A jég ördöge

Négy világbajnoki érmet szerzett a szlovák jégkorong-válogatott színeiben, feje fölé emelhette az NHL győztesének kijáró Stanley-kupát. Miroslav Šatan.

Olyan, mint a minőségi bor: minél érettebb, annál jobb. Az ország egyik legkiválóbb jégkorongozója az elmúlt években folyton készül a búcsúra, mondogatja, hogy ideje nyugdíjba menni, a családnak élni, de a végső lépésre – szerencsére – még nem szánta rá magát. Ennek idén a pozsonyi Slovan és a válogatott is hasznát látta: előbbinek segített megszerezni a bajnoki címet, Szlovákiának pedig a nem kis meglepetést és óriási eufóriát kiváltó vb-ezüstöt. Azóta meg nem állt: egyik rendezvényről rohan a másikra – megesik, hogy a hatéves Mirkót is magával viszi, a kisfiú meg élvezi. Azért néha megkérdezi, hogy »apa, mikor utazunk végre szabira?« A papa meg újra elmagyarázza neki és a lassan hároméves Viktóriának is, hogy rövidesen. Már csak néhányat alszanak, hogy repülőre ülhessenek, s irány New York. Ott már csak az övék, csak velük fog foglalkozni. A család – még a papa NHL-es korszaka óta – megtartotta az ottani lakását.
Vannak dolgok, amelyekre nem lehet nemet mondani – egyébként is azok közé a nagy sztárok közé tartozik, akik nem bizonytalankodnak, türelmesen teszik a dolgukat, tudván, mi a népszerűséggel járó kötelesség. No meg hogy lehetne visszautasítani a kramárei gyermekkórház kardiológiai központjának kis betegeit? Közülük a legtöbbnek komoly a baja, a kis szívük nem úgy dolgozik, ahogy kellene, egyesek már műtét után vannak, mások arra várnak. Amint meglátják kedvenc hokistájukat, ahogy föléjük hajol az ágyon, apróktól tizenévesekig mindnek mosolyt varázsol az arcára. Ő maga is két gyermek apja, nem kell magyarázni, mit jelent az egészségük.

* Ostromolják az újságírók, a kérdésekre szorgalmasan válaszol, mégsem ismerjük igazán. Bennem olyan benyomást kelt, mint egy múlt századi hős: tiszta, ideális – sportolóként, apaként, férjként, emberként.
Simogatja a lelkemet, ha ilyennek lát, de sajnos, messze jár az igazságtól. Ilyen talán nem is létezik. Sportolóként, ha sikeres akar lenni, meg kell tanulni a kemény fegyelmet, tartást, bizonyos szabályokat, amelyek nélkül soha nem jutnánk fel a csúcsra. Márpedig csak így érdemes. Kicsi korom óta mindig nyerni akartam: volt bennem egy egészséges becsvágy. Naggyá azáltal válik az ember, hogy túllép azon a határon, ahol mások állva maradnak. Ha pedig a sportban bizonyos normák szerint él, ezek a magánéletére is jellemzővé válnak.
* Szóval: semmi emberfölötti, semmi hókuszpókusz nincs a sikerben?
Csak erős akarat. Mindenkinek le kell győznie az életben bizonyos akadályokat. Én már gyerekkorban megtanultam, hogy ezeket a nehézségeket le kell küzdeni. Úgy hiszem, ez a titka sikeres pályafutásomnak.
* Azt akarja mondani, hogy megtanult veszteni is?
Azt nem. A vereség mindig bosszantó. Utána morfondírozok, hogy mindent megtettem-e az elkerüléséért.
* Könnyen beismeri a hibáit?
Mindenkinek akadnak helytelen döntései. Nálam is van olyan, amin utólag változtattam volna, amit másképp csináltam volna, de akkor úgy éreztem, az a helyes. Egyébként az ilyen helyzetekből, a kudarcokból sokkal többet okultam, mint a sikerekből.
* Utóbbiakból nincs hiánya: az egyetlen szlovák jégkorongozó, aki ott volt mind a négy vb-érem születésénél, az észak-amerikai ligában elismert játékos volt, megnyerte a Stanley-kupát. Ebben nyilván rengeteg munka, szorgalom, tehetség, de szerencse és a sors vagy a Jóisten keze is benne van.
Mindegyiknek megvan a maga a szerepe, a véletlennek is. Mert sokszor ezen múlik. Például az, hogy jégkorongozó lettem: Nagytapolcsányban ugyanabban a bérházban lakott Jozef Mihálik edző, ő győzte meg az apámat, akivel nyáron focizni, télen hokizni jártam, hogy az utóbbira adjon. S az sem mellékes, hogy bár a kisvárosban nem dominált különösebben ez a sport, a mi évjáratunk nagyon erős volt, három bajnoki címet is szereztünk diák kategóriában. Innen indult a pályám.
* Higgadt, nyugodt, kiegyensúlyozott benyomást kelt, s úgy tűnik, az »úgy bízz magadban, hogyne legyen szükséged senkire« jelmondat szerint él.
A sport, bár a hoki csapatjáték, megtanít rá, hogy főleg magunkra hagyatkozzunk. Korán elindultam a magam útján, s azóta azt taposom; nekivágtam Amerikának, belecsöppentem a profi világ kellős közepébe, ott nem lehetett érzékenykedni.
* A megállapodottság szobra. Jelent valamit Önnek, hogy kirúgni a hámból?
Ha arra gondol, hogy berúgtam-e, hát nem. Az ünnepléseken is mindjárt behúzom a vészféket. Amikor a vb-aranyat ünnepeltük, s a srácok túl vidámak voltak, mindenki a maga módján – mert ez hozzátartozik az egyedi alkalomhoz –, a buszban nekem is odanyomták a számhoz az üveget. Hát nyeltem egyet, hogy békén hagyjanak. Nekem az volt az élvezet, hogy látom az örömüket, a szurkolók örömét.
* Köztudottan kiegyensúlyozott családi életet él, pedig a felesége, Ingrid, aki operaénekes, feladta karrierjét, s ez sokszor nem tesz jót a házasságnak.
Egy profi sportoló számára nagyon fontos a családi háttér. Mi még mielőtt egybekeltünk, megbeszéltük, hogy gyerekeket akarunk, s egyikünknek föl kell áldoznia magát.
* A férj hogy áll az operával?
Eléggé hadilábon álltam, de fokozatosan művelődöm, és megszerettem ezt a műfajt. A nejemet NewYorkban ismertem meg egy ottani fellépésén, és amikor már együtt voltunk, többször elkísértem az operába.
* Két gyerekük van, Mirko hat-, Viktória, aki a Stanley-kupa-győzelem (victory) emlékére kapta a nevét, lassan hároméves lesz. Ki mit örökölt a szülők tehetségéből?
Mirko négyévesen megtanult korcsolyázni, már akkor látszott, hogy érdekli a sport. Eljárt a mérkőzéseinkre is, és vérbeli szurkoló. Beadtuk a hoki-előkészítőbe, majd eldől, hogy mire viszi. A lányom még túl kicsi, de már most úgy tűnik, hogy inkább az ének vonzza, mint a sport.
* Arra nem gondolt, hogy a fia edzője legyen?
Nem, ott, ahol van, jó kézben van.
* Az elmúlt három idény végén folyton nyugdíjba készült. Az idei bajnoki cím és a vb-ezüst után kár lenne szögre akasztani a hokicipőt. Annál is inkább, hogy két év múlva téli olimpia, s ilyen érem még nincs a gyűjteményben.
Szeretnék minél többet lenni a családommal, ezért vagyok úgy vele, hogy 37 évesen már ideje nyugdíjba menni. Aztán mindig másképp alakul. De hogy mi lesz a következő idényben, hová megyek, még nem tudom. Az olimpia nagyon vonz, de minden attól függ, hogyan szolgál az egészségem.
* Gyerekkorában focival kezdte, és ma is szívesen – s nem is rosszul – rúgja a bőrt, sőt: más sportoknak is hódol.
Rendszeresen eljárok teniszezni, de legszívesebben golfozok. Ez számomra a kikapcsolódás. A zöldbe magammal vihetem az egész családot.
* Olyan egyéniség, akit az egész ország tisztel. Arra nem gondolt, hogy ha befejezi, politikusként sokat segíthet a hazai sportnak?
Ezen még nem gondolkodtam, lesz majd rá idő, ha arra kerül a sor.

Miroslav Šatan jégkorongozó
Született: 1974. október 22-én Nagytapolcsányban (Topoľčany).
Családi állapota: Nős, felesége, Ingrid operaénekes; 2 gyermek apja: Mirko 6, Viktória 3 éves.
Klubjai: Dukla Trenčín, Edmonton Oilers, Buffalo Sabres, New York Islanders, Pittsburgh Penguins, Boston Bruins, Dinamo Moszkva, Slovan Bratislava.
Legnagyobb sikere: Stanley-kupa-győzelem (2009, Pittsburgh Penguins).
Szlovák válogatott: Vb-arany: 2002, Göteborg; vb-ezüst: 2000, Szentpétervár, 2012, Helsinki, Stockholm; vb-bronz: 2003, Helsinki; olimpia: 2006, Torino – 5.; 2010, Vancouver – 4.