Olvasmány. Napforduló nosztalgiával

Kitűnő társaság volt, s akárcsak a pandémia előtti időkben, megint jókat beszélgettünk. Sőt, amire gondolni sem mertem volna, több évtizedes por lepte, szívemnek kedves családi emlékek megidézésére is alkalmat nyújtott ez a röpke baráti együttlét.

Azonnal elnyerte a tetszésemet, hogy nincs főasztal, sem kötelező ülésrend, mi, vendégek kisebb-nagyobb csoportokba verődve – a szórtan elhelyezett asztalkák körül ülve vagy állva, napernyő alá húzódva vagy tetszés szerint a kertben sétálva – beszélgettünk, viccelődve poharazgattunk. Vagyis szórakoztunk, jól éreztük magunkat. A vendéglátóink pedig jöttek-mentek, kezet fogtak, bort kínáltak, sört és üdítőket hoztak, ezzel-azzal megrakott tálcákat és tányérkákat hagytak hol ezen, hol amazon az asztalon. Mindenki talált magának sós perecet, mogyorót, sült kolbászt vagy mandulatarajos pogácsát. S ha történetesen elfogyott, a pártfogásomba vehettem egy frissen grillezett csirkecombot, későbbre halaszthatva a pogácsakóstolást.

A látottak eszembe juttatták, hogy anyai nagyanyánk sok jó tulajdonsága közül mi, gyerekek azt tartottuk a legtöbbre, hogy – a szüleinkkel ellentétben –, soha nem erőltette az evést. Főleg nem szorgalmazta az általunk büzlögetett kelleves, paradicsomos káposzta, spenótcsuszpájz és hasonló „nemszeretem” gezemicék megkedveltetését. Sütött-főzött, terített jó szívvel, a többit ránk bízta.

Viszont uzsonnaidőben, amikor a grundról hazavetődtünk egy pohár málna- vagy bodzaszörpös üdítőre, biztosra vehettük, hogy az asztal sarkán „felejtett” tányérkán vár ránk néhány szelet túrós vagy gyümölcsös lepény, esetleg egy-egy szelet disznó- vagy kacsazsíros kenyér. Mindig óvatosan közlekedtünk, mert mama ilyenkor szundított picit, vagy ahogy a papa szokta volt mosolyogva mondogatni, pihentette a szemét. Egyébként meg tudtuk, hogy retket, paprikát, paradicsomot, avagy gyümölcsöt, szőlőt – amire éppen kedvünk szottyant – a kertben kell keresnünk. Hetente legalább két alkalommal egy-egy csupor aludttej is dukált mindhármunknak az uzsonnához, hiszen a kert szegletében és a házunk mögött elterülő réten legelésző kecskék győzték az utánpótlást. Beleértve a reggeli kakaót, a család tejföl- és túrófogyasztásának fedezését is.

Ha úgymond vékonyabb volt az ebéd – mondjuk, egy sima bableves némi kolbászkarikával meg kemencében sült, kovászos kenyerkével –, tudtuk, mama délután kárpótol bennünket.

Ilyenkor rendszerint fasírozottal, rántott patisszonnal vagy káposztás kaláccsal megpakolt tányér várt a megszokott helyen. De ha történetesen rántott zellerszeleteket vagy főtt kukoricát találtunk a tányéron, azt is szó nélkül eltakarítottuk. És mamának minden este dukált a köszönömpuszi.

Mamáéknál a szigorúan számon tartott születés- és névnapok családi ünnepnek számítottak. A hatvanas évekig általában nem voltunk – nem lehettünk – sokan, a regnáló csehszlovák kormány a kollektív bűnösség elve alapján ugyanis szinte az összes élő apai ági felmenőnket kiebrudalta Magyarországra. Az ötvenhatos események után pedig még lakodalom, sőt temetés esetén is csak kivételesen engedélyezték a határátlépést. Viszont, akik itt lehettek, vagyis az anyai ági atyafiak, azok emlékezetem szerint jól érezték magukat. Mi főleg a vegyes családban, Miaván, majd Zólyomban élő unokatesóinknak örültünk. Nem pusztán azért, mert a velem csaknem egyidős Magdus személyében így néha egy lány is volt közöttünk. A közös játékon túl az is motiválta az egyébként ritka együttléteket, hogy kölcsönösen csiszolgathattuk a magyar-szlovák nyelvtudásunkat.

Egyébiránt a sima hétvégék szintén vidámak, szórakoztatóak és hangulatosak voltak. Mi, férfiak, mármint apa, papa és a három gézengúz, rendszerint nagyokat sétáltunk a közeli réten és akácosban. Apa díszes botokat faricskált nekünk a zsebkésével, miközben jókedvűen fütyörészett. Ugyanolyan felszabadultan, ahogy a „kecskének” titulált, rozoga huszonötös Zetorja nyergében szokott szántás és egyéb mezei munkák közepette. Pedig de sok bosszúságot okozott neki az a csotrogány. A gyorsan lemerülő akkuja miatt rendre egy közeli dombon – nevezetesen a kurtakeszi akácos szélén még ma is megtekinthető Szent Anna-szobor oltalmában – kellett éjszakáztatnia, hogy némi rásegítéssel reggel dombról lefele lelket lehessen lehelni őkelmébe.

Papa nem szokott fütyörészni, inkább madarakat, vaddisznó- és őznyomokat, elhagyott, beomlott kotorékokat mutatott nekünk, miközben az avarban friss gombát keresgélt a mamának. Mi hárman pedig élveztük a rohangálást, bújócskázást, s ha elfáradtunk, az erdőszélen díszes hajtásokat törtünk, tarka mezei virágokat gyűjtöttünk anyának és mamának.

Mire hazaértünk, az asztalon már gőzölgött az elmaradhatatlan húsleves, a sparhelt környékén pedig ínycsiklandó illatfelhő terjengett. És hétvége ide vagy oda, uzsonna idején az asztal sarkán várt ránk az elmaradhatatlan tányérka, tele meggyes pitével vagy túrós batyuval.

És boldogok voltunk. Igen, boldogok és felszabadultak voltunk, akárcsak az ominózus sütögetős-poharazgatós baráti összejövetelnek a résztvevői az idei nyári napforduló délutánján.

Szöveg Kádek Gábor