Testképzavarom tortúrája, avagy Meggyógyulok valaha?

Sem a szonográfia, sem a véreredményem nem lett jó. Mégsem kaptam még gyógyszert, csak szelént és D-vitamint. Egy hónap múlva újra látni akar. Amint hazaértem, tornáztam. Olyan nagyon jólesett! Épp csak kezdtem élvezni, már le is telt a 20 perc. Anya dagasztott másnap túrós háromszögeket. Nem tudtam ellenállni. Imádom! Két nap múlva újra dagasztott, kakaós kalácsot, aztán bucikat, pozsonyi kiflit, gyakorlatilag heti háromszor sütött. Meg is kérdeztem, miért. Minek? Kinek? Gyanús. Azt mondta, most erre kapott rá. Aha, én meg szumóbirkózó szeretnék lenni. Van ebben hátsó szándék, nem kicsi, érzem. Dagaszt, mert nagyon jól tudja, hogy annak nem tudok ellenállni. Nem korrekt!

Isten látja lelkem, igyekeztem. Szinte mindenből ettem, kisebb adagokkal kezdtem. Napi ötször étkeztem. Néha éreztem, hogy sok a gyomromnak, de lenyomattam. Anyu büszke volt rám.

Kiírom magamból!

Az iskolából a tanító néni feladatot adott. Egy biológiai beszámolót kellett írni karácsonyig. Bármi lehetett a téma, ami csak egy kicsit is összefügg a biológiával. Megemlítettem ezt anyának, és neki az a bizarr ötlete támadt, hogy ebbe a fogalmazásba írjam le testképzavarom történetét. Hevesen tiltakoztam. Anya azzal érvelt, hogy ennél személyesebb beszámolót aligha tudok írni, ez a téma most adott számomra, hiszen a mindennapjaimat tölti ki, talán jól is esne kiírni magamból… És ráálltam.

Hát ezzel már csak az az aprócska gond volt, hogy nem igazán szeretek fogalmazni. Így aztán megegyeztünk anyával, segít. Készítettünk a kezdéshez egy vázlatpontos lapot. Ült az ágyam szélén, és én diktáltam a pontokat. Talán mégsem volt túl jó ötlet. Éreztem, hogy fagyos a levegő, hogy anya nem találja a szavakat, csak csendben jegyzetel. Most már nincs titkom anya előtt. Meg is könnyebbültem. Még akkor is, ha neki a mondottak nagyon fájtak. Ennek a fogalmazásnak köszönhetően tudott meg minden apró részletet, amit természetesen a pszichiáternél fel is használt, mondván, hogy vagy őszinte leszek, vagy felesleges elmenni. Utóbbira szavaztam volna.

Tudod, mi a dolgod

Mire eljutottunk a pszichiáterhez, már 49,8 kg voltam. Majd 1 kiló plusz. Remélem, értékelni fogja! Nem volt jó érzésem. Pszichológus helyett most egy pszichiáternél ülök. Innen minél előbb szabadulnom kell. Végigmértem a doktornőt. Na ne! Kis filigrán, vékony nő. Ez fog nekem tanácsokat adni? Ő fog kioktatni? És teszi ezt majd hitelesen? Nem létezik!

Anya felvázolta a problémámat. A doktornő aprókat bólogatott, közben végigmért engem amolyan „igen, persze, tipikus anorexia” tekintettel. Mint aki mindennap ezt csinálja. Meghallgatja a beteget, kioktatja, visszavárja. Pár sablonkérdést feltett, mennyit eszek, mit érzek, mennyit tornázok… aztán csend lett. A maszk alól anyára pillantottam, hogy most mi jön. Futkosott a hátamon a hideg. Legyen már ennek vége! Majd komolyan felém fordult.

– Vannak terveid, Liza?

– Hogyne lennének. Nem is kicsik. – A következő kérdése:

– És minek? Minek tervezel? Minek tanulsz egyáltalán? Miért tervezel szép dolgokat az életeddel, ha közben nem fogsz messzebb jutni a pszichiátriánál? Néha hazalátogathatsz, aztán vissza.

Ültem ott megszeppenve, és nem tudtam válaszolni. Talán nem is várta a doktornő, mert tovább beszélt, tekintetét le nem véve rólam.

– Dolgoztam a pszichiátrián. Dolgoztam anorexiás lányok között. Ha valaki odajut, az egyenlő a lassú öngyilkossággal. Azoknak a lányoknak a 80 százaléka nem lesz feleség, nem lesz anya.

Mesélt tapasztalatokat, látottakat anorexiás lányok mindennapjairól a kórházban. Erősnek tartottam a szavait, de hallgattam. Megtudtam, hogy a lányok többsége 13-tól 18 éves korig lesz anorexiás, és 90 százalékuk maximalista a tanulásban, mindig mindenkinek minden körülmények között meg akar felelni. Felvilágosítottak, hogy hiába félek attól, hogy erősebb, kerekebb fejem lesz, bár fogyhatok arcból, de a koponya nem változik. A vonalak adottak. Vagy elfogadom magam, vagy sírok életem végéig. A súly, amiben kiegyeztünk 52 kg volt. Ez megfelelt mindenkinek. Egy hónapom volt rá, vagyis heti fél kg. Kaptam mellé egy olyan gyógyszert, mely nem nyugtató, de segít abban, hogy ne stresszeljek mindig mindenen, és ellazítja majd kicsit a gyomorszájat, ráadásképpen kaptam egy leletet, melyen az állt: mentális anorexia.

Az úton hazafelé csendben meredtem magam elé. Cikáztak fejemben a gondolatok, a hallottak. Nagyon nem jó ez így! Igenis terveim vannak, célok az életemmel, amikből nem engedek! És ami igazán fájt, hogy nem lehet majd gyerekem. Nem! Én nagy családot tervezek! Anya is csendben ült a volán mögött. Halkan odaszóltam neki:

– Anya! Én sok gyereket szeretnék! – És ő elmosolyodott:

– Akkor tudod, mi a dolgod…

A teljes megnyugvás

Ez az egy hónap nem volt könnyű menet. Harcoltam önmagammal. A testem tiltakozott, az agyam próbálkozott. Igyekeztem betartani a napi ötszöri evést, nem mindig sikerült, néha a négy is veszett soknak bizonyult. A kiflitől úgy éreztem, leszakad a gyomrom. De tisztában voltam vele, hogy ez is az én utam. Felfelé. Ami nehezebb, mint gurulni lefele. Lassan, de biztosan haladtam. Sokat álltam mérlegre, az elején ingadozott a súly. Később átálltunk a heti egyszeri mérésre. Ezt jobban szerettem.

Hosszú hónapok elteltével végre este hat után is képes voltam enni. De még bűntudatom volt ettől. Éreztem, hogy tombolnak bennem a hormonok. A strúmagyógyszer (mert időközben azt is kaptam), a stresszoldó és a lassacskán feljövő kilók, talán mind közrejátszott abban, hogy hangulatingadozásaim voltak, hogy egy reklámban látott kisgyermektől percekig könnyeztem.

Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokról, és sokat arról, innentől mit és hogyan kellene. Léna azóta is kórházban, messze még a hazajöveteltől. Petra ugyanúgy elkezdte járni az orvosokat, mint én. Bár azt hiszem, én messze állok tőlük az állapotommal, a sorban mégiscsak ott voltam. Egyre több mindent megettem már, sőt olyan új dolgokat is, amiket azelőtt meg sem kóstoltam. Esténként gyógyteáztam, és meditációs gyakorlatokat hallgattam, s hallgatok a mai napig. Szeretem. Ellazít, megnyugtat.

Mielőtt újból pszichiáterhez mentünk volna, nem mertem a mérlegre állni. Féltem, hogy 52 kiló leszek. Talán nem is maguktól a kilóktól, sokkal inkább attól, hogy most már a testem nem tud megállni, a kilók szaladnak fel. Kis hiszti után megmértem a súlyom. 51,5. Picit megnyugodtam. A következő héten 52-t mutatott a mérleg, és még mielőtt bepánikolhattam volna, anya nyugalomra intett, hogy az emésztésem még nem állt be. Tehát +/-1 kiló lehetséges. Nem nyugodtam meg ettől. Tudtam, mi nyugtatna meg. Kiszámoltam egynapi kalóriabevitelemet. Nem akartam elkezdeni, eszemben sem volt számolgatni. Azt olvastam, hogy egy lánynak, aki tornázik, 2500–3000 kalória a szükséges. Teljesen megnyugodtam, az enyém 1200 volt. Az azt jelenti, hogy bőven ehetek még. Ez kellett a teljes megnyugváshoz.

Az elfogadás és az egészség

Ezzel a kitűzött 52 kilóval érkeztem a pszichiáterhez ellenőrzésre. Maximálisan elégedett volt velem. Megdicsért a súlyomért, és megengedte, hogy most már nem kell naponta kenyeret ennem, ha nem esik jól. Ez esett jól. Engedélyt kaptam a szolid tornára is. Most kellemesebb volt ez a találkozó. Nincs más dolgom, mint tartani a súlyom, az agy hozzáállásán még dolgozni kell. A testem már a helyes úton halad, az agynak még idő kell. Idő, hogy felfogja, már nincs veszélyben a test. És idő, hogy ezt el is higgye. Akkor leszek teljesen rendben. Ehhez a stresszoldó gyógyszer még segítségemre lesz. Ha belegondolok, érdekes, tanulságos és felejthetetlen nekem a 2020-as év. Kétszer volt hónapokig tartó otthoni karanténunk. Az elsőben zuhantam a betegségembe, a másodikban kivergődtem belőle. Nagyon bízom benne, hogy nem jön harmadik. Szeretnék újra iskolában tanulni, jóízűen étkezni, mértékkel sportolni, és egészségesnek tudni a barátnőimet és magamat.

Azt hiszem, pár év távlatából elfogadom majd, hogy átléptem az anorexia küszöbét. De ma még nem… Ma még csak annyit fogadok el, hogy az élet mindig tanít valamire, mindig leckét kapunk, és ennek mindig van miértje. Nekem kemény és erőm feletti lecke volt ez. Az elfogadás és az egészség. Van még mit tanulnom, van hova fejlődnöm. Egészséges leszek, bármi áron is. Még akkor is, ha azt mondják: „Tiszta apja ez a lány.”

Vége

Morovics Tünde

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/20. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene