Üzenet egykori sofőrömnek

Készül a fehér lekvár, a levegőben édes illat, a mestert belepi a porcukor, háta mögött kádakban kristályok sziporkáznak… A fehér méreg! – villant az agyamba, mert az emberi agy undok módon direkt mindig odabök valamit, nehogy véletlenül az álomvilágban maradjunk. Kizökkenve az idilli hangulatból egy másik Vasárnapot kezdtem lapozgatni. Látom, hogy a jókai Süll Irma nénit köszönti a férje és a családja. „Ez az Árpi bácsi felesége – mondja az én jókai férjem. – Tudod, a trolisofőré.” És akkor egy fuvallat, mint a mesékben, visszavisz gyermekkorom tájaira.

Az a kislány gyakran várakozott a trolira a Várút nevű megállóban. Árpi bácsi és Jóka? Azt sem tudta, hogy léteznek. De amikor a kanyarban felbukkant a troli, és egy ősz fej világított a kormány mögül, akkor tudta, hogy az a sofőr jön, aki mindig jókedvű, aki megvárja a rohanó utasokat, nem úgy, mint azok a morcos medvék, akik az utolsó pillanatban becsapják előttük az ajtót, és kárörvendően továbbhajtanak. Ez egy emberséges sofőr – szokta mondani anyuka. Az ősz ember, aki akkor nagyjából negyvenéves lehetett, széles mozdulattal tekerte a kormányt, és ebben a széles mozdulatban annyi derű volt, annyi melegség, annyi szeretet! Talán észre sem vette, hogy a kislány megbabonázva nézi, mint ahogyan a kislány sem vette észre, hogy ő megbabonázott, mert akkor még nem tudatosította az ilyesmit. Csak annyit érzett, hogy jó azzal a trolival utazni, amelyet ez az ember vezet.

Egyszer nagy bőrönddel szálltunk volna fel. A bőrönd nem akart felmászni, makacs volt, és nehéz. És akkor megszólalt ez a sofőr. Magyarul. „Ne erőlködjön, majd én fölteszem.” Mennyire örültünk! Pozsonyban akkoriban sem mert mindenki magyarul megszólalni, s ő is eltitkolhatta volna, hogy magyar. De nem tette, sőt attól kezdve mindig köszönt, és mondott néhány kedves szót. Nekünk magyarul, a szlovákoknak szlovákul. Mert ha kellett, nekik is segített, sokszor.

Húsz évvel később a férjem egyik írásából tudtam meg, hogy ő Árpi bácsi. Csaknem negyven éve nem láttam őt. De nem felejtettem el. S mindezt azért írom le, hogy tanúsítsam: aki emberséges, az nem felejtődik el. Üzenem ezt Árpi bácsinak, és üzenem annak a sok rivaldafény nélkül élő emberséges embernek, akik talán néha úgy érzik, hogy ők nem alkottak maradandót az életben.

És üzenem annak a komáromi buszsofőrnek, aki a Sirálynál tett ki – holott nem volt ott megállója –, mert nem tartotta helyénvalónak, hogy az esőben egészen a Hajógyártól gyalogoljak.