népi kollégistaként belecsöppent a néptáncba és a néprajzba – bele is szerelmesedett, és egy életre eljegyezte magát vele. 1950-től ő is a komáromi magyar gimnáziumban tanult. Itt – mint maga mondja – első dolga az volt, hogy megalapította az iskola tánccsoportját. Bátor tett volt ez akkoriban, és a magyar közönség ki volt éhezve a kultúra bármilyen fajára. Innen már csak egy nagyobb tyúklépés vezetett a hivatásos táncig: Takács tagja lett a Szlovák Állami Népi Együttesnek. Ezt azonban hamar otthagyta, és átment a Csemadokhoz néptánc-szakelőadónak. Ott is ragadt negyven esztendőre.
A kezdetektől fogva a fáklyavivő szerepe jutott neki: egyik rendezője és koreográfusa volt 1952-ben az első, Pozsonyban tartott szlovákiai magyar népművészeti seregszemlének, 1953-ban egyik alapítója a legendás Népesnek, 1956-ban a Losoncon rendezett első országos dal- és táncünnepélynek, 1957-ben az Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttesnek, 1958-ban az első hazai filmezéssel egybekötött néptáncgyűjtésnek. 1959-ben ott bábáskodott az Eredeti Magyar Népi Táncok című kiadványsorozat körül, 1965-ben a szlovákiai magyar amatőr koreográfusok és tánccsoportvezetők számára szervezett tanfolyam elindításánál.
A népe boldogulásáért folytatott szorgos ténykedésének nem maradt el a „jutalma”: 1971-ben kizárták a pártból, és tíz évre eltiltották a publikálástól. Tízévi szilencium után jelenhetett meg a Mátyusföldi népi táncok c. kiadvány, amelynek társszerzője (ez volt a felvidéki magyar néptáncgyűjtés első könyve). 1988-ban társszervezője a néptáncmozgalomnak lendületet adó első nyári táncháztábornak. A rendszerváltás után, 1992-ben első elnöke lett a Szlovákiai Magyarok Folklórszövetségének. Ez volt (sajnos, csak volt) Szlovákiában a legnépesebb táncszakmai testület. Egy ideig az Ifjú Szivek igazgatója volt.
Dióhéjban ennyi, ami látható a „legkisebb fiú” küzdelmes és gazdag életútjából. És ne feledjük tucatnyi könyvét és szakmai publikációit. Ami nem látható: gyűjtéssel, szervezéssel, úton töltött kilométerek és órák ezrei, az amatőrből profivá lett táncmozgalom bölcsőjéből felcseperedő táncosok százai, koreográfusok és bokrosodó csoportok tucatjai. Takács András ugyanakkor élete legszebb és legértékesebb tettének a Népest tartja. Nem csoda, hiszen a rövid életű Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes máig tartó hatása és kisugárzása felbecsülhetetlen.
Takács Andrást az egész életén végigvonuló becsületes helytállásáért nemrég a Pro Probitate Díjjal jutalmazták.