Vietnám, kultúrsokk

A műanyag székekre kuporodó munkásokat, akik az ebédhez készülődtek, a Saigon folyón elhaladó tutajokat, hallgatom a motorbiciklik berregését. Vietnám kihagyhatatlan azok számára, akik Délkelet-Ázsiát szeretnék megismerni.

Saigon, avagy Ho Si Minh-város

Vietnám legnagyobb és leggyorsabban fejlődő városa. Nevét az ország egyik leghíresebb politikusáról kapta, akit sokan Bo nagybácsinak hívnak, az iskolákban ma is tanítják életfilozófiáját, elveit: hazaszeretet, szorgalom, együttműködés, fegyelem, alázatosság, becsületesség, bátorság és tisztaság.

Az összes blog és útikönyv figyelmeztet: az utcán átkelni életveszélyes. Bár vannak jelzőlámpák, a forgalom olyan, akár egy rendszer nélkül nyüzsgő hangyaboly, ahol a szabályokat csak azok tudják, akik már benne kavarognak. Motorbiciklik egymás hegyén-hátán. Egy statisztika szerint 7,43 millió járgány berreg a városban. Pár nap múlva messziről meg tudjuk ítélni, melyik turista mennyi ideje tartózkodik Vietnámban, pusztán abból, mekkora önbizalommal lép ki az útra.

Hárman, sőt négyen is ülnek a két keréken. Gyerekek felnőttek közé préselve, sokszor állva, cumisüveget szopogatva, mások videójátékokat játszanak vagy sminket igazítanak a sofőr mögött. A legtöbb ázsiai nagyvárosban szennyezett a levegő, sokan az arcukat és orrukat takaró maszkot viselnek. A hölgyek gyakran motoroskötényt hordanak, hogy kényelmesen tudjanak szoknyában is motorozni. Bármit el tudnak így szállítani a vietnámiak, legyen az egy tucat csirke, ablak vagy éppen piacra szánt áru.

A piac

Aki járt már Ázsiában, az tudja, hogy a piac kihagyhatatlan élmény. Autentikus vietnámi tapasztalatot keresve korán reggel a negyedik kerületbe taxizunk. Ilyenkor jönnek bevásárolni a háziasszonyok a napi főzéshez. Itt mindent meg lehet találni, nem úgy, mint egy átlagos vietnámi élelmiszerboltban, ahol alig harmincféle dolog árválkodik a polcon. A piacon van zöldség, gyümölcs, minden, ami mászik, kúszik vagy repül, és nyársra lehet fűzni, levesbe tenni vagy olajban kisütni. Mi vagyunk az egyedüli nyugatiak itt. A nénik mutogatnak, ahogy elhaladunk a standjuk mellett, mosolyukban felcsillan pár rozoga fog. Lola fehér bőre és sötétszőke haja különlegesség, sokan megfogják a haját, vállát, megölelgetik. A gyerekek és mi is kényelmetlenül érezzük magunkat. Továbbsétálva azon gondolkozom, hogyan tudnánk legyőzni ezt a nyaggató, kellemetlen, nem ide tartozó érzést. „Mosolyogjatok arra, aki rátok néz, ha bámul, köszönjetek! Xin chao! (Szin csau).” Mire a piac végére érünk, Lola sztárként mosolyog a piaci kofákra és a kávézgató bácsikra, akik fotót készítenek velünk. A legrövidebb út egy idegenhez a mosoly. Ez a stratégia a későbbiekben is velünk marad; egy hónap múlva már nem is tudatos.

Hit és pagodák

Ahogy azt a kommunista párt meghatározza, Vietnám ateista ország. Ennek ellenére az itteniek nagy része több vallás elegyéből meríti hitét. A konfucianizmus, taoizmus és buddhizmus mellett az ősök spirituális világának keverékében hisznek a legtöbben. Pagodák sokasága ad otthont a hívőknek. Saigon leghíresebbje a Zöld Jádekő Uralkodó Pagodája. A többemeletes épületből már a bejáratnál hallatszik a kántálás monoton, magával ragadó, melankolikus dallama. Belépünk a labirintushoz hasonló helységbe, és orron csap a füstölő erős szaga. Szinte érezni lehet egy magasabb rendű lény jelenlétét. A sötét termekben Buddhák ülnek más szobrok mellett. Előttük szent ajándékok: gyümölcs, édesség, virág és erre a célra nyomtatott papírpénz. A kijáratnál kérdezem meg, mik azok a kis papírok, amelyekre neveket írnak a látogatók. „Lucky” – szerencse, mondja a hölgy, és máris írjuk a saját nevünket és álmainkat mi is a díszes papírra. „Majd egy szerzetes imádkozik értetek” – int felénk a hölgy, és mi reménykedve távozunk… hátha!

Vietnámi háború

Ellátogatunk még a Vietnámi Háború Múzeumába, ahol megható és elrettentő fényképek sorozata pecsételi meg örökre lelkünket. Gyerekeink szemében félelmet látok. Elmagyarázni és megérteni is nehéz a háborút, látva az emberi szenvedést. A falakon sorsok, fekete-fehér fotókon. Könnyeket visszatartva csak olyan magyarázatot tudok adni, hogy egy háborúnak sincs igazi győztese. Ahol emberi élet veszik, ott nincsenek nyertesek.

Reggeli, ebéd, vacsora

„Na de kislányom, mit fogtok ott enni?” – anyukám gyakori aggodalma. „Hát ami lesz, meg rizst” válaszolom. A vietnámi konyha színes és ízletes, bár a magyartól ugyanolyan messze van ízben, mint távolságban. A leghíresebb étel, amelyet naponta háromszor is fel lehet tálalni, a pho leves. Titka a levében van. Gondosan válogatott marhahúsból, csontokból, halszószból (a vietnámi konyha alapja), valamint pörkölt hagymából és gyömbérből készül. Különleges ízét a csontokkal és a hússal egybefőtt ánizsnak és gyömbérnek is köszönheti. Ebbe az aromás levesbe teszik a vékony szálú rizstésztát, egy marék friss bazsalikomot, csírát, csilipaprikát és zöldcitromot. Természetesen pálcikával kell enni, de ebben már profik vagyunk.

A Mekong deltája

A nagyváros ellentéte. Úgy is hívják, hogy Vietnám rizses tányérja, mert a Mekong folyó kacifántosan kusza ágai között terem a legfinomabb gyümölcs, zöldség, rizs, kakaó, kókusz. Kis, vízre épített halászfaluból érkezik a nagyvárosba a sok hal és a ropogósra szárított tengeri hínár. Meglátogattunk egy csokoládét készítő családot, kókuszt feldolgozó kisvállalkozást, ahol minden egyes cukorkát kézzel csomagolnak, megkóstoltuk a skorpiós és kígyós whiskeyt (az üvegbe az állat élve kerül, hogy a méreg, amelyet kiereszt, az italban maradjon), sült halat ettünk ebédre, aztán csónakban ülve haladtunk tovább a ránk hajló bambuszok árnyékában, vissza a motorok őrületébe, várva a következő vietnámi kalandot.

Vida Elvira