VASÁRNAPOK és vasárnapok

Szabadságom jait töltöm idehaza, s valami különös izgatottsággal forgatom a Vasárnapokat. Így lehetnek vele megszállott olvasóink is, gondolom, miközben az első betűtől az utolsóig mindent elolvasok. Még a reklámokat is! Az összes apró- és SMS-hirdetést! Megnézem a képeket, a képaláírásokat, bosszankodom, ha túl erős az alányomás, de ha addig élek is, kisilabizálom, mikor jutott a trencséni lakásba be Gelle Péter. Már-már indulnék a gyerekek iskolából megmaradt színes ceruzáiért, de megtorpanok, ezt azért már mégsem, nem színezhetem ki a Huncutkákat, elvégre is komoly felnőtt ember volnék, vagy mi a szösz. Arra gondolok, hogy ha nem volnék részese ennek a lapnak – persze, ezt soha nem fogjuk megtudni, mert az vagyok –, akkor is ugyanúgy szeretném, mint most. És lelkemmel megölelem a munkatársaimat, akik három ilyen remek számot készítettek, hogy nem kell lesütött szemmel mentegetőznöm, ha visszamentem, mint az egyszeri főszerkesztőnek, aki szabadságai után bocsánatot volt kénytelen kérni az olvasóitól valami ordenáréság miatt. Közben olvasom az időközben asztalomon felgyülemlett leveleket (Új Szó-s kollégám, a férjem hazahozta őket), mennyi ragaszkodás, remény, hála, köszönet, mennyi-mennyi szeretet! Ha nem volnék lapszerkesztő, és nem volnának olvasóim, pontosan ilyen olvasókat kívánnék magamnak. És már áradni kész bennem az érzelgős nagy folyam, amikor a nyitott ablakon át felvisít valami éktelen hang, motorfűrész (?), fűnyíró (?). Hát persze – a sok szabadság közepette el is felejtettem –, szeptember 1-je van, a hivatalok zárva.
Legutóbb említettem, hogy otthonunkban az ünnepek (sátoros és államünnepek) leginkább a hangzavarra ébredés jegyében telnek. És megint. Már észhez is tértem, itt ülök a realitás talaján (székén, pontosabban az én székemen), a szentimentalizmus mezejéről visszazuhanva a valóságba. Eszembe jutnak rendre a szombatok és a vasárnapok, amikor más addig alhat, ameddig akar és bír, én meg, aki akarnék is, bírnék is ki tudja meddig, általában birkózom egy ideig a párnámmal, aztán csak kislattyogok a konyhába, annyira elviselhetetlen a kinti zaj. Fát botolnak, füvet nyírnak, járdát, utat törnek, fúrnak-faragnak a szemközti minisztériumi épület körül. Mér kell ezeknek mindig vasárnap dolgozniuk (és ezt nem azért kérdeztem, mert olyan különösen elfogódott vagyok a VASÁRNAPokkal), fakadtam ki egyszer, mire a férjem, aki nagyon okos ember, csodálkozva válaszolt: Hogyhogy mér? Hát mer munkaidőben zavarná a zaj a minisztériumi dolgozókat! Ach so! A minisztériumi dolgozók! És mi, akik szavazatainkkal megtöltjük a minisztériumokat? Mi, akik munkahelyi, családi költségvetéseket karcsúsítunk, nadrágszíjainkon újabb és újabb lukakat fúrunk, hogy a minisztériumi dolgozók megkapják a nekik járó valorizációt, fizetésemelést, laptopot, szolgálati autót, tizenharmadik fizetést, kiegészítő pótlékot? Mi meg már még ne is aludjunk? Azisssskoláját ennek a világnak, lovalnám magam egyre bele a kiábrándultságba, de mert a férjem felesége vagyok, gyorsan kezembe veszem a Vasárnapot, elolvasom újra az angyalokat, és elégtétellel a szívemben azt gondolom: miniszterek jönnek-mennek, a Vasárnap olvasói, Krncsan Józsefek, a jó emberek viszont megmaradnak.
Rendben.

------------------------------------

S a forgalom zaja, mintha alagutat fúrnának a házuk alatt. Minden reggel ilyen volt! Még a szombat és a VASÁRNAP reggelek is.
Grendel Lajos: Négy hét az élet