A szabadság vándoraiKereskedelmi projekt, nemzetközi licenc, reklámtámogatók, produkció és jó kampány. Minden országban így indult. Minden adó vezetősége tudja, hogy ha sztárkereső versenyt hirdetnek, ezrek fognak jelentkezni. A pályázatok, szerencsepróbálások, interjúk korát éljük.
A szabadság vándorai
Kereskedelmi projekt, nemzetközi licenc, reklámtámogatók, produkció és jó kampány. Minden országban így indult. Minden adó vezetősége tudja, hogy ha sztárkereső versenyt hirdetnek, ezrek fognak jelentkezni. A pályázatok, szerencsepróbálások, interjúk korát éljük. S persze a média korát. Azt a kort, amelyben mindenki legalább három percig híres akar lenni. Ezért jöttek ezrek a válogatásokra, olyanok is, akik valóban okosabban tették volna, ha csak a fürdőszobában énekelnek. A zsűrinek sehol, Magyarországon sem volt könnyű dolga. De azért az osztrák és a magyar zsűrit máris meg lehet dicsérni: a legjobb 12 közé sem Bécsben, sem Budapesten nem került olyan előadó, akiért a válogatóknak szégyenkezniük kellene. S ehhez a magyarországi hab a tortán: nemcsak a döntősök, hanem az 50 elődöntős is olyan színvonalat képviselt, amelyet a mai show-biznisz kereskedelmi adókon futtatott zsebsztárjai megközelíteni sem képesek.
A szabadság vándorai merészen álltak mikrofon elé, esetenként el kellett nekik magyarázni, hogy „ezt azért mégse”. De ami utána jött, már felért a Táncdalfesztivállal.
Felfedezéssel is felér a tény, hogy mindegyik elődöntős tudott énekelni. Igen, bármilyen furcsa, Magyarországon, de nem csak ott, a mai show-biznisz világában, Győzikék és ismeretlen nevű s tiszavirág-életű bandák korában már ez is siker.
A „jövök, és énekelek valamit” hozzáállással nem lehetett sikert elérni. Az elődöntőben pl. két versenyző saját dallal érkezett, s mindkettő jó dalszerzőnek is bizonyult. „ĺrtál egy jó nótát” – mondta Presser Gábor Szabó Leslinek, aki a nézők szavazataival lett döntős. Ugyancsak Presser Schmidt Verától a következő szavakkal búcsúzott a döntőgálán: „Szép vagy, mint egy mese, jól nézel ki a színpadon, mint egy sztár, de bennem az az első Schmidt Vera él, gitárral és a dalaival. ĺrjál még sok dalt, maradj a színpadon.” Legalább hatan indultak az elődöntőben zongorakísérettel, hárman gitárral a kezükben énekeltek. Jól. Aki énekelt valaha, tudja, milyen nehéz zenekari háttér nélkül meggyőző teljesítményt nyújtani.
A produkció
Nem mindegy, milyen kiszerelésben jelenik meg a műsor. Az elején valóban úgy nézett ki, a Tv-2 egy újabb valóságsót készít. A versenyzőkön kívül a zsűri volt az, amelynek köszönhetően ez a műsor eltért a kereskedelmi nézőcsalogatók papírpohár formájától. Az osztrák Starmania zsűrije egyetlen muzikológus volt. Már az elődöntőkben a nézők szavaztak, a zsűri befolyása minimális volt. Aki viszont a versenyt végigizgulta, megteremtette a hangulatát, és önmagából is igazi sztárt faragott, az a mulatt műsorvezető kislány volt. Hátterében feltehetően kiváló producerek, rendezők, hiszen az elődöntők már telt ház előtt zajlottak, a döntők pedig igazi fő műsoridős – s feltehetően óriási nézettségnek örvendő – fesztiválestek voltak. A 12 döntős minden estére készített közös számokat. Az utolsó pillanatig a kiesők is részesei voltak a műsornak, pl. a már kiesett versenyzők a döntőben maradottakkal duetteket, három-, négyszólamú számokat adtak elő. A végső szavazás során pedig az osztrák nézőnek nem maradt más hátra, mint két összehasonlítható produkcióból a „rokonszenvesebbet” választani. Az osztrák nézők a kamaszfiú-bandák húszéves uralkodása után nem a babyface kamasz, bár nagyon tehetséges Armint Bayert választották meg, hanem a nagyon is dögös, kiválóan éneklő Verena Pötzl-t. Jelenleg mindkét döntős Londonban forgat, s amelyik hamarább jön haza, az nyilatkozik majd a Vasárnapnak is.
A magyar produkció egy pontban eltért a licenctől. Az ötven elődöntősből ugyanis a zsűri válogatta ki a tíz döntőst, s két előadót választhattak a nézők. A zsűri így egyértelmű meghatározója lett a műsornak, s ez a Megasztárnak csak jót tett. Az értékelés önmaga egy produkciónak beillett volna: A Presser, Soma, Pély Barna, Pierrot, Bakács Tibor összetételű zsűri volt az, ami a kereskedelmi műsorból közszolgálatit faragott. Nem mindig sikeresen (lásd Pély Barna „Hol van a fületek?” jajkiáltását Dér Henrietta kiszavazása után), de azért a nézők sokszor komolyan vették a szakma sikeres, esetenként klasszikus nagyjainak szavait.
A csalódásig bízva...
Regényeket írni arról, mint tett a magyar zenei életért a hatvanas évek második felében elinduló nagy nemzedék, fölösleges volna. Miközben Csehszlovákiában dúlt a normalizáció és a pozsonyi Líra, a Mladý svět által meghirdetett Csalogányt húsz éven át Karel Gott nyerte (bár 1985-ben bezavart Meky Žbirka), a magyar pop és rock a hetvenes években lassan fölfejlődött a világ akkori színvonalára. A Metró, az Illés, a Bergendi, de még az Omega első lemezein is hallható az útkeresés és a garázsokból való indulás minden baja, az LGT megalakulása után mind Presserék csapata, mint az Omegában maradt Benkőék évről évre színvonalasabb produkcióval lepték meg a nézőket, s a pártállami hanglemezgyár egyszerűen nem hagyhatta ki őket. Lendületes ívet írt le Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta pályája, mellettük haladt a Fonográf, Skorpió, a Generál (mind kitermelve a maga egyéniségeit, Szörényit, Bródyt, a korán elhunyt Babos Gyulát, Horváth Charlie-t adva a világnak).
Az ORI és az MTV 1977-ben megpróbálta felújítani a Táncdalfesztivált, de csak az éppen létező bandák és szólisták amolyan bemutatkozó seregszemléjét sikerült nyújtani. A győztes Katona Klári is csak később, Pressernél talált magára; talán Balázs Fecó és a Korál volt képes eredetit adni, meg persze Máté Péter és az egyre inkább teret követelő Piramis. A kamaszok világát megszólító banda annyira idegesítette az akkori pártvezetést, hogy a Magyar Ifjúság hasábjain Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel lejáratónak indult sorozatot indított el – oly sikertelenül, hogy a hazai Új Ifjúságba került vita már Révészék nyílt reklámja lett. Közben koncertezett az azóta hírbe került Dynamit és a botránybanda, a Beatrice. A nyolcvanas évek elején még összeáll egy generációs csapat, az Edda Művek, de ami utána jött, már nem hozott újat.
Ugyanúgy, ahogy a kilencvenes évek sem, amikor a magyar médiavilág meghatározó könynyűzenei műsora a Dáridó lett. Kodály országában.
Hihető hát Soma lelkesedése, amikor a színpadon érett férfiak kiváló fellépéseit kommentálta „Fogjátok le a magyar asszonyokat!” szavakkal. S ugyanakkor érthető Presser lelkesedése is, aki Szabó Lesli és Schmidt Vera kapcsán csak ennyit mondott: „Van két érett énekes, egyéniség, akik még jó dalokat is írnak. Gyógyír ők a mai Magyarországon.
Mindenesetre Pierrot ötlete a közös Csillagdallal megadta a magyar produkció zenei keretét is. A dal napok alatt sláger lett, és a Megasztár-CD a döntő előtti héten aranylemez volt. A magyar közönség mintha ki lett volna éhezve az új arcokra, de főleg az új minőségre.
A műsor egyik kis csodája a politikai botrányoktól és intoleranciától terhes posztkommunista államokban a szereplők összetétele volt. Nem a kis tinik gyűjtöttek rajongókat, hiszen érett előadók, felnőtt emberek léptek a színpadra. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha maga a győztes csak 18 éves. A döntőben fellépett, és sokáig benn maradt egy néger kislány (Kandech Evelyne), egy pakisztáni származású énekes-zongorista (a két héttel ezelőtti Vasárnapban bemutatott Mujahid Zoltán). S végül az utolsó hármas a roma Gáspár Laci, az ugyancsak roma Oláh Ibolya és a dundi Tóth Veronika, aki meg is nyerte a 2004-es döntőt. Nézők szavazatai alapján! Nos, aki ezek után a magyar lakosságot intoleránsnak és nacionalistának nevezi, megátalkodott rágalmazó!
Hogyan tovább
A Megasztár döntőjében egyértelművé vált, hogy az ott fellépők igenis színpadra valók. A „csapat”, ahogyan Presser Gábor fogalmazott, akár együtt is maradhatna, és kiváló műsorokat készíthetne. A lincenc alapján a döntősöknek lemezszerződés jár. De nézzük csak meg, mennyire kegyetlen tud lenni ez a szakma: Cserháti Zsuzsát majdnem húsz évre elfelejtették, s egy kritikus szerint még ő a szerencsésebb, hiszen vissza tudott térni, és újat volt képes adni. „Féltem ezeket a gyerekeket. Megadták nekem azt az örömöt, hogy újra meg tudjam hallgatni Péter számait, de tudom, mivel jár a hírnév, és aggódnék, ha a lányaim nyerték volna a versenyt” – nyilatkozott Máté Edit, a húsz éve fiatalon elhunyt Máté Péter özvegye.
Oláh Ibolya a Sztármagazin szerint még a végső szavazás előtt össze akart pakolni, mert a bulvársajtó a magánéletét feszegette. Tóth Vera egy másfél szobás lakásból csöppent a média világába, Gáspár Lacit egy pici lakásban várja a felesége és kislánya. Mujahid Zoli és Nagy Edmond (a nők bálványa) már állítólag kapott lemezszerződést, Dér Henrietta kilépett a kisebbségi, vajdasági világból. Bírják majd? A folytatás jövőre nem fedi el az idei győztesek hírnevét. Mert ezúttal valóban nem a Big Brother-ház lakóiról van szó, akiket méltán felejt el a nézősereg. Nem is a Nagy ő férfi vagy nő főszereplőjéről, hiszen a Megasztár olyan gyerekeket juttatott hírnévhez és lehetőséghez, akik mögött teljesítmény áll.
S nem is akármilyen. l
Kereskedelmi projekt, nemzetközi licenc, reklámtámogatók, produkció és jó kampány. Minden országban így indult. Minden adó vezetősége tudja, hogy ha sztárkereső versenyt hirdetnek, ezrek fognak jelentkezni. A pályázatok, szerencsepróbálások, interjúk korát éljük. S persze a média korát. Azt a kort, amelyben mindenki legalább három percig híres akar lenni. Ezért jöttek ezrek a válogatásokra, olyanok is, akik valóban okosabban tették volna, ha csak a fürdőszobában énekelnek. A zsűrinek sehol, Magyarországon sem volt könnyű dolga. De azért az osztrák és a magyar zsűrit máris meg lehet dicsérni: a legjobb 12 közé sem Bécsben, sem Budapesten nem került olyan előadó, akiért a válogatóknak szégyenkezniük kellene. S ehhez a magyarországi hab a tortán: nemcsak a döntősök, hanem az 50 elődöntős is olyan színvonalat képviselt, amelyet a mai show-biznisz kereskedelmi adókon futtatott zsebsztárjai megközelíteni sem képesek.
A szabadság vándorai merészen álltak mikrofon elé, esetenként el kellett nekik magyarázni, hogy „ezt azért mégse”. De ami utána jött, már felért a Táncdalfesztivállal.
Felfedezéssel is felér a tény, hogy mindegyik elődöntős tudott énekelni. Igen, bármilyen furcsa, Magyarországon, de nem csak ott, a mai show-biznisz világában, Győzikék és ismeretlen nevű s tiszavirág-életű bandák korában már ez is siker.
A „jövök, és énekelek valamit” hozzáállással nem lehetett sikert elérni. Az elődöntőben pl. két versenyző saját dallal érkezett, s mindkettő jó dalszerzőnek is bizonyult. „ĺrtál egy jó nótát” – mondta Presser Gábor Szabó Leslinek, aki a nézők szavazataival lett döntős. Ugyancsak Presser Schmidt Verától a következő szavakkal búcsúzott a döntőgálán: „Szép vagy, mint egy mese, jól nézel ki a színpadon, mint egy sztár, de bennem az az első Schmidt Vera él, gitárral és a dalaival. ĺrjál még sok dalt, maradj a színpadon.” Legalább hatan indultak az elődöntőben zongorakísérettel, hárman gitárral a kezükben énekeltek. Jól. Aki énekelt valaha, tudja, milyen nehéz zenekari háttér nélkül meggyőző teljesítményt nyújtani.
A produkció
Nem mindegy, milyen kiszerelésben jelenik meg a műsor. Az elején valóban úgy nézett ki, a Tv-2 egy újabb valóságsót készít. A versenyzőkön kívül a zsűri volt az, amelynek köszönhetően ez a műsor eltért a kereskedelmi nézőcsalogatók papírpohár formájától. Az osztrák Starmania zsűrije egyetlen muzikológus volt. Már az elődöntőkben a nézők szavaztak, a zsűri befolyása minimális volt. Aki viszont a versenyt végigizgulta, megteremtette a hangulatát, és önmagából is igazi sztárt faragott, az a mulatt műsorvezető kislány volt. Hátterében feltehetően kiváló producerek, rendezők, hiszen az elődöntők már telt ház előtt zajlottak, a döntők pedig igazi fő műsoridős – s feltehetően óriási nézettségnek örvendő – fesztiválestek voltak. A 12 döntős minden estére készített közös számokat. Az utolsó pillanatig a kiesők is részesei voltak a műsornak, pl. a már kiesett versenyzők a döntőben maradottakkal duetteket, három-, négyszólamú számokat adtak elő. A végső szavazás során pedig az osztrák nézőnek nem maradt más hátra, mint két összehasonlítható produkcióból a „rokonszenvesebbet” választani. Az osztrák nézők a kamaszfiú-bandák húszéves uralkodása után nem a babyface kamasz, bár nagyon tehetséges Armint Bayert választották meg, hanem a nagyon is dögös, kiválóan éneklő Verena Pötzl-t. Jelenleg mindkét döntős Londonban forgat, s amelyik hamarább jön haza, az nyilatkozik majd a Vasárnapnak is.
A magyar produkció egy pontban eltért a licenctől. Az ötven elődöntősből ugyanis a zsűri válogatta ki a tíz döntőst, s két előadót választhattak a nézők. A zsűri így egyértelmű meghatározója lett a műsornak, s ez a Megasztárnak csak jót tett. Az értékelés önmaga egy produkciónak beillett volna: A Presser, Soma, Pély Barna, Pierrot, Bakács Tibor összetételű zsűri volt az, ami a kereskedelmi műsorból közszolgálatit faragott. Nem mindig sikeresen (lásd Pély Barna „Hol van a fületek?” jajkiáltását Dér Henrietta kiszavazása után), de azért a nézők sokszor komolyan vették a szakma sikeres, esetenként klasszikus nagyjainak szavait.
A csalódásig bízva...
Regényeket írni arról, mint tett a magyar zenei életért a hatvanas évek második felében elinduló nagy nemzedék, fölösleges volna. Miközben Csehszlovákiában dúlt a normalizáció és a pozsonyi Líra, a Mladý svět által meghirdetett Csalogányt húsz éven át Karel Gott nyerte (bár 1985-ben bezavart Meky Žbirka), a magyar pop és rock a hetvenes években lassan fölfejlődött a világ akkori színvonalára. A Metró, az Illés, a Bergendi, de még az Omega első lemezein is hallható az útkeresés és a garázsokból való indulás minden baja, az LGT megalakulása után mind Presserék csapata, mint az Omegában maradt Benkőék évről évre színvonalasabb produkcióval lepték meg a nézőket, s a pártállami hanglemezgyár egyszerűen nem hagyhatta ki őket. Lendületes ívet írt le Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta pályája, mellettük haladt a Fonográf, Skorpió, a Generál (mind kitermelve a maga egyéniségeit, Szörényit, Bródyt, a korán elhunyt Babos Gyulát, Horváth Charlie-t adva a világnak).
Az ORI és az MTV 1977-ben megpróbálta felújítani a Táncdalfesztivált, de csak az éppen létező bandák és szólisták amolyan bemutatkozó seregszemléjét sikerült nyújtani. A győztes Katona Klári is csak később, Pressernél talált magára; talán Balázs Fecó és a Korál volt képes eredetit adni, meg persze Máté Péter és az egyre inkább teret követelő Piramis. A kamaszok világát megszólító banda annyira idegesítette az akkori pártvezetést, hogy a Magyar Ifjúság hasábjain Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel lejáratónak indult sorozatot indított el – oly sikertelenül, hogy a hazai Új Ifjúságba került vita már Révészék nyílt reklámja lett. Közben koncertezett az azóta hírbe került Dynamit és a botránybanda, a Beatrice. A nyolcvanas évek elején még összeáll egy generációs csapat, az Edda Művek, de ami utána jött, már nem hozott újat.
Ugyanúgy, ahogy a kilencvenes évek sem, amikor a magyar médiavilág meghatározó könynyűzenei műsora a Dáridó lett. Kodály országában.
Hihető hát Soma lelkesedése, amikor a színpadon érett férfiak kiváló fellépéseit kommentálta „Fogjátok le a magyar asszonyokat!” szavakkal. S ugyanakkor érthető Presser lelkesedése is, aki Szabó Lesli és Schmidt Vera kapcsán csak ennyit mondott: „Van két érett énekes, egyéniség, akik még jó dalokat is írnak. Gyógyír ők a mai Magyarországon.
Mindenesetre Pierrot ötlete a közös Csillagdallal megadta a magyar produkció zenei keretét is. A dal napok alatt sláger lett, és a Megasztár-CD a döntő előtti héten aranylemez volt. A magyar közönség mintha ki lett volna éhezve az új arcokra, de főleg az új minőségre.
A műsor egyik kis csodája a politikai botrányoktól és intoleranciától terhes posztkommunista államokban a szereplők összetétele volt. Nem a kis tinik gyűjtöttek rajongókat, hiszen érett előadók, felnőtt emberek léptek a színpadra. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha maga a győztes csak 18 éves. A döntőben fellépett, és sokáig benn maradt egy néger kislány (Kandech Evelyne), egy pakisztáni származású énekes-zongorista (a két héttel ezelőtti Vasárnapban bemutatott Mujahid Zoltán). S végül az utolsó hármas a roma Gáspár Laci, az ugyancsak roma Oláh Ibolya és a dundi Tóth Veronika, aki meg is nyerte a 2004-es döntőt. Nézők szavazatai alapján! Nos, aki ezek után a magyar lakosságot intoleránsnak és nacionalistának nevezi, megátalkodott rágalmazó!
Hogyan tovább
A Megasztár döntőjében egyértelművé vált, hogy az ott fellépők igenis színpadra valók. A „csapat”, ahogyan Presser Gábor fogalmazott, akár együtt is maradhatna, és kiváló műsorokat készíthetne. A lincenc alapján a döntősöknek lemezszerződés jár. De nézzük csak meg, mennyire kegyetlen tud lenni ez a szakma: Cserháti Zsuzsát majdnem húsz évre elfelejtették, s egy kritikus szerint még ő a szerencsésebb, hiszen vissza tudott térni, és újat volt képes adni. „Féltem ezeket a gyerekeket. Megadták nekem azt az örömöt, hogy újra meg tudjam hallgatni Péter számait, de tudom, mivel jár a hírnév, és aggódnék, ha a lányaim nyerték volna a versenyt” – nyilatkozott Máté Edit, a húsz éve fiatalon elhunyt Máté Péter özvegye.
Oláh Ibolya a Sztármagazin szerint még a végső szavazás előtt össze akart pakolni, mert a bulvársajtó a magánéletét feszegette. Tóth Vera egy másfél szobás lakásból csöppent a média világába, Gáspár Lacit egy pici lakásban várja a felesége és kislánya. Mujahid Zoli és Nagy Edmond (a nők bálványa) már állítólag kapott lemezszerződést, Dér Henrietta kilépett a kisebbségi, vajdasági világból. Bírják majd? A folytatás jövőre nem fedi el az idei győztesek hírnevét. Mert ezúttal valóban nem a Big Brother-ház lakóiról van szó, akiket méltán felejt el a nézősereg. Nem is a Nagy ő férfi vagy nő főszereplőjéről, hiszen a Megasztár olyan gyerekeket juttatott hírnévhez és lehetőséghez, akik mögött teljesítmény áll.
S nem is akármilyen. l
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.