Atyai kötődés

Az Ószövetségben egyik fontos feladata volt az apának, hogy elmesélje gyermekeinek azokat a hitvalló történeteket, melyekben Isten kinyilatkoztatta magát. Az ószövetségi kor társadalmában az apai szerepkör kapott legnagyobb megbecsülést és tiszteletet, de Istent csak nagyon ritkán „ruházták” fel apai jelzőkkel. Az addigi megszokott Istenkép az volt, hogy Isten bár megszabadít a fogságból, de megkívánja, hogy Őt szolgálják, mint a világ teremtő urát, és az Ő szabályai szerint éljenek. Keresztyén közegben megszokott, hogy Istent „mi Atyánknak” szólítjuk, mert Jézus által mi is Isten gyermekeinek tarthatjuk magunkat. Közvetlenül megszólíthatjuk imáinkban, áldást várhatunk Tőle, hibáinkat megbocsátja. Mégis néha úgy fest, mintha tartanánk ettől az Atyától, mert úgy gondoljuk, vannak elvárásai. Ha megnézzük az ószövetségi történeteket és kijelentéseket, azokból inkább a távolságtartást és tekintélyt parancsoló apai képet vonhatjuk le. Pedig Isten a kezdetektől fogva Atya, és a kezdetektől fogva szeretett gyermekeként viszonyul az emberhez. Alkotásának a csúcspontja, akiben leginkább gyönyörködik, mivel az élet lelkének és az ő képének hordozója.

Sokkal inkább az ember az, aki nem képes gyermeki bizalommal beleereszkedni az atyai karokba, hogy kételkedés nélkül elhiggye, még a háborgó vízen is átviszi, vagy hogy az izzó pusztaságban is vizet és eledelt biztosít számára. Az akadály nem Isten oldalán van! Nem Ő a túl szigorú, nem Ő túl haragos! Az ok az ember önképében van: nem vagyok szerethető, nem vagyok elég jó, nem érdemlem meg, nem vagyok méltó… – gondolják sokan. És ez az a pont, ahol az ember kivonja magát a gyermeki szerepkörből, eltolja magától a mennyei Atyát, és arra ítéli önmagát, hogy mintegy „apa nélkül nevelkedjen”. Azt pedig tudjuk, hogy szerető apa nélkül nevelkedni súlyos következményekkel jár.

A hegyi beszéd tanításában Jézus egy paradigmaváltást vezet be az addigi ószövetségi vallási elképzelésbe: „Ugyan ki az közöttetek, aki, ha kenyeret kér a fia, követ ad neki…? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?” Amikor ezt Jézus megteszi, akkor egy alapvető szemlélet változik meg: Isten nem az alapján viszonyul az emberhez, hogy ki mit áldoz fel neki, hanem hogy milyen kötődés alakul ki kettejük között. A legmarkánsabban ezt Jézus példázata mutatja be az ún. „tékozló fiú” történetében, ahol az apa akkor is visszafogadja fiát, amikor az már minden határon túllőtt. Pál apostol ezt így fejti ki: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Ha kétségek és félelmek ébrednek bennem, rágondolok a gyermekkori madzagos bábokra: az én mennyei Atyám bizton kezében tartja a köteléket!

Süll Tamás, PhD.

a ZIPS – Család- és párkapcsolat-segítő központ vezetője

református lelkész, mentálhigiénés segítő szakember, egyetemi oktató