Civil kastélylakó nemes indítékkal

Annyira különös és titokzatos teremtmény, hogy az egyetlen portrét huszonhárom évvel a halála után festette róla a szülők leírása alapján Vidéki János. A rejtély, amely a személyiségét és a Štúrhoz fűződő viszonyát övezi, azonban ma is elég ahhoz, hogy vonzza az érdeklődőket a kis faluba. Sokáig csak az Osztroluczkyak kriptáját csodálhatták kegyelettel, a romos kastélyról inkább elfordították a tekintetüket. De, akik egy-két éve jártak arra, meglepődve látták, hogy elkezdődött a felújítás. Mára visszanyerte régi pompáját az épület, és lakói is vannak. Róbert Dičér, aki 2019-ben megvásárolta, nem szállodát és wellnessközpontot akart benne kialakítani, hanem kellemes, ízléses otthont, s ez sikerült is neki. Civil kastélylakó, de annál nemesebb indítékkal.

Éjjeliedény az éjjeliszekrényben

Borongós novemberi napon érkezünk meg Ostrá Lúkára, és velünk szinte egyidőben egy pozsonyi család, akik szeretnék megnézni a kastélyt. A házigazda tapintatosan elküldi őket azzal, hogy magánlakról van szó, de majd tavasszal megnyitják Adela Ostrolúcka emlékszobáját, akkor mindenkit szívesen látnak. Mi azonban bebocsátást nyerünk, és egyik ámulatból a másikba esünk. A hatalmas előcsarnokban rögtön egy cirmos fogad barátságos dörgölődzéssel, aztán otthonosan elhelyezkedik az egyik fényáteresztő ablakban. A házigazda a tágas konyhába invitál a meleget árasztó hatalmas cserépkályha mellé. „Nem fűtjük mind a tizenhárom szobát, de cserépkályha már mindenhol van. Sajnos, ezek közül csak egyetlen eredeti, a többit szétverték, széthordták, csak nyomaikat találtuk a felújításkor” – kezdi a mesélést Róbert Dičér, aki három éve 250 ezer euróért vásárolta meg a kastélyt. „Egy romhalmaz volt, de mivel ingatlanfejlesztéssel foglalkozom, határozott elképzelésem volt, hogyan fogjunk neki a rendbetételnek. Ezt szó szerint értem, én is részt vettem a munkában, és nagyon örültem, amikor a falat borító faburkolat mögött leveleket, varrótűket, játékkártyákat találtunk. A legnagyobb felfedezésünk azonban egy WC-fülke volt, korabeli elvezetéssel egészen a kastélyárokba” – mondja, miközben a kis toalettet csodáljuk. Az ágyak alatt korhű porcelán éjjeliedények is vannak, és mint megtudjuk, ezeket használat után az éjjeliszekrénybe zárták. És mi még azt hittük, hogy az éjjeliszekrény az éjjelilámpa és a könyvek tárolására szolgált!

A felsőkirályi nagyszülők

Róbert Dičér azt mondja, gyerekkorától vonzották a várak, kastélyok, régiségek, és mindig azt tartotta, hogy a közös történelmet nem szabad kisajátítani. „Az Osztroluczkyak a bécsi udvar szolgálatában álltak, Adela édesapja, Miklós zólyomi alispán, majd a bécsi királyi kúria tagja volt, édesanyja, Gosztonyi Erzsébet szlovákul sem tudott. Evangélikus vallásuk révén azonban szlovák öntudattal is rendelkeztek, támogatták a nemzetébresztőket, mert látták, hogy ez elengedhetetlen a haladáshoz. Akkoriban ez meghasonulás és konfliktusok nélkül is lehetséges volt, sőt még később is. Az én vágkirályfai anyai nagyapám nem tudott szlovákul, mocsonoki származású nagyanyám magyarul, de mivel tetszett neki a tehetős, fess legény, aki bőrkabátot viselt és biciklivel járt, hozzáment és megtanulta a nyelvet. Szebben beszélt, mint a helyiek, ezért mindenki tisztelte. Minden nyarat náluk töltöttem, tőlük tanultam, hogy a múltat nem lehet megtagadni, és hogy a tartós siker és megbecsülés alapja csak a tisztességes munka lehet. Később, amikor már magam is tanulmányoztam a történelmet, rájöttem, milyen nagy kár, hogy a Monarchiához fűződő kapcsolatainkat megszakítottuk, az örökségét tönkretettük. Ezért, amikor megvolt rá a lehetőségem, nem még drágább autót, külföldi villát vettem, hanem ezt a kastélyt” – mondja, miközben már az emeleti termekbe invitál.

Történelmi hűség, mai lakályosság

„Egy komód és egy kályha maradt itt az Osztroluczkyak berendezéséből, Adela spinétje, amelyen Erkel Ferenc tanította játszani, a zólyomi múzeumban van. Tudom, hogy akad még egy s más a faluban, de senkitől nem kértem semmit, aki úgy véli, hogy itt a helye, az elhozza. Volt is már rá példa, mert az emberek látják, hogy komolyan gondolom a kastély és a környék rendbehozatalát. A berendezést aukciókon, külföldi régiségkereskedésekben vásároltam, ügyelve arra, hogy korabeli legyen. 1945-ben orosz katonák voltak itt elszállásolva, a helyiek elmondták, hogy amit a pincében találtak, azt megitták, aztán az ablakon dobálták ki a bútorokat és a porcelánt. Szerencsére, fennmaradt néhány tervrajz az egyes szobákról, így én is ennek alapján igyekeztem berendezni. Nem túlzsúfolni, mert egy ilyen épületben a terek is nagyon fontosak. A történelmi hűségre sem törekedtem, inkább a kor hangulatát, lelkületét igyekeztem megidézni. Itt élünk a párommal, fontos, hogy az épület kényelmes, lakályos legyen, ezért a lakrészünkben vannak modernebb bútorok is. De az egész olyan, hogy nem szúr szemet, hiszen az évszázadok során az eredeti tulajdonosok is mindig kiegészítették a berendezést” – magyarázza, miközben az egymásba nyíló szobákon sétálunk végig, szebbnél szebb bútorok, dísztárgyak, gobelinek és képek között. „Ahol nem sikerült feltárnunk az eredeti festést, ott legalább a színeket igyekeztünk megőrizni. Csodálkoztunk például, miért voltak az egyik teremben feketék a falak, de később kiderült, hogy ez volt a kastély képtára, és a festmények az aranyozott keretekben nagyon jól mutattak a sötét háttéren.”

Osztroluczkyak és Ostrolúckyak

Adél szobájában járunk, ahol ugyancsak régi fotók alapján rekonstruálták a festést – angyalok néznek ránk a mennyezetről. Itt nem fűtenek, a szomszédos szobában izzik a cserépkályha, és a másfél méteres falak tartják a meleget. El tudjuk képzelni, hogyan éltek itt a régi tulajdonosok, hogyan hímezhetett Adél az ablakmélyedésben, fogadta az apja az urakat a könyvtárszobában, hogyan szépíthette, rendezgette a szobákat pesti és bécsi katalógusok szerint az anyja. Ők már a hatodik generáció voltak a kastélyban, amelyet 1636-ban Osztroluczky Menyhért zólyomi alispán építtetett Artz Ábrahám selmecbányai építőmester tervei alapján, és az alapkőbe a következő feliratot vésette: Álljon ez a kastély addig, amíg a hangya ki nem issza az összes tengert, és a teknősbéka meg nem kerüli a földet. Menyhért vak fiának, Boldizsárnak a fiai, István és Ádám építtették Ostrá Lúkán az evangélikus templomot. István ága kihalt, Ádám unokája, Lajos pedig 1791-ben feleségül vette Ludovika Rotschutz baronesszt, így megszerezte a nemesváraljai (Zemianske Podhradie) uradalmat. A család felváltva élt Nemesváralján és Osztrolukán, előbbi birtokot Gusztáv fiuk, utóbbit Miklós örökölte. Osztroluczky Miklósnak két gyermeke született, Adél és Gusztáv, a lány fiatalon meghalt, a fiú Zólyom vármegye közjegyzője lett. Két fia közül Miklós nem nősült meg, ő volt az osztrolukai kastély utolsó lakója, Zólyom vármegye főispánja, breznói országgyűlési követ és a Luther-társasság elnöke. Az idősebbek még emlékeznek a joviális öregúrra, aki hátratett kézzel sétált a faluban, mindenkivel szóba elegyedett, és szívesen megkóstolta a helybeli asszonyok főztjét. Öccse, Géza Nemesváralján lakott, fia, Pál Menyhért Géza Wekerle Antóniával kötött házasságot, és a Nógrád megyei Ecsegen éltek. Három gyermekük született, Klára, Gabriella és Miklós – utóbbi neves építész, több szakkönyv szerzője, ma Budapesten él.

A budapesti utód

Osztroluczky Miklóssal sikerült felvennünk a kapcsolatot, lapunknak azt mondta, tud az ősi kastély felújításáról. „Egy barátom járt ott tavaly, és legalább kívülről lefényképezte. Nagyon örültem, hogy ilyen szépen rendbe hozták, mert amikor negyven éve ott jártam, elég szomorú állapotban volt. Akkor levéltár működött az épületben, elég mogorván fogadtak, de egy üveg jó barackpálinka megnyitotta az ajtókat. Szeretnék még visszamenni, ha az egészségem engedi” – mondta a 82 éves építész.

Közben Osztrolukán a kastélysétát követően egy öt méter széles kéménybe nyerünk betekintést, a cselédek itt füstölték a kolbászt, és ma a kéményseprő létra nélkül is felsétál a lépcsőszerűen rakott téglákon. A háromszáz éves tölgyfalépcsőn felmászunk a padlásra is, amelyet tűzvédelmi okokból kovácsoltvas ajtó zár. A kastélyparkban folytatjuk a szemlét, ahová a tulajdonosok az 1886-os tereprendezési térkép alapján már a fákat és a rózsabokrokat is kiültették, hogy jövő tavasszal, amikor a toronyban megnyitják Adela Ostrolúcka emlékszobáját, teljes pompájában fogadja a látogatókat.

„Megvásároltuk a környező telkeket is, hogy az eredeti méreteiben hozhassuk rendbe a parkot, s főleg, hogy a kastély szomszédságában ne épülhessenek bérházak. Rendbe hoztuk a cselédek lakásait és a juhakolt, a községtől bérbe vettük a szomszédos kastély területét meg a gazdasági épületet, ahol közösségi centrumot és az egykori bányavárosokon át Szent Barbara útját járó zarándokoknak szálláshelyet szeretnénk létrehozni” – sorolja Róbert Dičér. Tervei között szerepel még egy lóistálló, tyúkól, gyümölcsaszaló és gyümölcslékészítő műhely is, azt mondja, úgy akar itt élni, hogy teremtsen is valamit. „Nyugalmat, békességet találtam ebben a faluban, a helyiek is befogadtak. Szeretnék tartós értéket hagyni magam után.”

Kastélytulajdonosból képviselő

Az említett szomszédos vagy felső kastély, amely a 17. század végén épült, ma már csak romjaiban létezik. Hajdan a „Jobb időkben bízom” felirat volt látható a homlokzatán, de az épületre nem vártak jobb idők, a helyi szövetkezet a kilencvenes évek elején lebonttatta. Az új tulajdonos most feltárja a romokat, az erre járók legalább ezek alapján képet kapnak arról, hogyan nézett ki Osztroluka száz évvel ezelőtt. Mert a ma élők már csak arra emlékeznek, hogy az alsó kastélyban a Lešť katonai körzetből kitelepített lakosok kaptak szállást, majd mikor kiköltöztek, az állami levéltár működött falai közt. A rendszerváltás után sorsára hagyták, sokáig nem akadt senki, aki életet akart volna vinni bele. Róbert Dičérnek ez annyira sikerült, hogy az őszi önkormányzati választásokon a legtöbb szavazatot kapta a képviselőjelöltek közül.

Azt mondja, ez csak a ráadás, enélkül is helyinek érzi magát, és legfőképp azt szeretné, ha a falu megőrizné eredeti értékeit. „Ehhez ugyanúgy hozzátartozik, hogy ne épüljenek lapos tetős házak, mint az, hogy a kastélyokat őrizzük meg eredeti formájukban, amennyire csak lehet. Nem kell hazudni, szépíteni, nagyítani, elég szép és gazdag a történelmünk anélkül is, hogy hozzátennénk” – mondja, és ez igaz Adela Ostrolúcka és Ľudovít Štúr állítólagos szerelméről is.