No, lement a Kinderaktionstag. Huhh. A múzeum tanult a múlt év hibáiból, és idén kisebb hírverést csináltak a nap köré. Ráadásul gondosan körbekerítették a legháklisabb tárgyakat. Így aztán külön kis kordont kapott az óriás kék plüsspók (La Vedova Blu), a viaszból készült hiperrealista meztelen néni, továbbá az embernagyságnál is nagyobb, lelógó fülű plüssnyúl (akinek, mint egy kalóznak, a fél szemét hajtóka takarja), a plüssnyúl közvetlen közelében a rikító színű plüsshomár, melynek bajsza-ollói gondosan (értsd: nyenápadnye) kasírozzák a posztamensen keletkezett öklömnyi rést, amit szintén gyerekek okoztak pár hete + Nam June Paik pianínója, melyen szögesdrótgomolyag, kifújt tojások és vagy egy tucat apró mütyür és figura van felpillanatragasztózva + Daniel Spoerri „csapdaképe”, melyből tányérok és borosüvegek és villák meg vázák meg hamutartók lógnak egyenesen a néző felé, de ugyanúgy elkerítették a Picassót és a Warholokat is, a hungarocell habból szobrott, padon ülő cica-kutya és afroamerikai házaspár is külön kis kerítést kapott, sőt, a golyót, ami annak idején elgurult, nem is egyszer, úgy ahogy van – Gott sei dank – bedobozolták, és erre a napra a raktárba tették alukálni.
Fél tizenegy táján elkezdtek szállingózni az első hivatalos látogatók. És aztán lassan, fokozatosan egyre csak több, egyre sűrűbb fürtökben. Kicsik, kicsinkók és nagyobbacskák. Kopaszok, félkopaszok, göndör, fodros, fürtös hajúk és szöszhajúak. Gagyogók, gügyögők, gőgicsélők, majdnem- és már-már-németül „beszélők”. Totyogók, tipegők, kúszómászók. Fegyelmezetten, hallgatagon szüleik kezét fogók és kontrollálhatatlanul ide-oda repesztők. Trottyosok, pelenkások és nagycsoportosok. Piszék, pöszék, tátott szájúak, csorgó nyálúak és gömbhomlokúak. Az első komolyabb sírás-rívás csak dél körül alakult ki. Akkorra már vonatozva érkeztek gyerekek (élükön az ügyeletes Kubicskó tanító néni), a legkínosabb magyarbulikat és esküvőket (is) eszembe juttatva. A legjobb azt volt látni, ahogy Jean Tinguely hatalmas, zenélő (kerepelő-kolompoló-csilingelő-füttyentő) fogaskerék-masinériája (Méta-Harmonie) mennyire tetszett nekik. Külön komikus volt, hogy az egyik francia bébi, akit éppen óva intettem, hogy ne tovább, mert már oldalról közelített volna a zsilettpengés cucchoz, ami pont arról a feléről nem volt elkerítve, szóval az, a nagy pelenkás fenekével leguggolt, és a dudlija (Schnuller), hopp, egyenesen belepottyant egy betonöntvény (ami a keretinstalláció részét képező drótkerítések foglalata-talpazata), szóval a betonöntvény egyik lyukába. A lyuk pontosan akkora, hogy a dudli épp belefér, de jó mélyen. Eltartott vagy két-három percig, míg közös erővel (a szülők keze nem fért bele) végre kiszedték. Én meg közvetlenül mellettük vigyázok, ugye, zsilettpenge-ügyben. Amint megvan a dudli, megkönnyebbülve visszafordulok, és azt látom, hogy egy meglett, negyvenéves nő teljes magabiztossággal fogdossa-rendezgeti Heimo Zobernig vászonrámáit (nagy, nyitott, kocka formájú fadoboz, benne rekeszek, mindegyikben egy más-más színű monokróm festmény, néhány centivel a láda mellett egy bazi nagy jel, hogy dont´touch, meg áthúzott kéz, meg ami kell)...
Délután három körül hirtelen betoppan két nő kíséretében Prof. N. B., tanszékünk legfenszibb US-amerikai tanára, aki a New York-i Columbia Egyetemen habilitált, pár éve nálunk tanít, azonnal megismer, mosolyogva felém lép, és ismételten, nyomatékkal megköszöni, hogy elmentem múltkor a tanszéki szimpóziumra (1968 és KK-Európa, ő szervezte, amúgy szomorúan kevesen voltak: én azért (is) mentem, mert egy pozsonyi szlovák teoretikus is előadott). Szóval mosolyogva köszönte, milyen jó, hogy eljöttem, aztán small talk, egy-két mondat után megkérdezi, hogy hívnak, honnan származom, mondom, hogy Hungarian, however, I´m a Slovak citizen, merthogy... de már mondja is, hogy persze, tudja, mert a férje (vagy barátja) szenci (!) („do you know Senec?”), és picit tud magyarul is, de mire végleg megrökönyödhettem (Dolák-Salyval szólva: ocsúdhattam) volna, már tipegtek is be a gyerekek (olaszok: sajnos későn mondtam, hogy si prega di non toccare – bár inkább tapics-care volt az)... Ezek után már alig történt említésre méltó. Csak egy magyar bácsi morgott félhalkan a feleségének, hogy nem szabad megfogni a dolgokat, mert „ezek” azonnal rászólnak az emberre. De akkor mégis hogyan állapítsa meg, hogy milyen anyagból van (már a nyelvemen volt, hogy kérdezze meg, reszpektíve olvassa el a címkéket), ... „és amúgy is, ott, ni, egy nagy zsíros ujjlenyomat, azt meg bezzeg nem vették észre.” De erre már a felesége azt felelte, hogy megülte a gyomrát a leves.
Csanda Máté
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.