Török világ Magyarországon

Furcsa világ volt a török megszállás alatt Magyarországon. A magyar katonaság megsarcolta a magyar jobbágyokat, az adóbevételeit féltő török pedig védelmezte őket. Az adót ráadásul magyar földesuruk is behajtotta rajtuk.

A török kor egyik legjövedelmezőbb vállalkozása a fogolyszerzés volt – mindkét oldalon. A rabok adása-vevése olyan haszonnal járt, hogy jó nyereségrészesedésért olykor magyar végvári vitézek is részt vettek keresztény rabok ejtésében. Egy 1567-ben hozott törvény karóba húzással büntette az ilyet elkövetőket. Érdekes módon a rabok szökését nagyon humánusan kezelte az a megegyezés, amely 1568-ban I. Miksa magyar király és II. Szelim között jött létre. A drinápolyi béke néven ismert megállapodás egyik pontja kimondta, hogy a szökéssel szabadult rabot egyik fél sem tartozik visszaadni a másiknak, még akkor sem, ha szökés közben netán megölte őrzőit: „Kik isteni segítséggel megszabadultak, gondtalanul, a legcsekélyebb üldöztetés, peres zaklatás nélkül, övéik körében örvendjenek visszanyert szabadságuknak, és éljenek is azzal.” Ha azonban a rabokat szökés közben érték, szigorú büntetésben részesültek. A szerződés külön pontban foglalkozott az emberkereskedelemmel, amelyet szigorúan megtiltott. Ez a tiltás azonban akkor is, később is írott malaszt maradt, a jövedelmező üzlet továbbra is virágzott. Zrínyi Miklós, a költő sok törököt szállított a velencei kereskedőgályák evezőspadsoraiba. Balassi Bálint apja, Balassi János is hasonló kereskedelmet folytatott.

Rabokat virágért
Akadt, aki virágokra cserélte a foglyát, mint a törökverő Batthyány Boldizsár. Ő egyik előkelő török rabjáért tulipánt és török szegfűt kért. Ezek a virágok akkor még tájainkon ritkaságnak számítottak, ezért nagy értékük volt. A Párizsban tanult, humanista műveltségű főúr intenzíven érdeklődött a botanika iránt. Az 1580-as években németújvári (ma Güssing, Ausztria) udvarában huzamosabb ideig vendégül látta a kor legnevesebb botanikusát, a németalföldi Clusiust (Charles l’Écluse), és levelezésben állt Clusius barátjával, Dodoneusszal (Rembert Dodoens), II. Rudolf udvari orvosával, aki a botanikában és fizikában is jeleskedett. Boldizsár unokája, Batthyány Ádám a legjobb barátját, Szapáry Pétert kérte cserébe egy általa elfogott török agáért. A legenda szerint Szapáryt kegyetlen módon kínozta, éheztette fogva tartója, Hamza bég. De fordult a kocka, és egyszer aztán Hamzát vezették fogolyként Szapáry elé. Ő azonban nem állt rajta bosszút, megkegyelmezett neki, és visszaadta szabadságát. Amikor egykori kínzója megkérdezte, miért bánik vele ilyen emberségesen, Szapáry azt válaszolta, hogy így parancsolja a keresztényi könyörületesség. Ezen Hamza, aki félelmében már kiitta méreggyűrűje tartalmát, annyira megrendült, hogy utolsó perceiben felvette a kereszténységet.
Batthyány Ádám is azok közé a főurak közé tartozott, akik vagyonukat török rabok eladásával gyarapították, és nagyon jól kerestek az üzleten. Nem azért volt ez elsősorban a főurak biznisze, mert kegyetlenebbek vagy pénzsóvárabbak lettek volna a köznépnél, hanem azért, mert kedvező anyagi helyzetük folytán meg tudták fizetni a foglyok őrzését, hosszú ideig el tudták helyezni és látni őket. Ez az ellátás persze nem volt jó, hacsak nem előkelő, gazdag ember volt a rab, akiért nagy összegű váltságdíjat lehetett kérni. Battyhány Ádám a közönséges török foglyokat németújvári várában a börtönként szolgáló Ujlaki-toronyba zárta, egyszerre hatvanat is. (Az „Anschluss”, Ausztria német megszállása után a nácik is börtönnek használták a tornyot.) Többi várában is tartott török rabokat, főleg vízhordásra, konyhai tüzelésre, kerti munkákra fogták be őket. A törökök gyakran megbetegedtek, már csak azért is, mert jobbára sebesülten estek fogságba. A felcsert, orvost meg kellett fizetni, mert fuccs a váltságdíjnak, ha meghal a rab.

Orrot, fület kínálunk!
A rabok saját maguk is összeszedhették a váltságdíjukat. Ilyenkor a foglyot elengedték egy meghatározott időre, és valakinek kezességet kellett vállalnia érte, hogy visszajön a pénzzel. A rabtársak is vállalhatták a kezességet. Ezt írásba foglalták az ún. kezeslevélben, amely tartalmazta a rab nevét, hogy milyen váltságdíjat (sarcot) fogadnak el érte, mennyi időre távozhat, kik vállaltak érte kezességet, és a kezesek mire „kötötték” magukat. „Lettenek ezekért kezessek, ki fogát, fülét, órrát és Uyát keötvén. Hogy ha ez rabok az Terminus napra ki nem jűnének, avagy az Terminus nap utan megh találtatnak halni, vagy Csatára menvén el vesznének tehát az kezesseket eleö vévén keötéssek szerént cselekedtettünk velük. Annak feöleötteö az Sarczok is feön fogh raitok maradni az raitok léveö kezességgel.” Vagyis a rabok szerződésükben vállalták különböző testrészeik megcsonkítását és társuk váltságdíjának kifizetését, ha az nem tér vissza. Mégis ráálltak erre a kétes kimenetelű egyezségre, hogy aztán maguk is szerencsét próbálhassanak. Volt a szabadulásnak más módja is. Ha a rab felvette fogva tartója vallását, azonnal szabadon bocsátották. Ebben az esetben azonban már nem térhetett vissza a hazájába, mert ott halál várt rá. És ott volt még a szökés. De ha nem sikerült, halállal végződhetett. Amikor 1652-ben Batthyány Ádám szalónaki (Stadtschlaining, Ausztria) rabjai megkísérelték a kitörést a várbörtönből, a főúr pálcázással büntette őket, amelyet többen nem éltek túl.

A világ kincséért sem!
Érdekes adatokkal szolgálnak a török időkről a Balaton-vidéki szőlő-adásvételi szerződések. Két példa a sok közül: 1647-ben Kenesey Mátyásné és fiai 200 magyar forintért eladtak egy szőlőt Arácson, mert kellett a pénz a családfő török fogságból való kiszabadítására. 1677-ben Bogyiszlai Györgyné 100 tallérért eladott egy szőlőt nemes Horváth Péternek. A vételárat nem készpénzben kapta meg, hanem két török fogoly képében, akikért cserébe kiszabadíthatta a férjét. De voltak esetek, amikor a török rabtartó semmi pénzért sem volt hajlandó megválni a foglyától, mint az Egri csillagokból ismert Török Bálint esetében. Az sem számított ritkaságnak, hogy a család magát nagy adósságba verve előteremtette a váltságdíjat, a rab kiszabadult, hazajött, és a kiállt szenvedések következtében rövidesen meghalt.

Aki könyvben örökítette meg törökországi rabságát
Wathay Ferenc (1568–?), dunántúli kisnemesi katonacsalád sarja, németújvári és soproni iskolákban tanult, majd végvári katona lett. Megözvegyült, 1602-ben újra nősült, ugyanabban az évben, Székesfehérvár elestekor török fogságba esett. Többször megszökött, de elfogták, és kegyetlenül megbüntették. Nehéz vasban Konstantinápolyba (Isztambul) szállították, és csaknem öt évig raboskodott a Boszporusz partján álló Rumeli Hisari erőd egyik tornyában. Családjának és jóakaróinak hatalmas összegért sikerült őt kiváltaniuk. 1607 végén már Győrben szolgált 50 lovassal. 1609-ben Csesznek várkapitánya lett, ez róla az utolsó ismert adat. Fogságában írt verseinek és naplójának saját kézzel írt és festett gyűjteménye Wathay-kódex néven vált ismertté.