Tanította: Bárczi István

Hatodikos koromban találkoztam vele. Helyettesített az osztályunkban irodalomórán. Ma is az ő hangján hallom a példát, amivel ezen az első órán az alliterációt magyarázta: Felmegyek Budára, bajnok katonának… Mindent így tanított meg. Úgy, hogy tartósan megmaradjon, hogy ne szószátyár és szertartásos, hanem szikáran bizonyos, ne lehetséges, hanem igaz és érvényes legyen.
Tanítani is tőle tanultam. Nem kért számon, nem figyelte minden lépésünket, mégis neki próbáltunk megfelelni. Gyakorló főiskolásként általa tapasztaltam meg, másokkal együtt, mennyivel nagyobb a súlya annak, ha nem azért akar az ember megfelelni a tanárnak, mert fél tőle, hanem azért, mert mérhetetlen szégyen volna a tudatlanság. Ez a szellemiség úgy vonta körbe őt, hogy a kópé és az eminens is állandóan érezte: órán, magyarázat közben, feleléskor, de szünetben sétálva is. Sőt, azóta is… Csendben, súlyosan ő van ma is a „dolgaink mögött”. Gyerekként iskolában, felnőttként beszélgetve, vagy éppen hallgatásával tanított. Nem volt hangos ember. Semmilyen ügyben nem szólalt meg kéretlenül, de ha kért tanácsot adott, azt tanácsolta, amit ő maga is tett volna. Magát adta. Tornalja miatta, általa sokunknak egy nagy európai irodalmi kávézó, még ha olykor világvégi poros kisvárosnak látszik is.
Igazi tanár volt. Amíg kellett, vezette, mikor kellett, elengedte a kezünket.
Gondolataiból, verseiből csak egyszer lett kötet. Nem versekben, nem publikációkban, de mi részesültünk belőlük, akik azt az ajándékot kaptuk a jósorsunktól, hogy vele egy térben és egy időben tölthettük életünk egy részét.
Két éve általa láttam a nagy pillanatot. Árpi barátom kiállításán odasétált a vendégkönyvhöz, és olyan egyszerűen, ahogy levegőt veszünk, ahogy csak az igazak tudnak, ezt írta bele:
„Ecset a te hárfád,
Cselényi Árpád.”
Ekkor láttam, életemben egyszer: költőt verset írni.

-----------------------------

Következő VASÁRNAPon, mint ahogy előre érezte, nem jött érte a kocsi. És nem jött soha többé.
Kosáryné Réz Lola: Porszem a napsugárban