„Amióta Luca megszületett, inkább kívülállóként szemlélem a politikát”

Törékeny nő a hírek férfiasan kemény világában, határozottsága mégis tiszteletet parancsoló. Vitapartnereit eleinte talán meglepte a felkészültsége és gyors reakciói, viszont ma már tudják, hogy ha vele beszélgetnek, nem térhetnek ki a szokásos lózunggal a kellemetlen kérdések elől. 

Ő maga azt mondja, csak annyi nőiességet enged meg magának a kamerák előtt, amennyi segít, hogy beleélje magát vitapartnere helyzetébe és gondolkodásába, esetleg egy mosollyal fegyverezze le azt, aki eleve ellenfelet lát a médiában. Több mint egy éve azonban a legragyogóbb mosolyát kislányának, Lucának tartogatja – aki épp most próbálkozik az első szavakkal, s akkor a legboldogabb, ha anya énekel neki.

Céltudatosan, mindig is az újságírói pályára készültél, vagy a szakma talált meg magának?

Inkább azt mondanám, hogy szerencsés véletlenekből adódott a mi találkozásunk... Kezdeném ott, hogy eredetileg nem is készültem újságírónak, hanem színésznő szerettem volna lenni. Ehelyett először a vendéglátó-ipari főiskolát, aztán a közgazdaság-tudományi egyetem pénzügyi szakát végeztem el, és négy évig banktisztviselő voltam. Rettenetesen utáltam, ezért döntöttem el huszonnyolc évesen, hogy pályát módosítok. A színésznőséghez már túl korosnak találtam magam, de a média mindig vonzott, így egy merész ötlettől vezérelve bekopogtam Kertész Zsuzsához, aki akkor indított egy tanfolyamot. Az első perctől kezdve egymásra hangolódtunk, azóta is nagyon jó barátnők vagyunk. Ő nevezett be engem a Naptévé Riporter kerestetik című vetélkedőjébe, s miután ezt megnyertem, elkezdtem tévézni.

Határozott elképzelésed volt arról, hogy mit szeretnél csinálni? Vonzott valamelyik műfaj, vagy sorra adódtak a lehetőségek, kipróbáltad őket, s így derült ki, hogy mi mindenben vagy jó?

Kezdetben a Napkelte című műsor gazdasági és rendőrségi híreit szerkesztettem, aztán a Duna tévében főleg politikával foglalkoztam, de itt már készíthettem művészportrékat, nagyobb beszélgetéseket, riportfilmeket is. Ez nagyon nagy dolog volt, mert ma már egyre kevesebb a lehetőség arra, hogy valaki több műfajban is kipróbálja magát. De a legjobban talán az határozta meg a pályám alakulását, hogy amikor átmentem a Duna tévéhez, épp egy induló politikai műsorhoz kerestek szerkesztő-műsorvezetőt. Úgy voltam vele, hogy ha ez a terület az, ahol nekem meg kell felelnem, akkor itt fogok.

Mennyire szippantott be egy idő után a politika?

Mindig is érdekelt, de napi huszonnégy órában csak azóta követem, amióta ez munkaköri kötelességem. Itt már nem is lehet elválasztani a személyes érdeklődést a kötelező felkészüléstől; hiszen ahhoz, hogy az ember valóban jól tudjon kérdezni, szinte már a válaszokat is ismernie kell. Nálunk állandóan be van kapcsolva a tévé vagy a rádió, figyelem, mit írnak a mérvadó lapok – egyedül vasárnap engedélyezek magamnak hírmentes napot.

Meg most azért néhány politikamentes hónapod is volt Lucával.

Soha nem hittem volna, hogy ennyire el tudok szakadni a közélettől, és ennyire leköt majd a Csip-csip csóka meg a Boci, boci tarka. Világéletemben dolgoztam, kiskoromban az opera gyermekkórusában énekeltem, aztán jöttek a nyári diákmunkák, egyetem mellett tanítottam, tolmácskodtam, bankban dolgoztam – számomra ez volt a természetes, ezért gondoltam, hogy amint gyermekem három hónapos lesz, máris megyek vissza a képernyőre. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nincs kedvem őt itt hagyni, mert most már ő a minden, s nem éreztem úgy mellette, hogy kimaradok valamiből. Voltak napok, amikor még újságot sem vettem a kezembe, beértem a világ történéseiből azzal, hogy néztem, hogyan nő és fejlődik a lányom. Végül tíz hónap után mentem vissza a tévébe, akkor is csak azért, mert már nem akartam visszaélni a kollégák segítőkészségével.

Ez alatt a kilenc év alatt, amióta a szakmát műveled, még soha nem érezted úgy, hogy teherként nehezedik rád a sok politikai botrány, hazugság és maga az a tény, hogy állandóan résen kell lenni?

Előfordul, hogy elegem van, de nem magából a politikából, hanem abból, hogy egyesek mennyire színvonal alatt űzik, és milyen felszínes csetepatékkal foglalkoznak a lényeges dolgok helyett. De ha a mérleget nézem, még mindig afelé lendül ki az inga, hogy nagyon szeretem ezt csinálni. És ha valahol, akkor  Az estében adott is az esély arra, hogy ne csak a felszínt kaparásszuk.

Nyilván a szakmában is komoly presztízsnek számít ezt a műsort vezetni.   

Igen, de mire felkértek rá, én már becsületesen végigjártam a televíziós szamárlétrát. Az M1-be az Aktuális című műsor készítői, Betlen János és Baló György hívtak, erre egyszerűen nem lehetett nemet mondani. Az Aktuális jogutódját, Az estét pedig már úgy találták ki, hogy velem is számoltak.

Elég egy öt-tíz perces beszélgetés ahhoz, hogy a köntörfalazást mesterfokon művelő politikusokat sarokba szorítsa az ember? Sokszor épp kezdenének megizzadni, amikor véget kell vetni a vitának.

Pont az a kihívás az egészben, hogy a partnert is arra kényszerítsük, hogy rögtön a lényegre térjen. Ez néha sikerül, néha kevésbé; de aki minden kérdés alól kicsúszik, azt egy óra alatt sem lehetne megfogni. Arról nem is szólva, hogy ilyen hosszan tartó mellébeszélést nagyon kevesen néznének végig a képernyő előtt.

Örök szakmai dilemma: meddig lehet erőltetni, hogy a beszélgetőtárs valóban arra válaszoljon, amit kérdeztek tőle, ne pedig kerülgesse a kérdést? Te mikor szoktad feladni?

Amikor látom, hogy minden igyekezet hiábavaló. Ma már annyi kommunikációs szakember veszi körül a politikusokat, hogy ember legyen a talpán, aki kihúzza belőlük azt, amit nem akarnak elmondani. De néha a kérdés megkerülésének módja is lehet sokatmondó. Nem kell feltétlenül mindig mindent kimondatni. Láttam egyszer egy riportot a BBC-n, ahol az újságíró tizennégyszer tette fel egy miniszternek ugyanazt a kétszavas kérdést, a miniszter pedig tizennégyszer kerülte meg a választ. Nagyon érdekes, és a frázisok ellenére végtelenül sokatmondó csata volt, mert közben a miniszter is tudta, hogy a riporter ismeri a választ, a riporter is tisztában volt vele, hogy hiába kérdez, a néző számára meg pláne világos volt minden. Tehát ilyen is van, de azt hiszem, hogy ez csak a valóban ütős, gyomorba vágó kérdéseknél működik, valahol azon a szinten, hogy »akkor ellopta azt a néhány milliót, vagy nem?«

Szeretnek veled beszélgetni a politikusok?

Úgy érzem, inspirálja őket az, hogy nő vagyok. Bizonyos dolgokat, amelyek a két férfi közti kommunikációba még beleférnek, velem szemben nem engednek meg maguknak, ugyanakkor sokszor el tudom venni a kérdések élét egy mosollyal. Minden ember és így minden politikus is más hozzáállást igényel. Talán csak az az egy általános szabály van, hogy mindegyik értékeli, ha felkészülve fogadom.

Ki az igazán nehéz interjúalany: a frázisokat pufogtató, az, aki nincs tekintettel sem a riporterre, sem a témára, csak mondja a magáét, vagy az, akiből minden szót harapófogóval kell kihúzni?

A két véglet a legrosszabb, vagyis a túlságosan szűkszavú, aki folyamatosan igen-nemmel válaszol, és a bőbeszédű, aki mindent Ádámnál és Évánál kezd. Az ilyet hiába figyelmezteti az ember, hogy most már aztán térjen a lényegre, mert megsértődik, és még ő kéri ki magának, hogy nem hagyom elmondani a véleményét. Ezeket nagyon nem szeretem; nem magam, hanem a néző miatt, aki így semmit sem tud meg. Ilyenkor az egyetlen bevethető fegyver, ha azt mondom, hogy elnézést a közbeszólásért, de a nézőt ez meg ez érdekelné. Rám dühös lehet, de a nézővel szemben nem engedheti meg magának az udvariatlanságot.

Megkörnyékezni, befolyásolni nem próbálnak a politikusok?

Egyikkel sem vagyok olyan kapcsolatban, hogy erre sor kerülhetne. Nem barátkozom politikusokkal, egyszerűen munkaeszköznek tekintem őket, és azt hiszem, ezt érzik is rajtam. Bármelyikükkel nagyon kedvesen elbeszélgetek, ha találkozunk egy rendezvényen, de a három lépés távolságot mindig megtartom. Ha kávézni, bulizni járnék velük, abból nem születhetnének a képernyőn jó beszélgetések, mert önkéntelenül is mindketten takargatnánk valamit – ezt jobb elkerülni.

Meddig lehet az ilyesmit csinálni? Nem fárad, fásul bele az ember?

Szerintem a tapasztalat – az, hogy az újságíró tudja, mit mondott az adott politikus öt éve, kikkel szövetkezett az elmúlt választási időszakokban, és milyen botrányai voltak – csak jót tesz ennek a szakmának. Más kérdés, hogy az őszinte érdeklődés meddig marad meg az emberben; de ez minden újságírói műfajra érvényes. Az én nagy álmom, hogy egyszer igazi nagy beszélgetéseket készíthessek közéleti személyiségekkel, ismert és kevésbé ismert, de arra érdemes tudósokkal, művészekkel. Ha valamihez van tehetségem, akkor az az, hogy jól tudok hallgatni, és ez időnként olyan dolgokat hoz ki az emberekből, amit saját maguk sem hittek volna. Ezt sokan mondták már nekem, és ezért gondolom, hogy talán tudnék egy olyan műsort készíteni, amely igazi értékekről szólna, és megmutatná, mennyi csodálatos, józanul gondolkodó, a tehetségét tisztességgel kamatoztató ember van ebben

az országban. Nem tettem még semmit ennek a megvalósulásáért, de hiszek abban, hogy amikor eljön az ideje, ez is megtalál majd.

Amióta megszületett Luca, másként nézed ezt az egész politikai zűrzavart magad körül, máshogy viszonyulsz az interjúalanyokhoz?

Áttolódtak a hangsúlyok, talán még nagyobb fenntartással viszonyulok ehhez a világhoz, és sokkal inkább kívülállóként szemlélem az eseményeket, mint korábban. Tudom, hogy a politika fontos, hiszen mindannyiunk életére befolyással van, de nem szabad, hogy a magánszféránkba is beengedjük, és hagyjuk eluralkodni rajta. Nagyon sok mindent másként nézek, amióta megvan a lányom. Most már az a prioritás, hogy minél több időt tölthessek vele. Nem a szakma rovására, mert ugyanolyan igényes vagyok magam iránt, mint eddig, de csak annyit vállalok, amennyit tisztességgel el is bírok végezni. Ha dolgozom, akkor száz százalékig a munkámra összpontosítok, ha viszont otthon vagyok, akkor nincs a közös játéknál fontosabb.