„Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl / A szüretelőknek víg tábora örűl.” (Csokonai: Az ősz)
Előbújt, óvakodva bemerészkedett, besompolygott a fák lombjai között. Jó forró nyarat tolt maga mögé. Fürgébb lábakra késztette a sötétet, a reggeli világot meg lassan engedte be.
A kedvencem. Eddig még évente bevártuk egymást. Hűségesen. Néha ugyan morcosan, máskor ficánkolva, a legtöbbször vágyakozva-epedve. Jó lesz még azért a vénasszonyok nyara langymeleggel, de utána már az őszöm az úr. Olyan nyűgös vagyok nyáron, hisztizek a hőség miatt, de télen is, akkor meg a csúszós út miatt, a tavasz meg a fiatal szerelmeseké, akiknek még nincs sok, emlékekkel teli dobozuk, ugye.
Valami kacifántos anyagból gyúrhattak engem, mert ősszel nemigen szoktam borongós, rosszkedvű, bunkóskodó lenni. Jókedvű szoktam lenni. Szemérmesen vetkező fák, bokáig avar, itt-ott kivigyorodó napsugár, néha sejtelmes köd, rőtbe, barnába csavarodó levelek a nedves füvön... Mi van ennél szebb? Pláne, ha még az eső is szitál. Szeretem az esőt. A napokban meg, esti olvasmány után turkálva a polcokon, egy vastag könyv lapjai között sok-sok lepréselt őszi falevelet találok, s milyen elképesztően szépeket. Festő nem találhat szebb színeket. Hiszen ezeket még én raktam ide. Préseltem le. Milyen régen is? S megint megtaláltak. Ősszel. Jókedvű szoktam lenni ősszel.
Pedig nem lenne ám semmi okom a viháncolásra. Nem múlik ez a nyavalya rólunk. Ez, az immár ki tudja, hányadik sötét arcát mutogató vírus. Meg is teszünk mindent, hogy ne múlhassék, az igaz. Balgák vagyunk, óvatlanok, hitetlen Tamások, pökhendiek, könnyelműek, ha a tisztes védekezésről van szó. Csak rá ne menjen megint rengeteg emberélet!
Aztán meg azért se lenne okom a jókedvre, mert hiába fogadkozom, csak megnézem, meghallgatom naponta a híreket. Szegény bolygónk mennyi sötét sarkában gyilkolnak, rombolnak, nőket, gyerekeket gyaláznak meg, másutt milliók éheznek, megint másutt (akár nálunk is lehet bizony az a másutt) javában virágzik a korrupció, politikai csatározások mérgezik a kisember mindennapjait, festik szürkére, szomorúra jókedvét ősszel.
Nem veheted ám a válladra a világ összes gondját, baját, mondom magamnak. Meg sem javíthatod a temérdek rosszat, a vérrel és könnyel teli bolygónkat. Jobb hát, ha esténként hallgatod a balkonod előtti ápolt kertek gazdáit, ahogy el-elmondják egymásnak, mit hozott idén a gondozott föld, mit volt érdemes termeszteni, mit kell majd elvégezni a jövő héten. Jó hallgatni darvadozásukat a lemenő nap alatt.
Egyszerű paraszti eszemmel azért csak azon morfondírozom, hogy oly rövid ez a nekünk kiszabott idő ezen a földön, miért hát a sok háború, gyűlölet, hogy lehet, hogy nem értik ezt a másokat eltiprók, örökké egymás ellen fordulók... Hogy lehet?
Nézem az ablakom előtti, őszre, télre készülődő fákat, fáimat, homályos az ég, lóg az eső lába, ahogy mifelénk mondják, nem baj, szeretem az esőt, elindulok hát egy jó nagy sétára a hűvöskés szellővel. Megsimogatom szemeimmel a fákat, a házunk előtti vénséges jegenyémnek is szólok, kihajtson ám tavasszal megint, legyünk tanúi, hogy jobb, egészségesebb világ jön eztán, hisz olyan rövidke ez a nekünk kiszabott idő. Baktatok az korhadó gyepen. Jókedvemben, ősszel.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/39. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
A nap, amikor Lajos visszatért hozzánk, szeptember végi VASÁRNAPra esett. Csodálatosan langyos, üvegszínű nap volt.
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.