Vasárnapi ebédünk

Olyan gyerek voltam, akibe nem kellett diktálni az ételt. Annak ellenére, hogy korán epeoperált, azóta sincs másként. Kivételt, mint tudják, csak a hagyma jelent, de annak minden fajtája, különös tekintettel a fokra! (A mint tudják azoknak szól, akik rendszeresen elolvassák, amit írok, s talán már joggal unják, hogy itt-ott bizony elverem a port a fokhagymán meg a mindenhez fokhagymát használó szakácsokon.) De hogy szavamat ne felejtsem, mint a mesékben a régi időket fényező nagyanyók: gyermekkorom ízvilága a valódi ízek világa volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a családi legendáriumban fennmaradt szállóige, a Mit nem szeretsz, te?, amit kákabélű testvérem tett fel minden, a mi lesz ma ebédre kérdés válaszának nyugtázásaként felcsattanó, jaj, azt nagyon szeretememre. (Volt arra is feleletem. Kitalálják?) Hát, a fokhagymás levest, mondtam, és vált ez a dialóg a napi étkezések elmaradhatatlan előjátékává, az én boldogságom és bátyám ételturkászó boldogtalansága között vibrálva. (Örömet szerezni már akkor is szerettem, így mihelyt elfordult anyánk, én jócskán könnyítettem Jóskánk telekönnyezett tányérján.) De a fokhagymás levest is lenyomtam, mert nálunk nem volt olyan, hogy valaki ne azt egye, ami az aznapi menü. Anyánk Hogy én mennyi mindent nem szeretek, kisfiam sóhaja csak hébe-hóba (fokhagymás leveses napon) változott Hogy én mennyi mindent nem szeretek, kislányomra, de olyanra nem emlékszem, hogy valaki is az asztalnál mást fogyasztott volna, mint a többiek. Hogy ez gyermeknevelésileg, személyiségi jogilag mennyire volt rendben, azt nem tudom, de azt igen, hogy soha nem szenvedtünk hiányt semmiben.
A Hogy én mennyi mindent nem szeretek, kisfiam/kislányom viszont fennmaradt, vittük tovább mint pedagógiai példamondatot. Bátyáméknál, lehet hogy étkezéskultúrailag is (három fia között akad bőven, aki rá ütött), nálunk viszont csak étkezés közben nem hangzott el ez a mondat. (Minden egyéb területén a gyermeklétnek viszont annál többet.)
Egy valami változott csak, az is csupán miután felnőttek a gyerekek: a vasárnapi ebédek. Gyermekkorom vasárnapi ebédjei ugyanis rendre ünnepi ebédek, általában húsleves, rántott csirke (bátyám) vagy töltött tyúk (én), esetleg csirkepaprikás (apánk kedvence), krumplipüré (bátyám) vagy tepsiben sült krumpli (én), nokedli (apánk). Persze, ebben nem kis szerepe volt annak a ténynek, hogy a gusztustalanabbik udvarunkban, ahová azért nem szerettem járni, mert mindig beleléptem valamibe, amit lemosni sem volt kellemes, elég sok szárnyas állat ténfergett. Így lehet, hogy azok a rántott csirkék egészen mások voltak, mint amit én rántok ki néhanap nosztalgiával gyerekeimnek a fagyasztóládából. És akkor még nem említettem a sok tortát, krémest, mindenféle süteményes záróakkordokat, melyek gasztronómiailag kötelezően zárták a vasárnapot (egyedül e pontján az étkezésnek volt látható mosolya testvéremnek). Átörökítettem én mindent, de fokozatosan marad el a desszert után a főétel is, vagy a leves, a sok egészséghirdető és életmódguru elültetett bogara miatt. Az Önök ünnepi receptjei azonban felébresztették bennem az alvó bogarat. Vasárnapi ebédünket add vissza!
Ma.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

************

A VASÁRNAPi ebéd általában húsleves, rántott csirke vagy nyúl, petrezselymes krumpli, uborkasaláta és barackhab volt.
Inkey Alice: Alsógödi Amarcord