Kinek a háborúja?

Vannak, akik még most is maszatolnak, ötölnek-hatolnak. Azt mondják, lakóházakat talán (!) nem helyes lebombázni, de. Segíteni kell a menekülteknek, de. Nekik is vannak ukrán ismerőseik, de.

Ők a hivatásos torokköszörülők.

Pedig vannak helyzetek, amikor színt kell vallani, amikor nincs de. Mert háború van.

Nem a mi háborúnk, mondják erre az ötölők-hatolók, ki kell maradnunk ebből!

Remek terv, magam is békepárti volnék, bár nem teljesen világos, hogyan lehetne maradéktalanul megvalósítani ezt a kimaradást. Ne támogassuk Ukrajnát. És még? Ne is nézzünk oda? Fordítsuk el a fejünket? Tegyünk úgy, mintha bennünket ez nem érintene?

S ha a gyerekeink egyszer majd megkérdezik, hogy mit csináltunk, amikor kitört a háború, mit felelünk nekik? Hogy széttártuk a karunkat? Háború van, c’est la vie? Vagy nem is akartunk hallani a borzalmakról, és inkább kikapcsoltuk a híreket, focimeccsre jártunk és jópofa Facebook-posztokat lájkoltunk?

Pedig a képlet, úgy gondolom, nem túl bonyolult. Elsősorban emberek vagyunk, s csak másodsorban magyarok, szlovákok, ukránok, oroszok, szingalézek.

Persze, néha reménytelennek tűnik hinni a humánum erejében. A szolidaritás melóval jár. Történelmi tapasztalat, hogy a többség hajlamos közönyösen, cinikusan és tétlenül szemlélni mások szenvedését. Ez volna az „utca közönye”. Szociálpszichológusok szerint azonban sosem ez a passzív többség a mérvadó, hanem az a kevés, aki minden körülmény közepette ember marad.

Vajon azok, akik szerint az ukránok megérdemelték sorsukat, kereszténynek nevezik magukat? Ha minden igaz lenne abból, amit az oroszok az ukránok számlájára írnak, ez a háború akkor sem igazolható.

Az orosz ortodox egyház feje, Kirill pátriárka a nyugati értékeket és a melegfelvonulásokat tette felelőssé az orosz-ukrán háborúért. Arról nem szóltak a hírek, hogy megáldotta-e a gyilkolásra szánt fegyvereket.

Van azonban egy rossz hírem Kirill pátriárka és itthoni elvtársai számára. Oroszország háborúját az ENSZ-tagállamok közül csak Eritrea, Szíria, Fehéroroszország és Észak-Korea támogatta. Vagyis a kórus, amely ebben a háborúban Putyin pártját fogja, ezt a mentális sormintát követi.

Oroszországot és Észak-Koreát.

Talán Ortega y Gassetnek volt igaza, aki szerint a technológiai fejlődés egy ponton megáll, és a barbárság korszaka következik. Demokrácia helyett autokrácia, műveltség helyett nyers erő, érvelés helyett erőszak, kérés helyett parancs.

Nem most kezdődött, persze. Nem is tegnap. A Kreml propagandagyára évek óta készítette elő a terepet, módszeresen iktatta ki a fékek és ellensúlyok rendszerét Közép-Európában is. Harsonásaik évek óta fújták, hogy a Nyugat rossz, a Nyugat hanyatlik – bezzeg Moszkva! bezzeg Oroszország!

Bezzeg, ja.

Valami rejtélyes oknál fogva ezek a bezzegezők – akik annyira autentikus ruszofilek, hogy soha, egyetlen sort sem olvastak se Dosztojevszkijtől, se Szolzsenyicintől, se Ulickajától – a front elől a hanyatló Nyugat felé menekülnének, nem Oroszországba. Mint ahogy eddig sem jutott eszükbe a jobb élet reményében Vlagyivosztokba költözni, megspórolt pénzüket rubelre váltani.

Ilyen hőbörödött hordószónokok mindig akadtak a magyar történelemben. Hitler előretörésekor a nemzetiszocializmus felé sasszéztak, az utóbbi években Putyin felé – vagy legalábbis Európától el.

Pedig van tapasztalatunk arról, milyen Moszkva érdekszférájába tartozni. Melyik fejezetet lapozzuk föl? Ahogy férfiak tízezreit szibériai kényszermunkára hurcolták? Vagy ahogy évtizedeken át ódákat kellett zengeni a dicsőséges Vörös Hadseregről, amelynek katonái 200 ezer magyar lányt és nőt gyaláztak meg, sokuk gerincét összeroppantva az erőszakos aktus közben?

Ez más Oroszország, mondják a putyinisták. Igazuk van. Annyira más, hogy a háború szót már kimondani is tilos, a putyini újbeszélben ez „speciális katonai művelet”. Aki mást mond, 15 év börtönt kaphat.

Ellenvéleménynek nincs helye, lásd a legbátrabb orosz újságírónőt, Anna Politkovszkaját, aki a putyini önkény kezdeti éveiről tudósított, a demokrácia leépítéséről, Sztálin rehabilitálásáról, az orosz közmédia kisajátításáról, és arról, hogy a rezsim hogyan hallgattatta el kritikusait és politikai ellenfeleit. Politkovszkaját 2006-ban lőtték agyon, október 7-én.

Vlagyimir Putyin születésnapján.