<p>Nosztalgiából időnként megnézem Colombo nyomozói eseteinek ismétlését. Nemrég az egyik epizódban a hadnagy új ballonkabátot kapott a sorozatban sosem látott feleségétől. Az új kabát sehogy sem volt Colombo ínyére, folyton visszasírta a régit. Egyik alkalommal, amikor egy bűntett helyszínére hívták, szándékosan a nyitott fedelű autójában hagyta.</p>
Odaszólt a hátsó ülésen kuksoló kutyájának: „Ha valaki el akarná lopni a kabátomat, kérlek, fordítsd el a fejed!”
Meg tudom érteni a hadnagyot, mert nekem is volt egy hasonló esetem. Valamikor a nyolcvanas évek elején a férjem egy prágai szolgálati útjáról ballonkabátot hozott nekem ajándékba. Nagyon jó minőségűnek tűnt, precíz kidolgozás, ráadásul olasz termék – mindez együtt csupa jót jelentett, csakhogy: nem az én méretem volt. Férjem boldog mosolyok közepette próbáltatta fel velem. Hát, nekem nem volt kedvem mosolyogni. Vállban elállt, derékban lötyögött rajtam…
– Ez túl nagy nekem – mondtam kétségbeesve.
– Nem volt kisebb méret, mert rögtön szétkapkodták. Csak a nagyobbakból maradt néhány darab, azokból hoztam el a legkisebbet – magyarázta még mindig lelkesen. – Ha az övén csináltatsz még egy-két lyukat, akkor szorosabbra húzhatod, s máris jobban áll majd!
– De én nem szeretem a kabáthoz az övet, és nézd, a hónaljrésze is libeg!
– Az egyáltalán nem baj, mert ez raglánszabású, legalább könnyen tudsz benne mozogni.
Férjem nem fogyott ki az érvekből, mindenáron el akarta velem hitetni, hogy ez az egyébként nagyszerű, de nem rám illő kabát igenis jó nekem, majdnem mintha csak rám öntötték volna. Az a kifogásom sem hatotta meg, hogy sosem hordok fekete holmit.
Hiába akasztottam a szekrénybe azt remélve, hogy majdcsak megfeledkezik róla, nem így történt. Egy rokonunkat látogattuk meg a következő vasárnap, s férjem unszolására fel kellett vennem az új kabátot. Hazafelé jövet támadt egy ötletem: a troliban hagyom. A karomon átvetve tartottam, mondván, igen meleg ez az április végi este. A végállomáson leszállva a férjem felkiáltott:
– Hol a ballonkabát?
– Ja, a kabát? – próbáltam húzni az időt, hogy közben csukódjon már be végre az ajtó, s induljon el a troli. – Szóval a kabát! – elindult – Fent maradt a troliban!
Férjem óriási léptekkel a trolibusz után vetette magát, s minta az élete múlott volna rajta, hogy visszatartsa, a még lassan induló troli elé ugrott, integetve a vezetőnek, hogy álljon meg. Az izgatottan kinyitotta az ajtót, s férjem már hadarta is kétségbeesett viselkedésének okát. Tehát nem szabadultam meg a kabáttól. Ráadásul a sofőr szemrehányó tekintetét is el kellett viselnem.
A következő héten temetésre mentünk férjem szülőfalujába. Megérkezvén, a család mindegyik tagja külön-külön megdicsérte a ballonkabátot, sőt azt is megkérdezték, honnan van, mert látszik rajta: nem akármilyen portéka, biztos külföldi gyártmány. Megszidtam a férjemet, miért riasztotta a rokonságot, hiszen ezzel a kabát semmivel sem fog jobban állni rajtam. Váltig hajtogatta, hogy ő aztán egy szót sem szólt senkinek, vagyis csak az anyjának…
Azon rimánkodtam, hogy délutánra jó meleg legyen, ne kelljen magamra vennem. Elég szeles idő volt, de én erősködtem, hogy melegem van, csak a kosztümben megyek a temetésre. Hazafelé jövet aztán már dideregtem, még az eső is eleredt, a szél is felerősödött.
A későbbiekben tettem még néhány kísérletet, hogy megváljak a kabáttól, de az valahogy hozzám nőtt. Végül mégis a szekrényben kötött ki, s ott lapult jó hosszú időn át. A napokban került a kezembe. Hm! Több mint harminc év, több mint harminc kiló. Felpróbáltam, s lám: most valóban olyan, mintha csak rám öntötték volna. Az idő semmit sem ártott neki, csak egy kicsit beporosodott. Kimostam, kivasaltam, szebb, mint új korában! Csak az időzítést tévesztettük el, egyébként valóban remek darab.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.