A gabona útja a vetőmagtól a kenyérlisztig

Trágyás szekerek hajnalban

A termőföldet szeptember végén, október elején az őszi betakarítások után trágyázták. A parasztgazdák tudták, hogy a jó istállótrágya növeli a föld termékenységét, alapfeltétele a következő év gazdag termésének.

A trágyázás kizárólag férfimunka volt. A megérett istállótrágyát a gazda szekéren szállította ki a földekre, s a család férfi tagjaival közösen, villával szórta szét. Kedden és pénteken, valamint alkonyatkor nem vittek ki, nehogy a gonosz erők megrontsák a ganéjt adó állatokat, vagy a trágya elveszítse életet adó erejét. Újholdkor és abban a hónapban, amikor a hold megújulása péntekre esett, sem volt ajánlatos kihordani, nehogy megromoljon, és férgek lepjék el a termőföldet.

A trágyával megrakott szekérrel korán reggel volt csak szabad kihajtani az udvarról. A mással, főleg nőszeméllyel való találkozást akarták ezzel elkerülni. Ha a gazda, útközben találkozott valakivel, visszafordult, és másnap kora hajnalban indult újra útnak.

Ekével, ösztökével

A szántás a talaj előkészítésének legfontosabb mozzanata volt. Az egyik legmegerőltetőbb földmunkának számított, melyet ugyancsak kizárólag férfiak végeztek.

Ekével történt, mely elé igavonó állatot, lovat vagy ökröt fogtak be. Az állat húzta az ekét, az ember pedig tartotta az eke szarvát. A szántó az igavonó állatot hosszú fanyélre erősített keskeny, lapátszerű, hegyes végű szerszámmal, ösztökével nógatta a munkára. Az ösztöke más célt is szolgált. A szántó ember vele kaparta le az ekevasra tapadt földet.

Az évszázadok során az ekének számos változata alakult ki, és egyre inkább tökéletesedett. A kezdeti faekét részben fából, részben vasból levő váltotta fel. A teljesen vasból készült csupán a 19. századtól ismert, de a paraszti földművelésben nehezen hódított teret. A néphit szerint a vasnak boszorkányereje van, kiszívja a föld erejét, ezért a vasekét kezdetben nem szívesen használták.

Szántani ősszel vagy tavasszal volt szokás. Az őszi szántásra az őszi betakarítás után került sor. A tavaszit általában a Zsuzsannát (február 19.) követő tizenegyedik napon volt szokás elkezdeni, még napfelkelte előtt. Pénteken és nagyhéten tilos volt szántani.

Boronával, hengerrel

A lovakkal vagy ökrökkel gondosan megszántott földet fogas boronával elboronálták, s a megfogasolt talajba vetették a gabonát. A magokat vetés előtt gondosan átválogatták, a gabonaüszög ellen meszes vagy rézgálicos oldatban megmosták. Megmosottan a földbe kerülve gyorsabban kicsírázott. A vetőmaghoz szokás volt anyatejet keverni, hogy a búza szép fehér legyen.  

A gazda a magot a nyakába kötött zsákból, lepedőből, karácsonyi abroszból széles mozdulatokkal, egyenletesen szórta. A munka befejeztével az üres zsákot, abroszt jó magasra dobta, hogy a gabona magasra nőjön.

Vetés után a talajt előbb fogas boronával, majd kökényvesszőből font tövisboronával elboronálták, végül vaskos fahengerrel elhengerelték; ezáltal betemették a magokat. 

A búzavetés legalkalmasabb időpontjának a búza- vagy Ferenc-hetet tartották, vagyis azt a hetet, amelybe Ferenc napja (október 4.) esett. Hogy gazdag legyen a termés, Ferenc-napkor a gazdasszonyok nem sütöttek kenyeret. Búzát a hold növekvő szakaszában vetettek, hogy a növekvő holddal együtt nőjön; holdfogytával tilos volt.

Ha megszakadt a búza töve

A beérett gabona aratásához általában Péter-Pál (június 29.) vagy Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) kezdtek hozzá. A népi hiedelem úgy tartotta, hogy akkorra szakad meg a búza töve, s attól kezdve már nem nő, csak érik, vagyis megérett a betakarításra.

Aratáskor a falu apraja-nagyja heteken keresztül kora reggeltől késő estig a gabonaföldeken dolgozott. A férfi kaszások csapóval, takaróval felszerelt kaszával vágták a rendet. A levágott gabonát az asszonyok és a nagyobb gyerekek markokba szedték. A marokszedőket férfiakból álló kötözők követték, akik két–öt markot szalmakötéllel, kézzel vagy kötözőfa segítségével kévékbe kötöttek. Az aratók a naponta learatott gabonakévéket késő délután közösen keresztekbe, kepékbe rakták. Egy kereszt általában tizennyolc kévéből állt.

Pántlikás szekéren

Az aratással Anna (július 26.) hetéig általában mindenütt végeztek, és hozzáfoghattak a gabonakévék behordásához. Illés napkor (július 20.) tilos volt a behordás, nehogy a villám belecsapjon a kévékbe vagy a kazalba. A gabonakévéket a tarlóról felpántlikázott szekereken szállították haza. Cséplésig csűrökben (gazdasági épület) vagy szérűn asztagokba rakva tárolták.

Cséplés, nyomtatás a szérűn

A gabonaszemeket állatokkal való nyomtatás vagy cséplés útján távolították el a kalászokból. A színhely a szérű volt: simára nyesett, döngölt, tapasztott térség a csűrben, a csűr előtt vagy a gazdasági udvarban. Mivel a cséplés nehéz testi munka volt, csak férfiak végezték.

Nyomtatáskor a szérűn szétterített kévékből lovakkal vagy ökrökkel tapostatták ki a szemeket. A learatott gabonát gyűrű alakban helyezték el – ezt nevezték ágyásnak –, majd ráhajtották az állatokat. Egy férfi az ágyás közepén állt, gyeplőn tartotta és körbe hajtotta az állatokat. Időnként villával felrázták a szalmát, vagy gereblyével széthúzták, hogy az állatok minél jobban kitapossák a szemeket.

Csépléshez csépet (cséphadaró) használtak. Ez hosszabb nyélből és feleakkora hadaróból állt; a végüknél fogva szíjkarika tartotta őket össze úgy, hogy munka közben a hadaró foroghatott a nyél végén. A szérűn felállítgatták, egymásnak döntötték a kévéket, majd a férfiak kezükben a cséppel elkezdték agyalni őket. Utána kibontották és a földre fektették a gabonaszárakat. Addig verték, csépelték, míg teljesen üresek nem lettek a kalászok.

A cséplés és nyomtatás hetekig, hónapokig is eltarthatott, gyakran belenyúlt a késő őszbe vagy a télbe. A fedett csűrben ugyanis az őszi hónapokban is nyugodtan lehetett nyomtatni vagy csépelni.

Szelelés, szórás

A kicsépelt, elnyomtatott gabonát garmadába tolták. Ekkor még tele volt mindenféle szennyeződéssel (pelyva, törek, toklász, ocsú, gyommagvak, göröngyök).

Tárolás előtt a gabonát meg kellett tisztítani. Tisztítatlanul ugyanis sem tárolásra, fogyasztásra, sem pedig vetőmagnak nem volt alkalmas.

A tisztítás egyik módja a szelelés volt. A szemeket egy edényből embermagasságból, széllel szemben ponyvára vagy kosárba öntötték. A szél kifújta közülük a szemetet. Szeleléshez gyakran rostát alkalmaztak: a gabonát rostában forgatták, szitálták meg. Ezt asszonyok is végezték.

A tisztítás másik módja a szórás volt. Fából készült szórólapát segítségével a szemeket széllel szemben a levegőbe dobálták. A nehezebb gabona a földre terített ponyván messzibbre hullott, a szennyeződés pedig a szóróhoz közelebb vagy a szemek fölé esett. A szemetet időnként nyírfából készült, hosszú nyelű felezőseprűvel vagy sűrű fogú gereblyével, alhajtóval lehúzták a gabonáról. A szórás férfimunkának számított.

Régen az urak asztalára szánt búzát őrlés előtt megmosták, s kézzel kiválogatták belőle a konkolyt és mindenféle más szemetet. Ezt nevezték szemenszedett búzának.

Kasok, szuszékok, hombárok

A kicsépelt és megtisztított gabonát őrlésig kamrában vagy padláson vessző- és szalmakasokban, szuszékokban (ácsolt láda), kivájt fatörzsekben tárolták. Helyenként tornácra épített nagy fonott-tapasztott kasok, hatalmas hombárok, magtárak, gabonavermek szolgáltak raktározásra.

A földbe ásott, gondosan kiégetett, szalmával bélelt és légmentesen lezárt vermekben a gabonát évekig egészségesen tudták tárolni. A vermeket mindenki a saját háza elé ásta, vagy a faluban az összes egy kijelölt helyen volt.

Sokfelé épültek gabonások, melyek fából levő, kizárólag gabona raktározására szolgáló magtárak voltak. Gabonásládákban, szuszékokban vagy hombárokban tárolták bennük a magot egészen az őrlésig.

Őrlés

A gabonából liszt készült. Ezt a molnárok különféle malmokban őrölték.

Vízimalmok: A legrégibb malomtípusok, amelyek a víz erejét használták fel. Magyarországon a 14. századtól tudunk működésükről. Alul- vagy felülcsapósak lehettek. A gyors folyású folyók, patakok mellé alulcsapósakat építettek. A víz a kerék alatt folyt el, és mozgatta a lapátokat. A felülcsapós malmok kisebb vizű folyók, patakok mellett álltak. A víz felülről folyt a malomkerékre, és súlyával mozgatta a lapátokat. A vízimalmok működése nagyban függött a vízállástól, aszályos időben nemigen tudtak bennük őrölni.

Úszó hajómalom: Ez is vízimalom volt. A szélesebb, mély folyókon, mint a Duna, Tisza, Vág, Dráva, Maros, működtek ilyenek.

Szélmalom: A szél energiáját hasznosította. Franciaországból terjedt el, Magyarországon 1577-ben említik először. Legkorábban Erdélyben honosodott meg, valószínűleg Hollandiában tanuló diákoknak köszönhetően. Magyarország területén való elterjedése a 19. századra tehető.

Kétféle típusa volt ismert. A bakos szélmalom esetében az egész építmény fordult a tengelyén. Ez a típus volt jellemző a holland tájakra. Magyarországon viszont a másik változat, a tornyos vált közkedveltebbé. Ennek a vitorlája a tetejével együtt forgott.

Szárazmalmok: Vízben szegény helyeken, például az Alföldön épültek. Működtetésükhöz állati erőt használtak. A malom kerek épületében lovat, ökröt vagy szamarat fogtak be az őrlőszerkezet elé.