Véderdők kerestetnek

Úgy látszik, már minden évben lesz szerencsénk az árvizekhez, szélviharokhoz, jégesőkhöz. A tornádók már nemcsak Amerikában „honosak”, hanem az öreg kontinensen is egyre gyakrabban fordulnak elő.

Nem csoda, hiszen úgy felbolygattuk a természet rendjét, hogy jobban sem kell. Az ember borzadállyal figyeli, hogyan nyomul az árvíz szinte minden tavasszal, nyár elején, falvakat, otthonokat sodorva el, emberáldozatokat követelve, tetemes anyagi károkat okozva.
Bár néhányan más véleményen vannak, egyre kevésbé hihető, hogy változtatni tudunk a légköri viszonyokon. Főleg nem abban a tempóban, amelyben ezt a kérdést a kiotói egyezmény véli megoldani. Lovelock brit tudós két évtizede kimondta: hazugság „fenntartható fejlődés”-ről beszélni, és a politikusoknak végre nyíltan ki kellene mondaniuk, hogy az emberiségnek a túlélésre kell berendezkednie. Ám hogy mennyire cinikusan viszonyulunk az éltető Föld anyához, azt a Szlovákiában nemrég kirobbant botrány illusztrálja a legérzékletesebben. A szlovák környezetvédelmi minisztérium „áron alul” adta el az ország fölösleges széndioxid-kvótáját. Ugyanis aki nem termeli ki a számára megengedett széndioxid-mennyiséget, az engedélyezettből fennmaradó részt eladhatja a „nagytermelőknek”. Más kérdés, hogy a gazdasági válság miatt idén senki sem kapkodott ilyen kétes hasznú „termék” után. Ám maga a dolog mögött meghúzódó szemlélet felháborító.

Vízmegtartó fák
Az interneten bogarászva bukkantam rá egy magyarországi törvényre, amely 1935-ből származik. Megdöbbentő, hogy 74 évvel ezelőtt, amikor a globális felmelegedésről s katasztrofális légköri és földfelszíni hatásairól a honatyáknak még sejtelmük sem lehetett, a magyar parlament előrelátó törvényt alkotott az erdők és a táj védelmére. Természetesen nem volt előzmények nélküli, „ad hoc” ötlet, hiszen a Monarchiában már Mária Terézia idejében igyekeztek szabályozni az erdők kezelését. (Mi több, ha valaki kivágott egy gyümölcsfát, köteles volt helyette újat ültetni!) De miről is szól az 1935-ös törvény? Lássunk néhány passzust belőle:
5. § Véderdőül kell kijelölni minden olyan erdőt, illetve olyan erdőrészt:
1. amely kő- vagy hógörgeteg, kő- vagy földomlás, talajcsúszás elhárítására, vadpatak, vízmosás vagy homokfúvás keletkezésének és továbbterjedésének megakadályozására szolgál, és a káros szelek ellen védelmet nyújt;
2. amelynek elpusztulása az alantabb fekvő vagy szomszédos területek termőképességét, források vízbőségét, épület, ipartelep, közút, közforgalmú vasút, közhasználatra szolgáló mű vagy egyéb műtárgy biztonságát veszélyeztetné;
19. § Minden erdőtulajdonos köteles tőle telhetően óvni és védelmezni erdejét emberek, állatok, különösen rovarok, élősködő és gyomnövények károsításaitól, továbbá elemi csapások pusztításaitól.
Nem gyakorolhat, nem rendelhet el és nem tűrhet az erdőtulajdonos erdejében olyan műveletet, amely az erdő védelmi rendeltetésével ellenkezik, vagy az erdő termőtalajának leromlását vagy pusztulását idézheti elő, vagy talajcsúszást, kőgörgeteg- vagy vízmosás keletkezését vagy homokfúvást okozhat, avagy az erdő természetes felújulásának vagy az erdősítésnek sikerét veszélyezteti.
126. § Közérdekből erdőt kell telepíteni:
a) azokon a területeken, amelyek elkopárosodás, vízmosás vagy homokfúvás következtében vagy más okból termőképességükben jelentékenyen megromlottak, vagy amelyeken a termőtalaj jelentékeny leromlásától kell tartani;
b) azokon a területeken, amelyeken erdő telepítése az 5. §-ban felsorolt védelmi célokra szükséges.

A kárpáti „teknő”
A fenti idézetben – amelyben két kulcsszó: véderdő és közérdek érdemel figyelmet – természetesen nem találkozunk az erdők árvízvédelmi szerepével, a növényzet csapadékmegtartó képességével, illetve csak közvetlenül (elkopárosodás, vízmosások kialakulása). Háromnegyed évszázada még nem lehetett tudni, mekkora eróziót fog okozni az erdők majdani gondatlan irtása, a nyakló nélküli tarvágás, és azt sem sejthették, milyen mértékű lecsapolást fognak végezni a mezőgazdászok, hány gát épül nagyobb folyóinkon, és milyen mederszabályozások gyorsítják majd fel az egyre bővebb esők lezúdulását. Elődeinknek sejtelmük sem lehetett róla, hogy a huszadik század második felében az árvizek elleni szinte kizárólagos védekezési forma a folyók szabályozása lesz. E téren odáig jutunk, hogy lassan minden nagyobb folyó mellé a felső folyástól a torkolatig védőgátakat kellene építenünk ahelyett, hogy az erdők vízmegtartó erejére gondolnánk. Pedig elég volna egy pillantást vetni a régi (mondjuk, százéves) térképekre, hogy lássuk, mekkora ártere volt egy-egy folyónak. Ezeket a területeket azóta az intenzív mezőgazdaság brutálisan leszűkítette. Pozitív példaként lehet említeni a Tisza felső folyása mentén kialakítandó, vízfogó tavak tervét – feltéve, hogy meg is valósul.
A Kárpát-medencében talán Magyarország van a legszorultabb helyzetben, hiszen szinte valamennyi folyó a környező országokból (elsősorban Ukrajnából, Romániából, Szlovákiából, Németországból és Ausztriából) zúdítja le a mély fekvésű ország területére a nagy vizet, kezdve a zöldártól a csapadékig. Sokan megdöbbentek a Rába esetén, amely idén magasabban tetőzött, mint az 1965-ös nagy dunai árvíz idején. Pedig csak idő és szerencse kérdése, hogy a megváltozott légköri viszonyok hol és mikor okoznak árvizeket.
Érdemes lenne elgondolkodni egy (bár az utódállamokban politikai körökben kárhoztatott fogalom, és Szlovákiában legszívesebben betiltanák a használatát) Kárpát-medencei összefogáson: hiszen az árvíz egyik országnak sem belügye. Már tegnap késő lett volna olyan közös (véd)erdő-telepítési programot kidolgozni, amely megakadályozná vagy legalábbis mérsékelné az egyre pusztítóbb árvizek hatását. „Valami nagy baj van a csehországi tájjal” – hangzott el nemrég a cseh közszolgálati televízióban. Tegyük hozzá: nem csak a csehországival, az egész Kárpát-medencei természettel.