Gyermekszemmel minden más

Miután leküzdöttem az akadályt, csodás látvány tárult a szemem elé a konyha kis zugában. Kibelezett sportlabdák hevertek mindenütt, sőt némelyikükön a fekete-fehér bőrnégyzetek is apró foszlányokban. Elbűvölve néztem a férfi eres kezeit, ahogy megfogja egyik-másik darabkát, és vastag, görbe kárpitvarró tűvel összeférceli a négyzeteket. Hangosan szólt a rádió, a zöld bolygó csodálatos madárvilágáról, a nyitott kalitka ajtaján hintázó színes pintyek tették teljessé a képet. Szerettem itt lenni, de csak csendes csodálóként lábatlankodtam a műhellyé kinevezett konyhasarokban. Csaknem húsz évvel volt idősebb a labdákat javító férfi a feleségénél. Fel sem nézett a dolgozásból, olykor tudomást sem vett igazából sem az érkezésemről, sem a távozásomról. Mégis a gyerekkorom részévé vált. Csendes ámulattal néztem, ahogy az egykori aktív sportember fáradhatatlanul javítja a labdákat, majd váratlanul felegyenesedik, megropogtatja a derekát, és ünneplőbe bújik. Számomra átlagos, hétköznapi délután volt, a nyolcvanas évek elején járhattunk, ő mégis azt mormogta induláskor maga elé, hogy ma jelentős egyházi ünnep van, itt az ideje, hogy induljon a szentmisére. Jöhetünk is, ha akarunk. A feleség nem válaszolt. Nem is nagyon hallottam, láttam, hogy beszélgettek volna. A feleség a saját ritmusában élt és dolgozott, mindig sürgött-forgott a lakásban. A férfinak pedig mintha egy saját jól bejáratott, de külön élete lett volna egy számunkra teljesen ismeretlen galaxison. Egy nagyon tiszta zöld bolygón. Téli estéken, amikor futócipőt húzott, és elindult futni a Vág partjára, csatlakoztak hozzá a gyerekei, és olyankor csatlakozhattam én is a barátaimhoz. Vágni lehetett a csendet a sötét hóhullásban, egyikünk se mert megszólalni. Ropogott a hó a talpunk alatt, amikor nekirugaszkodtunk a töltésnek, és hallottuk reccsenni a deres ágakat a kora esti alkonyatban. Évekig álmodtam még felnőtt fejjel is ezekről a dermesztő, de nagyon tiszta és békés futós estékről. Soha egyetlen szót sem váltottam vele, csak része lehettem kicsit az életének. Mégis rengeteget tanultam tőle. Ha jól emlékszem, még a gyerekeivel sem beszélgetett, csak úgy élt, hogy abból tanulni lehessen, akkor is, és utólag, felnőttként is. Szívesen megkérdeztem volna tőle, milyen érzés lehetett, hogy csaknem elmúlt tizenkilenc éves, amikor világra jött az a kislány, aki végül az élete párja lett. Gyerekként csupán annyit érzékeltem a világából, hogy valami olyasféle béke és nyugalom járja át, amelyből nem lehetne kimozdítani, és hogy az ő „bolygóján” nincs indulat, rossz gondolat vagy keserűség. Az van csak, ami éppen van, és ahogy annak éppen történnie kell. Azt hiszem, ez az ember úgy szerette a feleségét, a családját, talán még engem is, hogy mindenkit engedett megmártózni a békéjében. Az idős édesapa volt a ház lelke, aki a jelenlétével nevelt. Figyeltem a közelében élőket, ahogy letisztulnak, leegyszerűsödnek a mozdulataik, szelídül a tekintetük a férfi jelenlétében. Nem várt el semmit, valamiért mégis illett viselkedni: nem dohogni mások miatt, nem szidni senkit, még a hosszú sorokat sem a boltban, még az időjárást sem. Csak lenni kellett, és valahová nagyon mélyre, mint valami éléskamrába, elmenteni ezt a gyermeki nyugalmat, amelyet felnőttkorában olyan megátalkodottan keresni kezd magában az ember.  

Igazodva a másiknak a korához

A másik házaspárt is gyerekként éltem meg, külföldről költöztek haza, a már nyugalmazott férj országába, mert az hazavágyott. A még aktív és dolgozni vágyó feleség nyelvórákat adott a kis lakásukban, amely valóságos szentély volt számomra. Szívesen láttak, mert a szerelmüket sosem pecsételték meg új élettel, örültek, hogy időnként gyerek volt a háznál. Jutott a külföldről hozott finomságokból, és bár nem volt szabad semmihez sem hozzányúlnom, mégis megcsodálhattam a különféle festményeket, antik bútorokat és szobrokat. Emlékszem, a falakat szentképek borították, a folyosót különféle értékes, bár számomra kissé megcsonkított domborzatok, szobrocskák díszítették. A Megfeszített szomorú tekintete kísért, amerre csak mentem. Abban az időben számomra nagyon különös hangulata volt az otthonuknak, és volt alkalmam látni, ahogy az évtizedek alatt egymáshoz alkalmazkodó, szelídülő emberek szavak nélkül is értik egymás mozdulatait. Ki hová mozdul, indul éppen, és hogy miért teszi azt, csak nekem, kívülállónak magyarázták meg, ha kellett. Amikor a másik visszatért, kimérten, csaknem ugyanazokkal a szavakkal adta tudtomra, hogy közben mi dolga volt, mint ahogy azt a társa mondta el nekem. Időnként elindultak a fővárosba, annak is egyik kertváros részébe. Talán már nem is várta őket ott senki, és csak emlékeztek régi sírok tövénél állva. Alig vártam, hogy ismét valamilyen ürüggyel betoppanhassak a különös birodalomba. Alig tízévesen úgy éreztem, halk mosolyával, puha mozdulataival a feleség igazodott a férje korához. Önként vette magára az évek súlyát, a külföldön és idehaza megélt élet és meghurcoltatás minden terhét. Még azokat a történéseket is, melyeket csak a társa komor történeteiből ismerhetett. Időnként szomorkásnak ítéltem a hangulatukat, és úgy éreztem, hogy már egyikük sem él igazán a jelenben. Túlságosan leköti, már-már kifárasztja őket a múlt belső, önmarcangoló folytonos elemzése.

Nagy társaságok nélkül

Mindkét család esetében feltűnt, hogy nem igazán ápolják kapcsolataikat a rokonokkal, a széles családdal. Talán csak annyiban, hogy időnként feltűnt egy-egy fivér, akivel komoly beszélgetéseket lehetett folytatni, de annak családja, gyerekei már nem. Az első családnál, ahová gyerekkori barátokhoz jártam, éreztem, mennyire természetes számukra, hogy sosem ismerhették a nagyszüleiket. Sosem voltak náluk nagy családi, de még igazából baráti összejövetelek sem, és hogy ezt egyáltalán nem tartották furcsának. A másik családnál, ahol az évekkel fiatalabb feleségnek még voltak rokonai, túl távol éltek ahhoz, hogy tartsák a kapcsolatot velük. A férfinak pedig már csak elvétve akadt élő hozzátartozója. Mintha bezárult volna a kör. Felnőttként gondoltam csak bele néhány mondat jelentésébe. Amikor az egyik feleség arra a kérdésre, hogy hol töltik a szabadságot, hol pihennek, azt válaszolta, hogy az idős férj kiválasztott egy helyet, ahol egyszer nagyon jól érezte magát, és mindig ugyanoda mennek vissza. Nincs is ennél természetesebb, nem kell izgulni, tervezni, mert bizalmasan ismerik a HELYET, és már nem keresnek újakat.  

Száz Ildikó

A teljes írás a VasárnapLélekben jelent meg!