Gazdag József: A leszakadt fül

Van egy kép, apa és fia Harkivban, orosz rakétatámadás után. Utcai jelenet, az apa térdepel, és a halott kisfia kezét szorongatja. Nem zokog, nem jajveszékel, csak néz maga elé, és fogja halott gyermeke kezét. Sokat elárul ez a kép az emberről, a világról, a világban való helyünkről. Egyet s mást talán az Istenről és az univerzum jéghideg közönyéről is.

Két éve tart a háború a szomszédban. Megszoktuk. Már nem olvassuk lázasan a híreket, nem követjük naprakészen a katonai szakértők elemzéseit. A háború betagozódott a hírek sorába, a celebsztorik, a valutaárfolyam és a Bajnokok Ligája közé.

Esténként átnézem a hírügynökségi képeket. Több tucat háborús képet. Ukrajna, Gázai övezet. Hogy emlékeztessem magam arra, milyen kiváltságos a helyzetünk. Bennünket nem vittek ki a frontra, a februári fagyban nem kell nyirkos falú, sötét bunkerekben éjszakáznunk, szűk lövészárkokban halott bajtársainkat kerülgetnünk, hadifogolytáborban vezényszóra sorakoznunk. Gyermekünk nem áll sorba ételosztásnál, hogy alumínium csajkájába egy szedőkanálnyi lencsefőzeléket kapjon. Még megvan az a kiváltságunk, hogy csapvízzel mosakodhatunk, angol vécét használhatunk, szabad sajtót olvashatunk (például a Vasárnapot), és bármikor biciklire ülhetünk – lábunkat ugyanis nem tépte le tőből egy taposóakna.

De gondoljunk Kavafisz intelmeire, s ne nyugtasson meg bennünket a tény, hogy a mi körülhatárolt, szabályozott és prózai életünkben ilyen látványos borzalmak nincsenek. Még lehetnek.

Van Örkénynél egy jelenet, amikor egy csupasz képű, sovány magyar katonának lóg a füle. Csak a fülcimpa csücske tartja. Fityeg. Valahol Voronyezs környékén járnak a nagy orosz hómezőkön, s ahogy lép, úgy himbálózik a füle, mint egy bojt. Lóg a füled, mondja neki a társa. A katona odanyúl, megtapogatja, egy hirtelen mozdulattal letépi, és nézi a saját fülét, maga előtt. Potyogni kezdenek a könnyei, de megy tovább, némán, viszi a megfagyott, kemény fület. Hová viszed, kérdezi a társa, Miskolcra? Szobra? Székesfehérvárra? A katona nem válaszol, csak megy, gyalogol rendületlenül, kezében a fülével. Végül is az ő füle, gondolja a társa, s mindenki azt csinál a fülével, amit akar.

Ez a leszakadtt fül, képletesen értve, a mi fülünk is. Megfosztottságunk jelképe, szabadsághiányos életünk metaforája. Emlékeztessen bennünket arra, hogy a történelem bármikor túllép a humánumon, túl a ráción, s itt hagy bennünket árván, tenyerünkben a letépett, megfagyott fülünkkel.

Jobb, ha megtanulunk együtt élni ezzel. A tudattal, hogy az utóbbi száz év nemcsak az automata mosógép, az aerobic, a Thomas Mann-összes, a tízes csomagolású Mars csokoládé vagy az internet története, hanem a krematóriumok, a lágerek, a szögesdrótok, a szibériai munkatáborok, a nyírfakéreg-levesek, a leszakadt fülek, az etnikai tisztogatások, a tömegsírok és az emberbőrből készült lámpaernyők története is. 

Nem árt, ha tisztában vagyunk ezzel. A béke ugyanis törékeny. Óvni kell. Tenni érte. Demokráciát építeni – nem leépíteni. Mert egyre többen vannak azok, akik elnyomó, autokrata rendszerekkel szimpatizálnak, és bornírtan visszhangozzák a putyini propagandát. 

Mintha semmit sem tanultunk volna a múltból.

*

Megjelent a Vasárnap családi magazin 2024. február 27-i számában.