Molnár Mária az első világháborúban a galíciai fronton dolgozott egy járványkórházban, tífusszal, vérhassal, skarláttal vagy himlővel fertőzött katonákat ápolva. 42 éves elmúlt, amikor feliratkozott a külmisszióra jelentkezők közé, írja Veres István egy korábbi riportjában.
Óceániában ugyan már járt előtte magyar (Fenichel Sámuel és Bíró Lajos természettudósok), ők azonban tudósként mentek, önszántukból, és a megismerés vágya hajtotta őket. Molnár Mária célja az volt, hogy az ősi rítusaik és szokásviláguk szerint élő pápuák közt elterjessze a keresztény hitet és az európai szokásokat. A legnagyobb elismerést azzal vívta ki a bennszülöttek közt, hogy nem félt. Sem egyedül, sem a sötétben. Ráadásul értett a gyógyításhoz is, így afféle emberfeletti lényként tisztelték. És persze fehér nőt sem láttak előtte még soha. Miszisz doktornak hívták. Bár az emberáldozatokat követelő szokások a szigeten már kihalófélben voltak, teljesen megszokottnak számított, hogy a helyiek emberi csontokkal díszítették például a házaikat, és nagyjából mindenki vett részt korábban emberáldozattal járó szertartásokon. Visszaemlékezéseiben semmilyen konfliktusról nem számol be, sem egyéb fenyegetésről, amelyet a helyiek részéről tapasztalt volna. Inkább akkor elégedetlenkedtek, ha el kellett utaznia onnan valahova hosszabb-rövidebb időre.
Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van. Azelőtt sohasem éreztem magam sehol annyira otthon, mint itt
– írta.
Molnár Mária életéről az alábbi linkre kattintva olvashatnak.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.