A gyomrok mennyországa

Ülök a pozsonyi lakás nappalijában, nézem az ablak előtt hajbókoló termetes hársfát, és a Duna zsenge zöld hegyhátak között tovahömpölygő acélkék gerincére gondolok. Olyan, mintha csak a kovácspataki nyaralóház manzárdjának dolgozószobájából látnám. Gondolatban nézelődöm még egy kicsit. És nézelődve gondolkodom.
Nem fáj a fejem! Ezt azért sietek leszögezni, mert egy Ralph Waldo Emerson nevezetű 19. századi amerikai úr megfigyelte, hogy „ha valaki leül gondolkodni, rögtön megkérdezik tőle, fáj-e a feje”. Emerson egyébként költő volt, és ami rosszabb: ő dolgozta ki a transzcendentalizmus alapvetését. Erre támaszkodik a mai amerikai csontkonzervativizmus, pedig a maga idejében világfelfogását a konzervatívok még mélyen helytelenítették. Vagyis szegény Emerson urat – aki egyébként nem tehet arról, hogy lebutított tanait kik és milyen célra használják – könnyen meglehet, nem is alaptalanul szívatták. De térjünk vissza inkább az én nézelődve gondolkodásomhoz.
Most az evésre-ivásra koncentrálok, mert hát legutóbb megígértem a főszerk asszonynak (kézcsókom!), hogy legközelebb nem mulasztom el ezt tenni. (Nem egy nagy vállalás, egyébként is majdnem mindig valami fogyaszthatóra gondolok. És persze semmi olyanra, ami fogyaszthatna.) Legyen hát! Lássuk a menüt!
Ha már a konzervativizmusra terelődött a szó, el kell mondanom, tőlem sem áll távol. Ezt abból gondolom, hogy ha például Czifray István 1888-ban megjelent Magyar Nemzeti Szakácskönyvét lapozom, legbujább gasztronómiai vágyaim is kielégülnek. Pedig ez csak alig hat évvel azután látott napvilágot, hogy Emersont a mennyországba röpítette a transzcendens fejfájás. Itt van mindjárt a Czifray-féle „Sör-leves”, amelynek az a nagy előnye is megvan, hogy nem csupán a leves, hanem félig-meddig az aperitif szerepét is betölti. Ennek veretes leírása így hangzik:
„Tölts fazékba egy itcze (7 deci) fehér sört, vess bele egy kevés fa- és czitromhéjat, valamint czukrot is, hogy édes legyen, s főzd meg mind együtt; üss más fazékba nyolcz tojásszéket, sodord jól el; öntsd reá a forró sört s aztán ismét sodord; végre tálald ki hosszában szeldelt zsemlyére.”
Ez után javaslom előételként a „Béka-karbonád kucsmagombával és rákfarkakkal” címmel fölvezetett ételkölteményt, amelynek leírása olyan ínycsiklandó, hogy már az első mondattól is összefut a nyálam: „Végy nagy békákat, vagdald le a czombjaikat, szedd ki azokból a csontot”. Mnyam…
Aztán főfogásként következzék például a „Sült kappan csigával szardella-mártásban” névvel illetett gasztrokreáció, amelynek leírása már a szőlőnedűre való átállás óvatos kezdeményezésével indul: „Moss meg borban friss csigákat”. Aki netán émelyegne a csigától, annak itt a „Vidra vöröshagyma-mártásban”, abban is megjelenik a bor: „Köveszd meg néhány tetszésed szerint választott darabját a felkonczolt és kiáztatott vidrának sós vízben, önts egy rézlábasba bort, eczetet, borsólevet, pergelj meg írósvajban rozskenyérmorzsát és vöröshagymát, öntsd a mártásba, melybe szegfüvet, borsot és szerecsendió-virágot is kevertél már. Végezetül tedd bele a kövesztett vidradarabokat, forrald fel lassan és add az asztalra.” A „Teknős-béka tulajdon tekenőjében osztriga-mártásban”, a „Szalonkák bélökkel együtt” vagy a „Gyömbéres hódtalp” is megérne egy misét. Vagy akár külön is egyet-egyet. De lássuk inkább a réteseket!
Nálam a „Rákos rétes” a nyerő, be is idézek néhány sort a recept elejéről: „Fejtsd ki negyven ráknak a farkát és az ollóit, vagdald össze nagyjában, reszelj el egy vajasszarvast morzsává, és dörzsölj el egy darab rákvajat habzásig…” S a többi. Fincsi lehet. (Csak tudnám, mi a fene az a vajasszarvas!)
Végezetül pedig egy kis édesség. A romantikus beállítottságúaknak a „Mandola-csókocskák”-at ajánlom, a ruszofilek igényeinek nyilván a „Cukrozott muszkazóna” felel meg leginkább, az „Égi-lajtorja ribizke-kocsonyával” pedig az édesszájú hívőket segíti fel a Mennyeknek Országába.
Ha véletlenül találkoznának ott Emerson úrral, kérem, számoljanak be neki arról, amit majd a fönti fogások elfogyasztásakor éreznek! Mondják el neki azt is, hogy a magyar konyha – ellentétben a magyar társadalommal – soha nem volt igazán konzervatív, és mindig mindent a nemzetiszínű lábasba aprított, ami élt és mozgott. Örülni fog neki.
Még csak annyit tennék hozzá, hogy ha a gyomrunk ennyi mindenre nyitott, hosszabb távon mi magunk sem lehetünk zárkózottak és befelé fordulók. A gyomor az alap, a szellem arról lebben éteri magasságokba. Vagy hanyatlik a kishitű igénytelenség belterjes bugyraiba.
Fogyasszunk hát bátran, leljünk örömöt a régiben – és élvezzük az újat! Ne firtassuk az eredetét, attól aztán ne fájjon a fejünk: az a miénk, amit megeszünk!
Kapaszkodjunk feljebb, egyre feljebb az égi lajtorján!