Egész úton odafele a bögellői nagymamám töltött galambjára gondolni. Bizony, ez a csoda a régi gyerekkorom egyik legszebb emléke. Egy tehetősebb rokon bácsiéknak volt a cséza. Pokrócokba csavart anyánk, hogy meg ne fázzunk az úton. Örömködtünk nagyon. A házunk melletti kálvária meg a másik szépséges emlék. Nyaranta szinte ott laktunk az utcabeli gyerekekkel.
Mert hogy az milyen tündérvilág volt télen-nyáron, az elhanyagolt, gazos, bozótos, őserdős kálváriában játszani, hógolyózni, a nagy dombról leszánkázni, azt el sem bírnám mondani. Meseország a megrozsdásodott stációkkal. Mire felnőttünk, felszámolták, két családi ház épült a helyén. Ja, el ne feledjem az évente ismétlődőt, a jó parasztos, régimódi disznóöléseket a havas, latyakos udvaron. Hogy az milyen izgalmas volt! S hogy a nagymamáék galambdúcából frissen kiválasztott, megkoppasztott, valami mennyei töltelékkel megtöltött galambja ebédkor meg milyen finom volt, azt sem tudnám hűen leírni, csak a számban érzem, a szívemben, a lelkemben, s ha leteszem a mécsesemet a réges-régi sírjukra, úgy érzem, nem is busszal jöttem, a cséza hozott, s az elébe befogott két ló poroszkált velünk a csúszós, havas úton. Öregek voltak már a nagymamámék, fejkendős, kicsike a mama, csizmás, lajbis, görbe hátú a párja, fekete ruhásak mindketten. Évente tán kétszer mentünk hozzájuk, mégis ezek a ritka ottlétek örökre bennem maradtak. Pedig soha nem kaptunk ilyen-olyan ajándékokat, nem is nagyon babusgattak bennünket, csak egyszerűen örültek nekünk, s örültek, hogy nagyon idős korukra még elláták magukat, s az aprójószágot az udvaron, ahol az ütött-kopott ólak előtt olyan, de olyan finom szilvát aszalt a nagypapa, ponyván kiterítve szárította a napon, hogy olyan tán nincs is több a földkerekségen.
Szóval a cséza. Meg lassan már a hó is. Elfeledett, nem is értett szó lesz, emléknek gyönyörűséges.
A hó, a hó! Az a vastag fehér paplan, a nyakig érő, amiben olyan élvezet volt bukdácsolni. Jó, jó, azért nem ért nyakig, de térdig biztosan, s majdnem minden télen, édes istenem...
Lehet, hogy tényleg összefüggnek az emlékek a közönséges napok történéseivel? A bögellői nagymamám töltött galambja tán nem is csak a csézával, hanem azzal, hogy megint új üzletet nyitott egy nem egészen egészséges finomságokat méregdrágán árusító nagy cég, s kígyóznak a sorok előtte, s halmokban az újsütetű szemét mellette eldobálva… A régi nagy havak emléke meg a mai gyerekek hó utáni sóvárgásával.
Jó nagyokat rúg a tarka levélkupacba, gömbölyűket nevet, gubacsot szed a holnapi állatkázáshoz. Meg hosszú tobozokat. Azt csak úgy, mert tetszik, mondja, s válogatom vele a szebbeket, a gubacsokat a tanító néni mondta, hogy vigyünk, mondja. Nemrég költöztek ide, három kisfiú, egy pici lányka a családban. Elkap a vidámság, valahányszor meghallom csintalankodó kiabálásukat a bérházak előtt, régen volt már erre gyerekzsivaj, a régi lakók gyerekei megnőttek, elköltöztek, s ezek meg, az újak, futkosnak, mint a kiszabadult csikók, majd hirtelen felneszelnek, mintha ez most nem is esőcsepp lenne, mintha pár szem hó... Három után már sötétedik, de ők csak váltig vihorásznak, rohangálnak: hó, legyen hóóó, legyen hóóó!
Ülök a buszon, megyek a régi falu temetőjébe a nagymamámék sírjához, az a kicsi parasztház már régen nincs meg, ahol azt a töltött galambot ettük. Behunyom a szemem, s azt képzelem, hogy vastag, zöld-fekete kockás pokrócba vagyok bugyolálva, s lassan húzza a csézát a két ló, az út mellett méteres hó, ami még a szikrázó napsütésre sem olvad el.
Legyen hóóó, hallom a gyerkőcöket magamban, s majdnem hangosan viháncolok velük: legyen hóóó, hisz évek óta alig láttunk rendeset errefelé.
Megjelent a Vasárnap 50. számában, 2023. december 12-én.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.